Real Life with a Celebrity 27.fejezet

   Hamar eltelt a téli időszak, s már csak azt vettem észre, hogy az utolsó tavaszi hónapot járjuk. Minden gyorsabban telt el, mióta Dae itt járt. Azonban, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden problémamentesen zajlott. Ugyebár meg lettem hívva Koreába.
   Költözzek ki... Mintha az olyan egyszerű lett volna. Mikor felvetettem az ötletet szüleimnek, mosolyogva mondtak nemet, amire elég hevesen reagáltam. Kiabálás felsőfokon. Zengett az egész ház. Megpróbáltam a legjobb érveket felhozni, de a válasz ugyanaz volt. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy nem akarnak elengedni, így a korommal érveltem. Ugyanis nyáron már lett volna a szülinapom, ami a tizennyolc szülinapi gyertyát jelentette a következő tortámon. Hivatalosan is nagykorúnak számítottam volna, így nem szólhattak, ha lelépek. Nem akartam haragban elválni. Nem akartam őket otthagyni, de szerettem DaeHyun-t és a többi majmot is.
   Szeretem őt. Ezzel a mondattal kezdtem, bocsánatkérő szövegem. Megígértem, hogy ugyanolyan gyakran beszélünk majd, mintha otthon lennék. Ígéretet tettem arra is, hogy nem hagyom abba a sulit csak azért, mert kiköltözöm.
   Kint folytatom. Ez volt a másik kulcsfontosságú mondat. Nem szándékoztam hülyén meghalni, így Koreában ugyanúgy tanulni fogok.
   Háromhavonta hazajövök, plusz ünnepnapokon. Harmadik ígéret. Bár nem annyira akartam minden ünnepet szüleimmel tölteni, akkor is be kellett vetnem, hogy még jobban hassak rájuk.
   A kis beszédem könnyeket csalt anya szemébe. Részben azért sem akart elengedni, mert nem akarta, hogy már tizennyolc évesen kimenjek a nagyvilágba, otthagyva őket. Nem is ment könnyen... Hónapokig ment a huza-vona, de végül rábólintottak. Nagyon sok szabályt hoztak még, egyéb apróságokkal kapcsolatban. De még úgy sem ért fel a súlyuk ahhoz, hogy kiköltözhetek. Soha nem tudom majd visszafizetni nekik azt a sok támogatást, amit kaptam tőlük e pár év alatt. De nem is akartam. Ha nem kellett volna törlesztenem, nem is kellett volna találkoznunk. Ami valljuk be szörnyű lett volna.
   Utolsó hónapomat nagyon sok készülődéssel töltöttem. Ruháimat, könyveimet, értékes tárgyaimat dobozokba csomagoltam Zita segítségével, majd elszállíttattuk Koreába. A srácok folyamatosan vették át cuccaimat, miközben én itthon rendeztem a többi fontos dolgot.
   Pár héttel indulás előtt megjött a repülőjegyem. Az volt az első alkalom, hogy nem retúr jegyet tartottam a kezemben. Egy kicsit elérzékenyültem. Kicsit rossz volt belegondolni, hogy egy teljesen más országban fogok élni mostantól. De biztos voltam benne, hogy boldog leszek.
   Zita is nagyon megviseltnek látszott. Bántotta a dolog. Nem csoda engem is. Hisz' kilenc éve voltunk barátnők. Épp ezért, nem is akart terhelni azzal, hogy könyörög. Nem mondta ki, mennyire fáj neki, hogy nem leszünk ott egymásnak, ha baj van. Nem akarta nekem megnehezíteni a dolgokat, de persze tudtam, mit gondol anélkül, hogy kimondta volna. Hiába lesz meg a vezetékes kapcsolat, az egyáltalán nem lesz már ugyanaz. Megígértem neki, hogy amint megérkezem küldök neki is egy jegyet, hogy kijöhessen hozzám a nyáron.
   Mivel nem egy olcsó mulatság, és nem is én fizetem, nem kérhettem a srácokat, hogy mindig fizessék Zita repülőjegyeit. Ellenben az enyémeket kifizették, amivel én majd visszajöhettem hozzá.


      Vége lett az iskolának. Elbúcsúztam mindenkitől az intézményben, aki fontos számomra. Természetesen a tankönyveket nem kedveltem annyira, s mivel kint nem lett volna rájuk szükségem, mindet kidobtam a kukába. Amik még otthon voltak beadtam papírgyűjtőbe, így senkinek nem lehetett egy rossz szava sem.
   Utolsó napokat családommal és legjobb barátnőmmel töltöttem. Zitával még vásárolni is elmentünk. Végig jártuk a boltokat. Nem vettünk semmit, de a ruha próbák és a gyors kaja nem maradhatott el. Jól szórakoztunk. Mint mindig.
- Itt még nem voltunk. - Húzott be egy újabb ruhaboltba.
   Amint beléptünk, Zita furcsa módon izgatottabb lett. Nem tudtam, hogy a ruhák miatt vagy...
- Ezt is fogd meg, meg ezt is! - Nyomta kezembe a különböző színű és fazonú felsőket, nadrágokat és ruhákat. - Ja, még ezt is!
   Ránéztem a kezemben tartott textildarabokra.
- Ezek közül egy csomó nem illik hozzám. - Fintorogtam. - Mikor láttál te ilyen ruhában? - Lengettem előtte a fekete miniruhát. - Még a seggem is ki lesz, ha belepasszírozom magam! - Fintorogtam tovább, de ő szüntelenül tolt a próbafülke felé.
- Ne nyavalyogj, menj be! - Majd vigyorogva belökött az öltözőfülkébe.
   Nem tudtam, mi lelte. Furán viselkedett. Még magához képest is.
   Amíg ezen gondolkoztam, folyamatosan próbálgattam a ruhákat, amiket a kezembe nyomott. Némelyik rosszabb volt, mint a másik. Ami meg jó lett volna, abba úgy éreztem magam, mint egy kötözött sonka.
- Hallod?! Nézted te egyáltalán, milyen stílusú és méretű ruhákat szedtél össze? Vagy csak rácsaptál a hülye kis fejedre és felkaptad, ami melletted volt? - Puffogtam. De úgy látszik magamban, mert válasz nem érkezett. - Hahó?
- Öhm... Ja, igen! - Felelt kacarászva.
  Figyelt egyáltalán arra, mit kérdeztem?
- Figyelj?! Van itt egy festett, vöröses hajú srác, aki beszélni akar veled. Kész vagy? Bemehet? - kérdezi fojtott nevetéssel.
- Mi? - kérdeztem vissza értetlenül.
   Be akar engedni, egy idegen srácot? De várjunk... Festett? Nem sok srác festeti a haját. Csak... nem? DaeHyun? Nem... Miért lenne vörös a haja? Nem illik hozzá az a szín. De akkor, ki az? Más nem lehet...
- Jó, nem érdekel! Bemegy! - kiabált be barátnőm.
- Mi? Várj! - Fehérneműbe voltam, így gyorsan magam elé kaptam a fekete miniruhát pont, mire elhúzódott a függöny. Az arcomat is eltakartam, mert elég kellemetlen volt a helyzet.
   Mikor láttam, hogy a függöny vissza volt húzva, lassan leeresztettem nyakamig a fekete anyagot, hogy lássam, ki az.
- Te-e? - Néztem kikerekedett szemekkel.
   Mit csinál ez itt? És honnan tudta, hogy itt vagyok? Minden esetre... kellemes meglepetés, de egyáltalán nem számítottam rá.

Real Life with a Celebrity 26.fejezet

   A telefonom csörgésére keltem, DaeHyun karjaiban.
- Te már ébren vagy? - kérdeztem, miközben kinyújtóztattam végtagjaim. - Mióta?
- Körülbelül egy órája. - Ránéztem az órára, ami hatot mutatott.
- Olyan korán? Miért nem keltettél fel? - kérdeztem álmosan, mire egy "Tudod, miért nem" arckifejezéssel lerendezte az egészet.
   Felálltam, odasétáltam szekrényemhez és elkezdtem összeszedni az aznapi ruháimat. Sajnos ugyanúgy iskolába kellett mennem.
- Figyelj... - Erre csak hümmögtem, hogy figyelek, közben még mindig a fiókot túrtam. - Költözz hozzánk... - Szemeimből azonnal eltűnt a fáradtság.
- Te... Ez most, hogy jött? - Fordultam felé, s értetlenül néztem rá.
- Gondolkodtam rajta, amíg aludtál. És arra jutottam, hogy nem akarok nélküled élni. Szükségem van rád és-
- Vá-várj egy kicsit... - Ültem le mellé az ágyra. - Nekem... Itt van mindenkim... a családom, a barátaim és nem hagyhatom itt a sulit sem... Még, ha akarnám sem.
- Tudom, hogy nagy kérés, de nem bírom, hogy a világ másik felén élsz. Nem vagyok a távkapcsolat híve.
- Nekem mondod? Utálom a távkapcsolatokat. Nem is bírom sokáig...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megcsaltál? - Nézett elkerekedett szemekkel. Hogy vonta le ezt a következtetést?
- Khm... de. Még a sarokra is kiálltam - mondtam ironikusan, de nem vette a lapot.
- Te most szórakozol? - Felakart állni, mire visszarántottam magam mellé az ágyra.
- Persze, hogy csak szórakozom. Minek nézel te engem?! - Majd mosollyal a számon adtam neki egy apró csókot. - Amúgy meg nem lehetett volna egy szavad sem. Nem jártunk az idő alatt, míg itthon voltam, így ne... - Megragadta vállaimat majd maga alá gyűrt.
- Nem lehetsz senki másé, megértetted?! - Olyan komolyan mondta ezt, hogy kicsit meg is ijedtem. Megszeppenve álltam tekintetét, majd hosszú, mély csókja oldotta fel a feszültséget.
  
   Fél óra múlva már teljesen felkészültem az indulásra. DaeHyun már kimászott az ablakon és elküldtem egy városnézésre. Gyorsan kimentem a szobámból és megpróbáltam a legtermészetesebb arcomat elővenni, remélvén, hogy szüleim semmit nem hallottak a hajnali beszélgetéseinkből.
   Végül minden rendben ment. Sikeresen kijutottam a házból és zökkenőmentesen értem el egészen az iskoláig.  A nap is simán eltelt. Ugyanolyan monoton volt, mint mindig. Egyedül az különbözött, hogy a hetedik órám után Dae ott várt a suli parkolójában.
- Mehetünk hercegnőm? - Nyitotta ki kellő komolysággal az autó ajtaját, miközben felé haladtam.
- Ezt ne... Ne hívj így... - válaszoltam fintorogva, mire becsapta előttem az ajtót.
- Szerintem se. - Nevetett és beszállt a vezető ülésre. Én is követtem példáját.
- Az előbb... Becsaptad előttem az ajtót? - Néztem rá összehúzott szemekkel, mire csak adott egy puszit. - Ezt megjegyeztem. - Nevettem majd becsatoltam a biztonsági övem.
  "Ahogy reggel megbeszéltük: felvázolom anyuéknak a szitut és majd utána behívom DaeHyun-t a házba és bemutatom személyesen is. Egyszerű... Francba, akkor sem akarom."


- Megint a fizika tanárról lesz szó? - Összehívtam szüleimet és leültettem őket a kanapéra.
- Miért hiszitek mindig azt, hogy valami rosszat csináltam? - Tudtam, mi lett volna a válasz, így hát folytattam. - Öhm... Szeretném bemutatni a barátomat... Most. Remélem nem gond. - Mire kimondtam már az ujjaimat szétcsipkedtem. Egyáltalán nem akartam, hogy megismerjék. Senkit soha nem mutattam be. Teljesen kész voltam. Izgultam és mindenhova néztem csak rájuk nem.
- Van barátod? - kérdezte döbbenten anya. - Mióta?
- Kit érdekel, mióta? A kérdés az, hogy ki? Van valaki, aki el tud viselni? - kérdezte apa.
- Na, ez most fájt... - Persze tudom, hogy csak viccelt. Ezt a vigyora is megerősítette.
   Előhalásztam telefonom a zsebemből és feloldottam a billentyűzárat. Ezután megmutattam a rajta levő háttérképet. Dae volt rajta. Egy kép, amit még a vidámparkban csinált magáról.
- Ezt most miért mutatod meg? - Vette el apa a telefont, majd megmutatta anyának is.
- Hogy-hogy miért? Azért, mert ő az. A barátom! - Tártam szét kezeim. Erre anyáék összenéztek és szinkronba elkezdtek nevetni.
- Kicsim, elhisszük, hogy rajongsz érte, de ne találj ki ilyen meséket - mondta apa.
- Minek találnék ki meséket? - Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Velük töltöttem, nem is egy nyaramat, ráadásul-
- Ja, szóval ő egy B.A.P tag? - kérdezte kislányosan anya. - Ő... JongUp? -  Legalább annak sikerült megtanulnia a nevét, akivel már találkozott egyszer.
- Nem, ő DaeHyun. - Fogtam fejemet és hátradőltem a velük szemben levő kanapén.
- Beszarás! Déjhun? - Vigyorgott apa. - Így már mindent értek! - Miért eddig, mi nem volt érthető?
- Igen, Déjhun... - A kiejtést sosem fogják megtanulni. Soha! - Csak arra kérlek ne hívjátok a nevén... Még sértésnek venné...


   Könnyebben ment minden, mint gondoltam. A szüleimnek szimpatikus volt Dae, és ez fordítva is igaz volt. Nem hittem, hogy ilyen egyszerűen veszik majd a dolgot. Anyáék nem voltak cikik és Dae nem feszengett. Apa is könnyen elfogadta, még úgy is, hogy ő a Barátom, nagy B-vel.
   DaeHyun magyarul beszélt, ami megkönnyítette a dolgom. Persze volt olyan is, amit nem tudott mondani, így fordítanom kellett. De még ezzel együtt is jól záródott a nap.
   Mikor későre járt, mindenki elköszönt mindenkitől. DaeHyun-tól külön akartam elköszönni, így kikísértem a kapuig. Megígértem neki, hogy beszélek apáékkal a kiköltözésről és hogy nyáron újra találkozunk. Addig is búcsút kellett neki mondanom. De szerencsére nem örökre, ami kevésbé tette fájdalmassá az elválást.

Real Life with a Celebrity 25.fejezet

- Dae... Hyun... - mondtam ki nagy nehezen.
   Ott állt előttem. Hideg barna haja fel volt zselézve és talpig feketében volt. Fájdalmasan jól nézett ki, de nem ez volt az első szempont, ami miatt nem vettem le róla tekintetem. A sokk, amit az ittléte okozott, erősebb volt, mint a kinézete.
- Te mégis, mit csinálsz itt? - emeltem fel hangom, mikor magamhoz tértem.
- Muszáj beszélnünk! - Nézett rám kérlelő tekintettel, majd kezem után nyúlt.
- Csak menj vissza! - Léptem egyet hátra és helyemre indultam. Le is ültem, de nem állt meg a történet.
- Ha ő nem szeretne veled beszélgetni, akkor én szívesen... - Már csak azt láttam, hogy osztálytársam Dae mellé állt, és elkezdte felvezetni ujjait barátom karján.
- Na, most volt elég! - Mindenki minket nézett, így teljes gőzzel azon voltam, hogy DaeHyun-t elvigyem onnan. Csuklóm ragadtam és kihúztam a folyosóra.
- Te mégis, mit képzelsz? Van képed idejönni? Egyáltalán, hogy gondoltad ezt? Beállítasz ide, felbolygatva mindent?! - Kezdtem el vele ordítozni.
- Mondj bármit... nem érdekel. Nem megyek el addig, amíg nem beszéltünk!
- Nekünk - mutattam rá majd magamra -, nincs mit megbeszélnünk. Anno elmondtam azt, amit akartam. Lezártam... Lezártuk!
- És eszedbe sem jutna engem is meghallgatni? - ugyanolyan nyugodtan beszélt, mint eddig.
- Eltaláltad! Most pedig menj vissza a saját életedbe! Nem tartozol ide, ahogy én sem oda! Nem vagyunk egymáshoz valók! - Szemeim könnyezni kezdtek. Lehajtottam fejem, de még így is tudtam, hogy az arra járók közül mindenki megbámul minket.
- Megmondtam, addig ne-
- Nem mész el, amíg nem beszéltünk. - Fejeztem be mondatát. - Tudom. Felfogtam. - Felemeltem fejem majd szomorú hangon folytattam. - De kérlek menj haza. - Abban a pillanatban megszólalt a csengő, én meg besiettem a terembe.
   Ez megőrült, hogy idejött? Semmit sem értettem. És idővel egyre csak furcsább és bonyolultabb lett minden. Akkor még nem is sejtettem, milyen könnyű volt addig, a nehéznek hitt életem.

   Iskola után haza akartam sietni. Tél volt, így hamar sötétedett. Viszont kifelé menet tömegre lettem figyelmes. Gondoltam, pár perc nem árthat, így odafurakodtam kíváncsiságtól fűtve. Majd a következő képkockában legelőre kerültem és megpillantottam egy fekete sportkocsit, mellette DaeHyunnal. Nem is kell mondanom, mindenki csodálva nézte az autót. Nem mindennapi látvány volt, azt elismertem. De ez csak még inkább zavart.
   Nem elég feltűnő a fekete cuccaival és mandula szemeivel, nem... neki kell egy fekete luxus kocsi is. Nem is értem, hogy tud ő feltűnés nélkül közlekedni Koreában.
- Gyere velem! - mondta határozottan Dae. Megfogta kezem és elkezdett a kör közepébe húzni.
- Dehogy megyek! - kiáltottam fel kicsit vékonyabb hangon, mint ahogy akartam volna és kirántottam kezem az övéből.
   Újra mindenki minket nézett. Suttogások jöttek minden felől. Senki sem értette, mi folyik itt.
- Ha nem jössz saját akaratodból - közelebb lépett -, akkor kénytelen leszek erőszakkal elvinni téged. - Megragadta combjaim, felemelt és a vállára dobott. Erre egy sikítással reagáltam.
- DaeHyun! Azonnal tegyél le! - Püföltem hátát. - Nem hallod?
- Maradj már csendben! Magunkra hívod a figyelmet. - Kinyitotta az autó hátsó ajtaját és betolt rajta.
- Még hogy én hívom magunkra a figyelmet?! - Fogtam a vezető- és az anyósülés háttámláját. - Te állítasz be ide idol létedre egy méreg drága kocsival. Ez nem Las Vegas drágám! Itt az embereknek nincs ennyi pénzük. Még szép, hogy megbámulnak minket. - Dőltem hátra a hátsó ülésen és elhelyezkedtem. - De várjunk csak... - Észbe kaptam. - Ez emberrablás! Akaratom ellenére tuszkoltál be ide. Azonnal engedj ki! - Kezdtem nyitogatni az ajtót, de le volt zárva.
   Hiába beszéltem hozzá. Tudomást sem vett rólam. A válasza annyi volt, hogy kihajtott a parkolóból egyenesen a főútra majd rá egy mellékutcára.
- Tudtam, ha feltűnést keltek előbb vagy utóbb te is felbukkansz. Ezért kellett az autó. Kölcsön holmi. Szóval, ha kérhetlek, ne tedd tönkre. - Szemeim kidülledtek. Dae furábban beszélt, mint eddig valaha. Meglepődtem, így elengedtem az ülést, amit eddig kapartam és hátradőlve duzzogtam.
   Beletörődtem. Nem tudtam, mit akar még, de úgy döntöttem megvárom a végét.
- És... hova megyünk? - kérdeztem miközben előre másztam az anyósülésre.
- Hülye vagy? - DaeHyun megijedt és kicsit félrerántotta a kormányt, majd vissza alaphelyzetbe. - Ez veszélyes! Nem a játszótéren vagy, ember! - Szemeim majd' kiestek a helyéről.
- Te meg mióta beszélsz így? Ráadásul velem? Átmosták az agyad, amíg távol voltam, vagy mi a franc? - Fintorogtam rá.
- Felvettem a stílusod. Ha másképp nem figyelsz rám, talán így fogsz. - Pár másodpercig néma csend volt majd sóhajtott. - De kit is áltatok... Nem megy ez nekem. - Mosolygott halványan.
- Elhiszem... De válaszolnál, hogy mégis hova a fenébe viszel? - Néztem ki az ablakon.
- Haza.
- Azt sem tudod, hogy ho-
   És akkor leparkolt a házunk előtt.
- Honna-
- Nem számít. Csak kérlek beszéljünk. Meg kell hallgatnod. Fontos vagy nekem és... - Elakadt a szava a tekintetemtől.
- Kösz, hogy haza hoztál. - Kiugrottam a kocsiból és besiettem a házba.
   Eltelt pár perc, de DaeHyun nem jött utánam.
   Tényleg? Még csak nem is küzd? Abban a pillanatban kopogást hallottam az ablakomon. Kinéztem és ott állt. Fapofával bámultam rá, felvontam szemöldököm majd behúztam a sötétítőt. Egy ideig még kopogott majd elhallgatott. Furdalt is a kíváncsiság, hogy vajon elment-e, de erőt vettem magamon és nem néztem ki.
   Idő közben mindenki hazaért. Mivel nem említették meg, hogy áll egy ismeretlen autó a házunk előtt, így arra következtettem, hogy már nincs itt.
   Szóval, elment. Mit is vártam? Nem gondolkoztam tovább. Elmentem lefürödni majd aludni.

   Hajnali egy körül lehetett, mikor erős szélre keltem, ami ablakomat csapkodta. Szemeim kipattantak és magam sem tudom miért, kiugrottam az ágyamból, félrerántottam a függönyt és kinéztem az ablakon. Dae ott ült alatta, egy szál pulcsiban, amit hó borított be. Azonnal kinyitottam az ablakot és kértem, hogy másszon be.
- Hiszen te vacogsz! - Gratulálok Nina! Micsoda meglátás. Mit vártál, ha kint hagyod a jéghideg hóviharban?
   Mindenki az igazak álmát aludta, ezért halkan, de gyorsan kisiettem egy törölközőért. Mikor visszaértem kulcsra zártam az ajtómat. Csak a biztonság kedvéért. Nem akartam már több meglepetést egy ideig. Még csak az kellett volna, hogy anyáék felébredjenek és egy - számukra - idegen sráccal találjanak az éjszaka közepén.
   Odanyújtottam DaeHyunnak a törölközőt. Levette vizes ruháit megtörölközött majd ott állt egy szál alsógatyában. Odaadtam neki egy takarót, hogy tekerje maga köré és mutattam, hogy üljön le az ágyamra. Én is visszamásztam majd ráültem sarkamra és szembefordultam vele. Aggódva néztem barna szemeibe, de nem láttam mást csak nyugodtságot. Arca teljesen elfehéredett és még mindig didergett.
- Miért csináltad ezt? - Kérdeztem halkan. - Miért vagy ennyire idióta és felelőtlen? - Szemeim könnyesek lettek. - Meg akarsz halni tüdőgyulladásban? - Két kezem közé fogtam arcát, ami jéghideg volt.
  Bűntudatom volt és nagyon aggódtam. Kezeim leestek magam mellé, majd lehajtott fejjel sírni kezdtem.
- Ne sírj, kérlek! - Nekidőlt az ágytámlának majd ölébe húzott és szorosan ölelt magához. - Szeretlek, te bolond! Hülye voltam, hogy elengedtelek... Ígérem többet soha, de soha nem teszek ilyet. - Mondta még mindig kicsit dideregve.
- Nem érdekel, mit akarsz mondani. Annyit akarok, hogy mellettem maradj. És soha többé ne hagyj el! - Emeltem fel fejem válláról és belenéztem szemeibe. Ő közelebb hajolt és ajkaink szinte súrolták egymást.
- Mindig melletted maradok. - Suttogta. - Mindig. - Majd megcsókolt. - Szeretlek. - Adott egy apró csókot. - Szeretlek. - És minden egyes apró puszi után ezt a szót mondogatta egészen addig, amíg... - Szeretlek... Örökké... Addig, ameddig meg nem szűnök létezni.

Real Life with a Celebrity 24.fejezet

   Iskola után rögtön hazasiettem. Nem is foglalkoztam tovább a cikkel. Egyszerűen csak látni akartam a klipjüket és végighallgatni az egész albumot.
   Amint beraktam lábam az ajtón, kabátomat a fogasra dobtam, cipőmet letéptem lábamról majd berohantam a szobámba. Táskámat letettem ágyamra majd bekapcsoltam laptopom, s türelmetlenül vártam azt a pillanatot, mikor kattinthatok rá a lejátszás gombra. Így hát, amilyen gyorsan csak tudtam beírtam a keresőbe, hogy: B.A.P - First Sensibility. Rögtön ki is dobta a klipet, amire már rá is kattintottam.
   Miközben néztem... Ha valaki megkérdezte volna, mit éreztem akkor... Szavakba nem tudtam volna összefoglalni. Magamhoz szorítottam volna az érzéseim iránt érdeklődő személyt, és csak sírtam volna a vállán.
   Az Angel klip nézése közben elöntött a szomorúság, mi könnyek formájában is megmutatkozott. Az egész... mintha DaeHyun-ról és és rólam szólt volna. Mintha magával a dalszöveggel akarna üzenni. De az is lehet, hogy csak beképzeltem.
   Újra és újra lejátszottam. Rosszul voltam. Émelyegtem, szívem hevesen vert, s könnyeim csak folytak szüntelenül. Leírhatatlanul hiányzott... Szívem, mintha vasmarokkal lett volna szorongatva. Vágytam DaeHyun-ra, az érintésére. Fájt, hogy nem ölelhettem magamhoz, hogy nem csókolhattam meg, hogy nem veszhettem el gyönyörű szemeiben. Haragudhattam rá bármennyire, de magamat akkor sem hazudtolhattam meg.
   Szeretem! Fel kell hívnom és megmondani neki! S miközben telefonomért nyúltam, átsuhant egy gondolat a fejemben.
   Ők... miért nem hívtak fel eddig? Zelo-nak októberben volt a születésnapja. Fel is köszöntöttem, de ő sem reagált vissza. Amióta eljöttem egyszer sem hívtak fel.
- Mi van veletek? - Néztem telefonom képernyőjét. Azzal hitegettem magam, hogy dolguk van, ezért nem jelentkeztek.
   Vigasztalásra volt szükségem, így hát áthívtam Zitát, akinek kiönthettem lelkemet.

- Nagyon a szívedhez nőttek, igaz? - Bólintottam. - Ahogy beszélsz róluk... Kezdek féltékeny lenni. - Nevetett fel, amire elmosolyodtam. - Meséld el milyenek. Mit szeretsz bennük?
- Komolyan? Könnyebbet nem tudsz kérdezni? - Szünetet tartottam majd folytattam. - Kedvesek és figyelmesek. Előrébb helyezik a rajongóik boldogságát a sajátjuknál. Ami nem mindig előnyös az egészségükre nézve, de mégis... Odaadóan küzdenek egy közös célért. Egyre magasabbra akarnak jutni, miközben mosolyt csalnak az emberek arcára. Olyan szeretetet kapunk tőlük, amilyet sok embernek a saját szülei sem adnak meg. - Bambultam magam elé, közben folytattam.
- YongGuk parancsolgatós, sokszor kiabál, de ezzel tart rendet. Hisz' mégiscsak ő  a leader. Erős és talpraesett. Sokszor túlhajszolja magát, amitől az esetek hatvanöt százalékában álmatlanság miatt szenved. Persze ezt sosem mutatja ki. Úgy vigyáz rám, mintha a testvére lennék és én is hasonlóan érzek iránta.
   Már akkor kezdtem elérzékenyülni, nem tudtam mi lesz, mikor a végére érek.
   Az ágyamon ültünk egymással szemben, törökülésben.
- HimChan egy nagyképű, beképzelt majom, akinek hatalmas szíve van. Nagyra van magától, a kinézetétől. És sajnos van alapja. Igazán jól néz ki. Nagyon kíváncsi és imádja az édességeket. Ugyanakkor figyelmes és védelmező is egyben. Mikor JaeBum megjelent a nappaliban és hátulról átölelt, HimChan azonnal le akarta szedni rólam. Persze nem tudta, hogy ismerjük egymást. Olyan, mintha az egy szem lánya lennék.
   Fura volt kimondani, hiszen van saját apám... Mégis... Akkora már HimChan-t is annak tartottam.
- YoungJae... - Elfordultam Zitától, hátamat az ágyrácshoz döntöttem, s közben a polcomon levő dolgokat néztem. - Ő örök higgadtsággal rendelkezik. Intelligens és imád okoskodni. De van esze, így szinte mindig neki van igaza. Sokat köszönhetek neki. Az elején, mikor segített a nyelvtanulásban... Nélküle semmire nem mentem volna, ahogy a többiek sem. Ő segített át a legtöbbször a DaeHyunnal történt hullámvölgyeken.
   Néhány megszólalása, annyira zavarba tud ejteni...
- Zelo egy nagyra nőtt gyerek. Kicsit hasonlít rád. - Mosolyogtam Zitára. - Néha úgy tűnhet, hogy a fejét csak arra használja, hogy magasabb legyen. De részben szerintem ez csak egy álca. Belül igenis megvan a saját véleménye a dolgokról, de ő inkább az a "nem szólok bele" fajta. Imádom, mikor koktélparadicsomot akar, s mikor megkapja, vagy hetet egyszerre töm a szájába. Sokszor úgy kezel, mintha az anyja lennék.
    Ami, nagyon hízelgő...
- Az első, akivel beszélgettem, az JongUp volt. Első beszélgetésünk után is már éreztem, hogy kötődöm hozzá. Nem tudnám megmondani pontosan, milyen formában, de... Egyszerűen csak érzem és tudom. Magával ragadó és mindig segítőkész. Ha bajban voltam, ő velem volt. Mindig tudott időt szakítani rám. Meghallgatott és védelmezett. Bár néha nemtörődöm, és sokszor másra hagyja a megoldandó dolgokat... Szeretem, de nagyon, nagyon.
   Talán ő is olyan, mint egy testvér. De ennek a szónak nincs akkora súlya, amivel ki tudnám fejezni, hogy valójában mennyire szeretem.
- És DaeHyun... Fhu... - Fejemet lehajtottam és elmosolyodtam. - Annyira, de annyira makacs. Csak úgy, mint én. - Majd újra Zita felé fordultam, immár teljesen. - Nagyszájú és sokszor vak. Nem veszi észre, ami a szeme előtt zajlik. Persze, akiket nem ismer, azokkal szemben nagyon is félénk. Kell neki idő a feloldódáshoz. De ha egyszer sikerül neki... - Felnevettem. - Nem is tudom, mit mondjak róla. Beleszerettem és magam sem tudom, pontosan miért. Ha most elkezdeném sorolni... Sosem érnék a végére. Nem kellenek okok arra, hogy mit érzek. Ez van és kész. És ezen nem fog változtatni az sem, hogy nem érdeklem őt. - Kész.
   Abban a pillanatban eltört a mécses. Zitához bújtam, aki szorosan magához ölelt, míg én szépen álomba sírtam magam.

   Már január volt. Öt hónap telt el azóta, hogy eljöttem. Lassan fél éve, hogy nem beszéltem velük. Már nem érdekelt semmi. Én megpróbáltam - vagyis megakartam próbálni - helyre rakni a dolgokat köztem és Dae között. Nem hittem el, hogy fél év nem volt elég arra, hogy visszahívjon. De ha már itt tartunk... Semelyikük nem volt képes rá.
   Tél közepe volt és én a sulim folyosóján álltam, s néztem a gyönyörű hóesést. Lágyan hullot... gondtalanul. Miért nem lehet minden olyan, mint a hóesés? Lágy és gondtalan?

   Tíz perc maradt hátra a szünetből, így abbahagytam a hófödte fák gyönyörködését és elindultam a teremhez. Az ajtóig teljesen elzártam magam a külvilágtól. Egészen addig, míg meg nem halottam egy ismerős hangot.
- És megtudnátok mondani, hogy hol találom? - Megdermedtem.
- Ott van mögötted. Most ért ide. - Mutatott rám egyik osztálytársnőm, mire az érdeklődő személy felém fordult.

Real Life with a Celebrity 23.fejezet

   DaeHyun úgy lépett be az ajtón, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem látszott rajta bűntudat, se megbánás. De mikor meglátta kezemben a bőröndöket, s a többieket, ahogy sorfalat álltak mögöttem, megdermedt.
- Miért vannak nálad a bőröndjeid? - Láttam rajta, hogy valójában tudja a választ, így hát mondatát költői kérdésnek könyveltem el.
- Beszéljünk egy kicsit. - Letámasztottam cuccaimat és DaeHyunnal elvonultunk a hálószobába, míg a többiek vártak. - Elmegyek és szerintem erre magadtól is rájöttél - mondtam egy sóhajtással az elején.
- Igen... De miért? - Szám sarka megrándult.
   Egy bomba készült robbanni fejemben, de vészjelzőm nem azt súgta, hogy meneküljek. Így hát az a bizonyos bomba tényleg eldurrant.
- Te tényleg ennyire naiv vagy? - Húztam fel mindkét szemöldököm. - Azt hiszed, ha leszarsz, több napon keresztül számba se veszel és az összes szabadidőd Yurira szánod, akkor azt szó nélkül tűrni fogom? Felhívni nem tudsz - kezdtem el számolni ujjaimon -, SMS-t nem küldesz, és ilyenkor nekem kéne eldöntenem, hogy éppen egy hullaházban rohadsz, vagy a "barátnőddel" vagy az ágyban.
   Beszédre nyitotta száját, de leintettem.
- Már nem érdekelnek a kifogásaid.
- Írtam tegnap SMS-t... Nem is egyet. Mondtam, hogy ne várj rám és este sem jövök haza. Az a te bajod, ha nem olvastad el. És, hogy tisztázzuk, semmi nincs köztünk Yuri-val. Viszont az nem jelenti azt, hogy kitörlöm őt az életemből miattad. Ne kérd azt, hogy válasszak köztetek.
   Nem is kaptam semmilyen SMS-t...
- Nem is kértem, hogy felejtsd el, ahogy azt sem, hogy válassz köztünk. De sajnos... Úgy látszik, hogy te már nélkülem is döntöttél. - Elindultam kifelé, mert szemeim már nem bírták sokáig visszatartani könnyeim.
   Dae kezem után nyúlt, de nem fordultam meg.
- Ennyi? Elmész? Ez... Te most szakítasz?
- Vedd, aminek akarod! - Még mindig háttal álltam neki.
- Egy kis félreértés miatt? Ha házasok lennénk, képes lennél emiatt elválni?
- Szerencse, hogy nem vagyok a feleséged. - Kirántottam kezemet szorításából és elindultam kifelé. De nem csak a szobából... az életéből is.

   A taxiban ültem, miközben újra, s újra visszajátszódtak bennem az események. Mikor otthagytam Dae-t a hálószobában, s a többiek megint megölelgettek. Ez esély adott volna még arra, hogy DaeHyun utánam jöjjön, megállítson... de nem tette.
   Hát tényleg vége?
   A taxi a forgatás helyszínére tartott. Mindenki ott tartózkodott, kivéve persze engem, a szabadságom miatt. Meg kellett beszélnem az igazgatóval, hogy hazamegyek.

- Nem folytathatjuk nélküled a filmet! - Tárta szét kezeit.
- Gyilkoljanak meg benne, utazzak el, vagy mit tudom én, de nekem akkor is haza kell mennem. Amúgy is csak próbaidőn voltam.
- Igen, és átmentél. Biztos ki akarsz szállni? - Nem értettem kedvességét.
- Nem... de most nincs más választásom. Meg amúgy is, ha itt maradnék... Kevesebb, mint húsz nap múlva, úgyis vissza kéne mennem. Talán jövő nyáron visszatérek... vagy nem...
- Nem állíthatjuk le a forgatást, de amíg távol vagy addig megoldjuk valahogy a hiányod. Ha visszajössz írasd alá ezt a papírt. - Átnyújtott egy lapot. - Ez egy szerződés. Otthon olvasd át a szüleiddel. - Mosolygott.
   Megköszöntem, elbúcsúztam Ukwon-tól és a többiektől majd siettem is a reptérre.
   Ez furcsa volt... Az igazgató sokkal kedvesebb volt, mint eddig.
   Nem tudom, mi történhetett vele, de egyenlőre betudtam annak, hogy hátsó szándékkal volt olyan amilyen. Hisz' úgy mondva, én voltam az egyik, akiből jött a pénz. Haszna volt a filmből. Mégpedig nem is kevés.

   Négy hónap telt el, mióta eljöttem Dél-Koreából. Anyáék furcsállták is, mikor hamarabb érkeztem.
   Már javában tartott az iskola. Nehéz tantárgyak, nehezebbnél-nehezebb anyagrészekkel. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a gondolataim máshol járjanak.
   Itt is nagyon jól érzem magam. A jelenben kell élnem. Hiába voltak ilyen gondolataim, hiába próbáltam bemesélni magamnak, hogy ez bizony igaz... Nem ment. Nem volt ugyanolyan. Nélkülük minden olyan üres volt. De mit is képzeltem?  Hogy majd örökké velük lehetek? Hogy együtt fogunk megöregedni? Nevetséges.
   Ennek így kellett történnie. Én és ők... Mi két külön világ vagyunk. Én csak egy átlagos lány vagyok, ők meg idolok. Hiába lógtam velük folyton, valójában sosem voltam a B.A.P tagja... Féltem attól, hogy ezt érezni is fogom egy idő után... Hiba volt, hogy "befogadtak". A rajongók sem örülhettek neki. Hiszen így a többiek is csak átlagos embereknek tűnhettek és nem olyanokra, akikre felnézhettek eddig. Így mindenki elhihette, hogy vele is megtörténik ugyanaz az a csoda, mint velem. Pedig én is csak egy rajongó voltam csupán, aki rájuk akaszkodott.
   Az életük nélkülem is elég tejfel. Nem kellek én oda. De mégis... Hihetetlen mennyi minden történt egy év leforgása alatt. Ha jobban belegondolok... Lehet, hogy még sem volt minden hiba, ami eddig történt. Talán csak rossz emberbe szerettem bele. Lehet, hogy...
   - Nina! Figyelsz egyáltalán? - Fizika tanárom zökkentett ki gondolkodásomból. - Kinyögnéd végre az egyenes vonalú egyenletesen változó mozgás definícióját?
   Mi az istenért ülök én fizikán? Utálom. Unott hangon megadtam a választ kérdésére úgy, hogy közben ceruzámat piszkálgattam. Nem szívesen néztem rá.
- Végre! Fel sem foghatom, hogy-hogy lehetsz jeles tanuló, ilyen személyiséggel.
- Hogy mi van? Csak a visszahúzódó emberek lehetnek eszesek? - kérdeztem flegmán. - Beszarok - motyogtam. - Rohadtul nem akarok az ön diákja lenni, szóval kezdhetne ezzel valamit... - ezt már hangosabban mondtam.
   A tiszteletem az idősebbek felé... Mi tagadás, lehetne fejleszteni...
   Megszólalt a csengő, de a tanárnő ahelyett, hogy kiment volna ott termett előttem.
- Nagy szerencséd van, hogy nem volt még fegyelmi tárgyalásod! Ha rajtam múlik, nem leszel már itt sokáig! - Mászott az arcomba majd elhagyta a termet.
- Hisztis, vén szatyor! - mondta ki szebben Zita a véleményem. - De azért... Kicsit tényleg csiszolhatnál a magatartásodon... Nem akarok nélküled elballagni... - Rázta meg fejét.
   Amolyan "ugyan, kérlek" fejet vágtam majd kisétáltam a mosdóba.
   A leghátsó fülkében voltam, ahol mindig is. Telefonomat nyomkodtam, zenéket töltöttem le, böngésztem a világhálót. Miközben friss hírek után kutattam, megakadt a szemem egy cikken:
"Megjelent a B.A.P első stúdió albuma, mely a First Sensibility nevet viseli. Az albumon össz..."
   Sajnos nem jutottam tovább az első mondatnál, mert becsöngettek. Gyorsan elmentettem az oldalt a könyvjelzők közé és besiettem a terembe.
   Hát mégis sikerült nekik összehozni... Tényleg visszatartottam őket a munkától...

Real Life with a Celebrity 22.fejezet

     
   Hajnali fél öt volt, mikor átléptem az ajtónak a küszöbét. Sötétség fogadott, így gondoltam már mindenki alszik. Halkan lépkedtem be a szobámba, becsuktam az ajtót és felkapcsoltam a villanyt, de akkor csapott belém a keserű igazság. DaeHyun sehol sem volt.
   Ezek szerint... nem... nem aludt itthon? Gyorsan előkaptam telefonom és kutatni kezdtem. Reménykedtem, hogy találok egy nem fogadott hívást. Vagy akár egy üzenetet. De semmi nem volt. Felhívhattam volna, hogy hol van. De igazság szerint... Úgy éreztem, ha megteszem, akkor a büszkeségemnek az éle kicsorbult volna. Így hát rádobtam telefonom a puha párnákra, felkaptam a váltásruháimat és kifelé vettem az irányt, de még mindig nindzsa módra mozogtam, nehogy felkeltsek valakit. Elcammogtam a fürdőszobáig, levetettem víztől ázott ruháim és engedtem magamnak egy kád forró vizet. A legkevésbé hiányzott az, hogy felfázzak.

   Negyed órája ázhattam a kádban. Orromig teljesen a vízben voltam és közben bugyborékoltam a számmal. Miközben ezt csináltam, azon járt az agyam, mi legyen a következő lépés. És akkor felcsillant az a bizonyos villanykörte.
   Kiszálltam, leengedtem a vizet majd megszárítottam a frissen megmosott hajam. A vizes ruhákat kimostam kézzel és ráterítettem a kád szélére. Majd felvettem fehérneműmet, rá egy rövidnadrágot és egy bő, szürke árnyalatú, otthoni pólót. Ezután a D szárny felé vettem az irányt. Ideje elbeszélgetnem kedves barátommal.
- JB! Nyisd ki, please! - Hangomat cukira erőltettem és megállás nélkül kopogtattam a bejárati ajtón, ami ki is nyílt.
- Veled meg mi van? Tudod te mennyi az idő? - Néz rám kómás fejjel.
- Igen, mindjárt hat óra... De miért tartott ilyen sokáig kinyitnod? - Kopogtam egyet homlokán is, de megragadta csuklómat.
- Ne ütögesd a fejem, hallod? - sziszegte majd behúzott az ajtón.
   Becsukta a bejárati ajtót. Rámutatott a fotelre, hogy üljek le, amíg ő arcot mos és magához nem tér.

- Minek köszönhetem hajnali látogatásod? - Lépett ki a fürdőből, friss tekintettel.
- Beszélnünk kell. - Felkapcsolta a lámpákat majd leült velem szemben a másik fotelba.
   Elmondtam neki az egész történetet. Hogy mit csinált Dae. Hogy többször is megbántott. Hogy helyettem Yuri-ra áldozta szabadidejét. Hogy hányszor éreztem magam megalázva. De bármennyire is fájtak a szavak, amiket kiejtettem, már nem tudtam sírni.
   Aztán elmondtam neki az ötletemet.
- Mi? El akarsz menni? - Pattant fel ülőhelyzetből.
- Nem csak el akarok menni, hanem el is megyek. - Fontam össze karjaimat mellkasom előtt majd sóhajtottam egy nagyot. - Szeretném, ha segítenél megvenni a jegyem.
   Pár percig még győzködött, hogy ez egy elhamarkodott döntés, de minden fáradozása hiába való volt. Nem téríthetett el semmi sem. Majd, mikor végre beadta derekát, segített megvenni a repülőjegyem. Ami aznap este indult.
- Biztos, hogy elmész? Nem érdekel, hogy megvetted a jegyet... Visszafizetem a ráköltött pénzt, csak... Csak ne menj el. - A kanapén ültünk, majd egymás felé fordultunk, törökülésben.
- Igen, biztos. - Bólintottam lassan és ölemben lévő kezeimet tördeltem.
- De még... csak... Csak most kaptalak vissza. - Nézett rám szomorú szemekkel.
- Kérlek, ne nézz így rám. - Mutattam arcára.
- Ha megint el akarsz hagyni, akkor mondd azt. - Felvette kamu, morcos álarcát.
- Milyen megint? Ha jól emlékszem te hagytál ott engem. Te jöttél ki Koreába. Te utaztál el tőlem ilyen messzire és TE voltál az, aki magamra hagyott... - Bökdöstem minden egyes érvemnél mellkasát. Nem tudom, mi volt velem. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de... Abban a napokban nem voltam olyan erős lélekben, mint amilyennek kinéztem, így... Eléggé rosszul estek szavai.
   Minek kellett felhoznod most ezt? Te hülye tuskó! Nekem kellett nélküled boldogulnom, mikor neked minden az öledbe hullott.
- Elegem van! Mindenki elfelejt! Ha annyira magányos voltál, miért nem kerestél? Ha annyira fontos vagyok neked, akkor ne csak az utolsó gondolatod legyek! - Rácsaptam ököllel combomra. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigfolyik arcomon.
   Mikor feleszméltem, mit mondtam... miket mondtam, szám elé kaptam jobb kezem.
- Sajnálom én... Én nem... Nem úgy... - JaeBum megértően nézett rám.
- Gyere ide! - A kanapé háttámlájának dőlt. Én is ezt tettem majd derekamnál fogva közelebb húzott magához és vállára hajtottam fejem. - Sajnálom. Hibáztam, tudom. Sose fogom megbocsátani magamnak, hogy otthagytalak. De... Te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben és... Tudod jól, ha tehettem volna veled maradok. - Ráhajtotta fejét az enyémre és megfogta kezem.
- Tudom. - Elmosolyodtam. - Nagyon szeretlek és köszönöm, hogy itt vagy nekem.
- Tudom. Látszik. - Felkaptam fejem válláról, amitől kicsit összekoccant a halántékunk.
- Ezt meg, hogy érted? Hogy érted, hogy látszik? Mi látszik egyáltalán? - Összezavart és csak hülye kérdéseket tettem fel.
- Az, hogy szeretsz. - Vigyorgott. - Az én pólómat viseled annyi év után is. - Gyűrte meg a póló alját még mindig fedetlen mosollyal.
- Ya! - Ütöttem vállba, mire felpattant a kanapéról. - Azt hiszed vicces vagy? Én itt kiöntöm a lelkem, te meg poénkodsz. - Kuncogtam bele a mondatom végébe. - Gyere ide! - Vágtam én is kamu, morcos fejet.
   JB elrohant előlem, egyenesen a konyhába. Sikerült utolérnem majd próbáltam megbökdösni bordáit, de nem értem el, mert csuklómat fogta és próbált eltolni magától. Majd egy határozott mozdulattal megperdített, hátulról átkarolt, fejét nyakamba fúrta, ezután pedig belefújt bal fülembe. Utáltam, hogy erősebb nálam, főleg azért is, mert tudtam itt nem áll meg a történet. Elkezdett csikizni, amitől jobbra-balra ficánkoltam. Próbáltam kiszabadulni szorításából, mert nem bírtam tovább. Könnyeim folytok a folytonos nevetéstől.
   Mikor végre elszabadultam, befutottam a hálószobájába és elbújtam az ágy melletti éjjeliszekrény mögé. Vártam, hisz' fordult a kocka. Ő üldözött engem. Olyanok voltunk, mint az óvodások. De vele lehettem akármilyen gyerekes, őt nem érdekelte. Én, én voltam, s neki csak ez számított.
   S végül megérkezett a "vadász". Belépett a szobába majd megfordult és az ajtóval szemben kezdett hátrálni az ágy lába felé. Kapva a pillanaton, halkan felálltam, ráálltam az ágyra és mikor már elég közel volt, ráugrottam.
- Megvagy! - kiáltottam el magam. Lábammal átkulcsoltam derekát, nyakát átkaroltam és megharaptam bal fülét, ami hangos kacagást váltott ki belőlem.
- Ez fájt! Gyere le a hátamról! - Próbált lehámozni, de én még közelebb bújtam hozzá, így nem ért el rendesen.
- Azt lesheted! - Forgott velem, ment jobbra-balra, de akkor sem szálltam le róla. Majd hirtelen megállt.
- Omo! - Abbahagytam a nevetést és vállához hajoltam.
- Mi az? - kíváncsiskodtam. Nem értettem, mire fel az a hirtelen döbbenet.
- Ezek nőttek! - mondta elképedve.
- Te meg mégis mir... - Majd hirtelen leesett a tantusz. JB nevetni kezdett, s leugrottam hátáról.
- Ya! Im Jae Bum! Mekkora egy pofátlan alak vagy! A melleim számodra tabuk! Nem sikerült megjavulnod? Hülye perverz! - Takargattam mellkasom, mert olyan érzésem volt, mintha nem lett volna rajtam póló. Ő persze ezen jót derült.
- Te voltál az, aki hozzámpréselte őket. - Már a hasát fogta a nevetéstől. Megadta a kegyelemdöfést. Ismer. Nagyon jól tudta, hogy így leszállok róla... Szó szerint.
- Aish, te hülye barom! - Fújtam fel arcom majd elkezdtem csapkodni mellkasát.
   Persze ezt nem hagyta annyiban. Megint elkezdett csikizni, amitől az (egy lépésnyire lévő) ágyra zuhantam. Kezeimet fejem fölé szorította és fölém térdelt. Kapálózhattam, de nem használt.
- Nem hazudtam. Tényleg nőttek. - Röhögött még mindig, amitől durcásabb lettem.
- Még jó, hogy nőttek te idióta. Tizenkét éves korom óta nem találkoztunk. Fura lett volna, ha már ott megáll a fejlődésben, nem gondolod? Ráadásul még így is kicsik... - Görbült le szám széle az utolsó mondatom közben.
- Nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. - Mosolygott rám őszintén majd leszállt rólam. Lemászott az ágyról majd engem is felhúzott. De mivel kicsit erősebben tette azt a kelleténél, így nekiütköztem felsőtestének.
   Magához ölelt, jó szorosan. Percekig álltunk úgy. Egymást ölelve.
- Szeretlek... - suttogta jobb fülembe majd eltolt magától és nyomott egy puszit homlokomra.
- Én is. - Mosolyogtam. - Majd még beszélünk. - Lábujjhegyre álltam nyomtam én is egy puszit arcára majd elindultam vissza az A szárny felé.

   Elintéztem mindent. Összepakoltam cuccaimat. Elköszöntem JaeBum-tól és JungKook-ot is felhívtam értesíteni, hogy elhagyom az országot. Beszéltem a többiekkel is. Mindenki marasztalni akart, de ugyanúgy tartottam magam. Nehéz volt őket otthagynom, de jobbnak láttam, ha elmegyek... haza.
   Már mindenkitől elköszöntem, csak JongUp hiányzott a sorból. Épp elbúcsúztam tőle, mikor nyílt az előszobánál lévő bejárati ajtó és Dae lépett be rajta.
   Na... Show Time!

Real Life with a Celebrity 21.fejezet

  
   Ma reggel megbeszéltük, hol és mikor találkozzunk. Még mindig nem sikerült felfognom, miért nem együtt mentünk. De akkor az volt a legkisebb problémám.
   Négy előtt negyed órával érkeztem meg abba a parkba, ahol DaeHyun-nal voltunk a legelső rand... közös programunkon. Leültem ugyanarra a padra, s gyönyörködtem a természetben. De annyira belemerültem, hogy megijedtem, mikor valaki elhaladt előttem, ezzel kizökkentve merengésemből.
   Nevetséges volt a helyzet. A lány vár a fiúra. Ez nem fordítva szokott lenni? És, mint mondtam: vár. Magyarul még mindig nem érkezett meg... Pedig már tíz perce ott kellett volna lennie.
   Esküszöm, ha most sem jön el, megfogom Yuri-val együtt és átadom a húsfeldolgozó üzemnek. Feldaraboltatom őket és a csont nélküli részeket odaadom a cápáknak.
   Ez a vicc elég morbidnak hangzott, még a fejemben is. De legalább, akkor még volt kedvem poénkodni. Ez öt előtt két perccel már nem volt elmondható. Sík ideg voltam. Egy óra. Egy órája vártam már és még sem volt sehol. Megint. Idegesen doboltam lábammal és reméltem, hogy ezt az időt azzal tölti, hogy alszik.
   Inkább legyen az, hogy elfelejt, mint hogy azzal a picsával töltse a szabadidejét.
   Hát nem fura? Egy évvel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy akár egy ujját is megérinthessem Yurinak. Most meg a húsfeldolgozóba kívánom.
   Vártam és vártam. Még mindig vártam, de semmi. Elegem lett. Befejeztem. Felálltam és arra a következtetésre jutottam, hogy sétálgatok hajnali kettőig. Nem akartam a hülye kutyája lenni, aki rögtön hazarohan, ha eltűnik a gazdája.

   A tervem félig sikerült. Tizenegy múlt. Korom sötét volt, de a lámpák bevilágították az egész parkot. Én meg csak sétálgattam fel, s alá a parkban. Csináltam volna tovább is, de lábaim felmondták a szolgálatot, így tehát leültem. Abban a pillanatban az eső is elkezdett szemerkélni, ami erős záporrá változott. De én csak ültem ott. Egyedül. S kinyújtott karral engedtem, hogy az esőcseppek beleessenek tenyerembe.
   Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért nem tudott most sem legalább, egy SMS-t küldeni? Ha nem akar velem találkozni, miért erőlteti? Ha nem akar többé járni velem, miért nem tud kidobni? Miért fontosabb neki Yuri, mint én, ha velem alszik egy ágyban? Ha nem kedvel, miért féltékenykedik? Ha nem akar engem maga mellett tudni, miért nem mondta ,már ki, hogy: vége?
   Túl sok volt a miért, és túl sok volt a ha... Nem hiszem, hogy ezt érdemeltem volna.
   Gondolataimba merülve ültem a vizes padon. Láttam, ahogy magam előtt elszaladnak az emberek, újságpapírt, táskát vagy esernyőt tartva a fejük felett. De mégsem érzékeltem a külvilágból szinte semmit. Láttam ugyan, de az egész, mintha lassított felvétel lett volna. Azt sem éreztem, hogy a vízcseppek versenyt futnak kezemen egészen a ujjperceimig. Könnyeim összemosódtak az esővel. Nem is emlékeztem, mikor kezdtem sírni. Egyszerűen már nem tudtam semmire koncentrálni. A ruháim fokozatosan áztak el rajtam, de azt sem éreztem. Gondolataim túl mélyek volt ahhoz, hogy bármi érdekeljen abból, ami körülöttem zajlott.
   Reménykedtem, hogy Dae felbukkan és magához szorít. Reménykedtem, hogy nem felejtett el, csak dugóba került. Szép is lett volna. De ez nem egy hülye romantikus sorozat volt, aminek Happy End a vége.
   Ez a nyomorult valóság.
   És abban a valóságnak hívott történetben, én voltam a főszereplő. De mégis csak egy gyenge láncszemnek éreztem magam. Ami, ha le is szakadna... nem venné észre senki. A történet folyna tovább.
   Eltompult érzékszerveim kezdtek újra kiélesedni. Ennek következtében megpillantottam egy lányt. Ruhái szétáztak, sminke elfolyt, haja vizes csomókban állt és ugyanolyan levertnek tűnt, mint én. Abban a pillanatban ő is észrevett. Nem zavartatta magát, hogy egy idegent bámul. Mondjuk én sem.
   Pár másodpercig néztük egymást majd elkezdett felém lépkedni. Csak figyeltem, hogy-hogy szűnik meg a köztünk lévő távolság. Mikor odaért a padhoz, kérdezés nélkül leült. Pár perc néma csend után megszólalt.
- Téged is ejtettek? - Ránéztem. Ugyanolyan szomorú arckifejezése volt, mint nekem. Ő is rám pillantott.
- Hát... Ez az, amit még magam sem tudok... - mondtam csalódottan és előre néztem. - Fejemet még mindig egyenesen tartva megkérdeztem: mi a te történeted?
   Kicsit furán hangzott a kérdés, őt ez még sem zavarta. Belekezdett. Nem is érdekelt minket a zuhogó eső. Csak ültünk és kiöntöttük egymásnak szívünket. Csak két idegen voltunk egymás számára. Mégis úgy éreztem, hogy születésem óta ismerem.
   Én is elmeséltem neki saját történetem. De, mikor a végére értem, kicsit furán nézett rám. Hogy miért? Tudta, hogy az én mesém nem tiszta. Tudta, hogy nem mondok el mindent. Vagy éppenséggel nem úgy mondom el, ahogy az megtörtént. Nem mondtam neveket. Bármennyire is akartam volna dicsekedni azzal, hogy csak egy rajongó voltam a sok közül... Kicsit át kellett színeznem vagy ki kellett törölnöm dolgokat. Nem tudtam mennyire bízhatok meg benne. De annak ellenére, hogy tudta, nem vagyok hozzá teljesen őszinte, nem zaklatott a kérdéseivel.
   Beszélgettünk még egy kicsit majd mindketten elindultunk a hazafelé vezető úton.

Real Life with a Celebrity 20.fejezet

   Jó pár hét eltelt, mióta felvettek próbaidőre a filmbe, s már csak azt vettem észre, hogy augusztus van. A munkák szüntelenül folytak. A srácok éjszakákba nyúlóan dolgoztak az albumon, miközben én is csináltam a saját dolgom.
   A forgatások alatt közelebb kerültem Ukwon-hoz. Hajnaltól, egész estig vele voltam, vele munkálkodtam, s így sokkal jobban megismerhettük egymást. Most már nem csak a neten bogarászott dolgokat tudtam róla, és ő is megismerte az én történetem. Viszont ezeknek az együtt töltök perceknek ára is volt. A fiúkkal sokkal kevesebbet tudtam foglalkozni, s ez fordítva is igaz volt. Teljesen lefoglalt minket a munka, és ha volt is szabadidőnk azt is az alvással töltöttük. Nem hidegültünk el egymástól, de már csak olyan volt a légkör, mint a sima lakótársaknál. Megvolt a köszönő viszony és ennyi. Ami felettébb zavart. De szerencsére nem csak engem.
   Egy újabb monoton napon voltam túl. Az óra mutatója már az éjfélt súrolta, de még sehol nem volt senki. Lassított felvétel módban vettem le tornacipőm és dobtam a cipősszekrény elé. Miközben haladtam befelé folyamatosan szabadultam meg dolgaimtól. Táska a bárpultra, vékony pulóverem a konyhai székre.
   Sikeresen elcsoszogtam a kanapéhoz. Ledobtam magam. Vállaim előre estek, s csak néztem ki fejemből. Melankolikus hangulatom szétterjedt az egész szobában, ahol régen vidám kacajok és mosolyok hada versenyzett egymással. Nem akartam rágondolni, és kiakartam űzni a fejemből azt a potenciális gondolatot: hogy már semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. Libabőrös lettem.
   Nem akarom ezt. Fáj. Mindennél jobban hiányoznak. Én... Már csak egy ölelés is elég lenne. Hozzájuk akartam bújni. Újabb csoportképeket csinálni. Magunkból kivetkőzve nevetni. Könnyezni akartam a boldogságtól, mégis a szomorúság siratott meg. Forró könnycseppek gördültek végig arcomon. Elérték államat, ahonnan mázsás súly húzta le őket az ölemben lévő párnára. Megvoltam rökönyödve, mégis hangtalan maradtam. Egy szipogás sem hagyta el orromat.
   Magzatpózba húztam magam össze a kanapé egyik sarkában. De mielőtt elnyomhatott volna az álom léptekre lettem figyelmes, s már nyílt is az ajtó. Először YongGuk-ot pillantottam meg, majd sorban a többieket. Miközben jöttek be azzal párhuzamosan ülőpózba tornáztam magam. Lassan felálltam, s olyan képet vághattam, mint aki épp most találkozott a réges-rég elhunyt családtagjaival.
   Kis léptekkel indultam el feléjük és le sem tagadhatták volna, hogy aggódtak. Mikor végre elértem hozzájuk, DaeHyun karjaiba omlottam. Csak szorosan öleltem magamhoz. Mindenkitől egy együttérző sóhajt hallottam. Zelo végigsimított fejemen majd a többiekkel együtt elmentek lefekvéshez készülődni. Eközben mi még mindig az előszobában álltunk. Nem telt sok időbe és végtagjaim elernyedtek. DaeHyun karjai álomba öleltek.

   Másnap tizenegykor keltem fel.
   Micsoda? Uram most segíts meg. Elaludtam. De nagyon. Hatkor kellett volna kelnem. Mi történt?Fénysebességgel robbantam ki a hálóból. Átrohantam a nappalin, egészen az előszobáig. S mikor feltéptem a bejárati ajtót, hogy átjussak a fürdőbe, megtorpantam. Hátrafelé lépkedtem egészen vissza az étkezőig. Mindenki ott volt. Henyéltek.
- Ha itthon vagytok miért nem keltettek fel? És miért vagytok itthon? Nem dolgoznotok kéne? Mi van itt? - Toporzékoltam egyhelyben. Sietni akartam készülődni.
- Relax. - HimChan angol tudására egy kuncogással válaszoltam. - Szabad hetet vettünk ki.
- Szabad hetet? Az milyen kutya? - kérdeztem hitetlenkedve. - Nem kell dolgoznotok egy egész hétig?
- És neked sem. - Mutatott rám YoungJae. - Minden el van intézve, nyugi. Neked nem kell mást tenned, mint élvezni. - S azzal JongUp jelent meg előttem, belenyomott egy tányér palacsintát a kezembe és odatessékelt az asztalhoz.
   Ezt el sem hiszem. Ilyen egyszerűen megy minden? Sírva kell fakadnom és megkapok mindent, amit akarok? Csak kijelentik, hogy szabi van és félre lehet dobni a kötelezettségeinket? Tetszik ez a gondolkodás mód.
   Elfogyasztottam a két darab palacsintám, ittam hozzá hideg kakaót, és közben néztük a tévét. Kellemes, stressz nélküli reggel volt. Nem is kellett több. Nem is vágytam többre. Elég volt, hogy végre egymást átölelve fetrenghettünk a kanapén.

- Na pattanj! - szólt a fürdőből DaeHyun, és úgy volt felöltözve, mint aki indulásra készen áll.
- Minek? Még két óra sincs. Nincs kedvem felöltözni. - Vágtam boci szemeket és közelebb húzódtam JongUp-hoz a kanapén.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. Beülni egy mozifilmre vagy csak sétálgatni. Készülj el és találkozzunk az utca végén lévő parkban. Mondjuk... Háromkor. - Mosolygott ellentmondást nem tűrően.
- Hát jó, de miért nem együtt megyünk? - kérdeztem, de csak egy kacsintással felelt. Azzal ki is lépett az ajtón. A többiek is furán néztek. Ők sem tudtak semmiről.
   Nekiláttam a készülődésnek. Nem akartam magamra (vagyis inkább DaeHyun-ra) vonni a tekinteteket, így felvettem egy mini farmer rövidnadrágot egy sima fekete toppal. Hozzá pedig egy (legsötétebb árnyalatú) szürke balerina cipőt. Feldobtam egy kis szempillaspirált és kész is voltam. Nem kellett két kiló smink az arcomra, mivel úgyis leolvadt volna. Hajam rendben volt, ezért már indulhattam is.

   Már vagy fél órája itt dekkolok. Hol a francban van? Elmúlt három óra és Dae sehol sem volt. Ha valami meglepetést tervezett volna, akkor sem tart eddig egy előkészület. Főleg úgy, hogy ő előre eltervezte az egészet.
   Unott fejjel lóbáltam lábaim a padon, mint egy kislány. Körmeimmel doboltam is, azt remélve, hogy így gyorsabban telnek a percek. De mintha egy örökké valóságig ott ültem volna. De még mindig csak vártam... vártam... és vártam. Majd elővettem telefonom, hogy megnézzem kaptam-e nem fogadott hívást. Megnéztem még egyszer az üzeneteim is. Abban reménykedtem találok valamit, ami felett elsiklottam. De nem volt üzenet. Semmi.
   Megelégeltem. Pontosan öt órakor felpattantam és elindultam haza. Két óráig ültem azon a kényelmetlen fa padon és csak vártam. Nem hittem el, hogy nem jött el, mikor ő kért meg rá. Elfelejtette volna? Valami közbejött? Vagy balesetet szenvedett? Nem tudtam.

   Nyolc óra tájt lehetett, mikor DaeHyun haza jött. Türelmesen figyeltem, mikor nyit be a szobánkba és pillantásomat látva eszébe jut majd, hogy otthagyott engem. Egyedül. A parkban.
- Kérlek ne haragudj! - Lépett be az ajtón, összetette két kezét és esdeklően nézett rám.
- Nem haragszom. Csak nem értem, miért... Legalább felhívhattál volna. Vagy küldhettél volna egy üzenetet annyival, hogy: nem megyek, bocs. De semmire nem vetted a fáradságot. - Törökülésben ültem ágyunkon és összefontam karjaimat mellkasom alatt. Eközben ő leült mellém és elkezdte simogatni egyik combomat.
- Tényleg ne haragudj! Csak mikor elmentem a boltba, hogy megvegyem az ajándékod, Yuri felhívott. Hangja remegett. Megállás nélkül sírt. A kutyája beteg lett és azt szerette volna, hogy menjek el vele az orvoshoz. Amint meghallottam szomorú hangját siettem hozzá és közben elfelejtettem neked szólni. Tényleg sajnálom, csak... Aggódtam érte. - Figyelmesen hallgattam végig.
   Szóval Yuri, mi? Most mondjam el DaeHyun-nak az igazat? Mondjam azt, hogy Yuri-nak nincs is kutyája, és ez csak egy ürügy volt, hogy szétválasszon minket?!
   Tudtam, hogy idők kérdése, s újra felbukkan. De, hogy ilyen szánalmas próbálkozással. Csak azért vett, szerzett (vagy tudom is én) egy beteg kutyát, hogy nekem keresztbe tehessen.
- Nina? - Hajolt közelebb Dae arcomhoz és nyomott egy puszit ajkaimra.
- Hmm? Ja... Semmi gond. - Mosolyogtam. - Nem haragszom. De cserébe, holnap üljünk be abba a kávézóba, ahol az első randink volt. - Csillogott a szemem. Majd mikor észrevettem, mit is mondtam megráztam a fejem. - El sem hiszem, hogy kimondtam. - Fintorogtam.
- Én sem. - Nevetett Dae és magához húzott.
   Nem szeretem azt a szót, hogy randi. Nyálas és elcsépelt.

   Másnap a kávézóban vártam rá és az a nyaklánc díszelgett rajtam, amit tegnap tőle kaptam. Egy esztétikus "N" betű volt rajta, a kicsi kör alakú medálon. Épp azt szorongattam, mikor az egyik jóképű pincér megállt asztalom mellett.
- Hozhatok valamit? - kérdezte halvány mosoly kíséretében.
- Öhm... - Bogarásztam az étlapot. - Egy csokis turmixot és egy barack tortát kérnék. - És mosolyogva átadtam az étlapot.
- Máris hozom. - Hajolt meg, azzal el is ment.
   Órákat ültem a kávézóban. Elfogyasztottam az első rendelésemet majd utána folyamatosan rendeltem bánatomban. Megittam két jeges teát, egy kávét, még egy eper turmixot is ittam a végén.  Rendelni akartam egy újabb sütit, de mikor belenéztem a pénztárcámba, utolért a nyomorult igazság. Minden pénzem elköltöttem, amit magammal hoztam. A pincér meg már kihozta a rendelésem. Egyáltalán nem volt kínos...
- Vegye a ház ajándékának. - Mosolygott megértően azzal visszament a pultokhoz. Igaz is. Sok mindent vettem. Mázlim volt, hogy ott kedvesek voltak az emberek.
   Egy ablakos helyet választottam, hogy lássam, ha DaeHyun megérkezik. De, mint tegnap, most sem volt sehol. Kint korom sötét volt és már elkezdték letörölni az asztalokat. Senki nem volt rajtam kívül az étkezdében, s ez a jó kiállású pincérnek is feltűnt.
- Csak nem... felültették? - kérdezte visszafogottan. Hallani lehetett hangjában, hogy nem akar tolakodó lenni.
- Hát... Nagyon úgy néz ki. - Csalódott mosolyra húzódtak ajkaim. Majd a (két-három évvel idősebb) pincér felé fordultam. - Köszönöm szépen a reggelit, ebédet, és a vacsorát is. - Kínosnak hangzott, de valójában nem volt az. Hisz' tényleg ott töltöttem az egész napomat és egy olyan srácra vártam, aki el sem jött.
- Legyen szép estéje. - Udvariaskodott és mindketten nevetésben törtünk ki. Majd pár másodperc múlva kisétáltam a kávézóból.
   A hideg szellő bekúszott a vékony pamut pulcsim alá, arra kényszerítve bőrömet, hogy libabőrbe burkolóddzon. Összehúztam magam és hazasétáltam.

   Éjfél is lehetett, mikor Dae hazaért. A reakcióm már nem ugyanaz volt, mint tegnap. Dühös voltam és elhagyatottnak éreztem magam. A többiek el sem akarták hinni, hogy DaeHyun csak úgy elfelejtett. Újra.
- Annyira, de annyira sajnálom. - Kezdett el újra magyarázkodni.
   Leraktam az éjjeliszekrényre, amit éppen olvastam. Ülőpózba tornáztam magam és lábaimat magam alá raktam.
- Hallgatlak... Ma mi volt annyira fontos, hogy felültettél... Megint.
- Meghalt Yuri kutyája. - Hajtotta le fejét. - Teljesen ki volt borulva. - Sajnáltam szegény kutyát, de mégsem tudtam sok együttérzést tanúsítani, hiszen tudtam ez az egész csak álca csupán.
- Megértem, hogy törődsz Yurival... De egy rohadt SMS-t nem voltál képes küldeni? Komolyan? Ennyit számítok? - Tártam szét kezeim és hitetlenkedtem.
- Igenis számítasz. - Fogta meg két kezem és összekulcsolta a sajátját az enyéimmel. - Lemerült a telefonom és teljesen máson járt az eszem. De ígérem holnap tényleg bepótoljuk és nem lesz semmi gubanc, hallod? Ígérem. - Nézett mélyen szemeimbe.
   Nem válaszoltam semmit. Szó nélkül befeküdtem az ágyba és magamra húztam takarómat. Dae is eképpen tett.
   Ha holnap is történik valami eget rengető Yuri-val... Ha Dae megint elfelejt... Aish... Csak holnap legyen minden a legnagyobb rendben... Könyörgöm...

Real Life with a Celebrity 19.fejezet

   Mikor Ukwon-nal visszamentünk a próba helyszínére, minden szem ránk szegeződött. A rendező dühös volt, amiért ennyi ideig távol voltunk. Viszont meg volt győződve arról, hogy Ukwon tartott engem vissza, így csak őt szidta le.
   Elkezdtük a munkát. Megtudtam, hogy egy-két részt már leforgattak. Ahogy azt is, hogy az én karakteremnek még nem kellett szerepelnie. Ez nem is jött olyan rosszul, hiszen tanulhattam a szöveget, s nézhettem, ahogy a többiek dolgoznak. Sokat tanulhat az ember már abból, hogy csak nézi őket. Vérbeli profik. Én meg ott voltam, mint kezdő. Csodálatos.
   Az ott töltött idő mulatságos volt. A nevetés és a sok-sok baki, élvezetessé tette a "kispadon" való henyélést. Bár voltak olyan percek, amik kifejezetten unalmasan teltek. Így volt olyan, hogy kávét hoztam, meg segítettem az ehhez hasonlatos dolgokban. Eközben még több embert ismertem meg, s szerencsére mindenki nagyon kedves volt. Plusz pontnak számított, hogy mindenki beszélt angolul, ezért nem kellett nagyon megerőltetnem magam a koreai nyelv használatával.
   Amikor befejeztük (vagyis inkább befejezték) a munkát, észrevettem, hogy Mr. Kim sehol sincs. Igaz próbaidőn voltam, de mivel nem szerepeltem, nem is akart maradni. Ez nagyon nem volt jó, hiszen fogalmam sem volt, hogy-hogy jutok haza. Ráadásul a taxi lehetőségét is kizárhattam hisz' semmit nem hoztam. A semmibe sajnos a pénztárcám is beletartozott. De mivel a szerencse megint megsegített, nem kellett sokat agyalnom a hazajutáson. A rendező volt olyan kedves, hogy hazavitt. Kérnem sem kellett. Tényleg kezdtem megkedvelni (természetesen nem úgy, ahogy egyesek gondolnák). Nagyon kedves és megnyugtató jelleme volt. Nehéz volt rá bármi rosszat mondani.

   Végre "otthon" voltam. Lenyomtam a kilincset, s beléptem az előszobába. Senki nem volt még ott rajtam kívül. Nem voltam se fáradt, se éhes. Így levettem cipőmet majd leültem a tévé elé és kapcsolgatni kezdtem a csatornák között. Mikor végre találtam egy rendes adót, amit nézni tudok... Rájöttem, hogy az sem jó. Ugyebár koreaiul beszéltek benne, de sajnos nem értettem semmit. Kikerekedett szemekkel és fintorogva próbáltam fülelni. Hülyének éreztem magam, hogy nem értettem. Idegesen kikapcsoltam a tévét majd abban a pillanatban betoppantak a fiúk. Hulla fáradtan. Ránéztem az órára, ami fél tizenegyet mutatott.
- Elég sokáig elvoltatok. - Erre a kijelentésemre nyöszörögve feleltek. Láttam rajtuk, hogy nem vágynak másra csak egy kis, avagy nagy pihenésre. Jobbnak láttam nem piszkálni őket, így hát bementem a hálóba és bedőltem az ágyba. Nem érdekelt a fürdés. Nem csináltam semmi megerőltetőt, amitől leizzadtam volna. A zuhanyzás várhatott reggelig.
   DaeHyun lépett be a szobába, egy szál törölközőben. Na, igen. Neki kellett a tisztálkodás a fárasztó táncpróbák után.
- Milyen volt a napod? - kérdezte, miközben én a fal felé fordulva, már majdnem aludtam. Mögém feküdt és hátulról átkarolt. Karjai közt megfordultam így láthattam álmos arcát.
   Elmeséltem neki mindent. Persze rövidre fogtam, nem akartam sokáig távol tartani az alvástól. Csukott szemmel hallgatta mondanivalóm, miközben én kis köröket írtam le mellkasán a mutatóujjammal.
- Aztán kiderült, hogy vele kell majd dolgoznom... Mármint a legtöbbet és... - Épp az Ukwon-os részhez értem, mikor Dae nagy sóhaj kíséretében hirtelen elengedett, s a hátára fordult.
- Hát, ez remek. - Hallottam az iróniát. Két kezét arcára helyezte és belefújtatott.
- Most mi van? Valami rosszat mondtam? - Támaszkodtam bal alkaromra és aggódva néztem le rá.
- Semmi, csak... Végre jött még egy srác, aki körülötted van.
- Ne kezdjük már ezt megint, kérlek. - Forgattam szemeim. - Rá sem nézek másra. Téged szeretlek, nem mást.
- Értem én. De tudod te milyen nehéz magam mellett tartanom téged, ha ennyi fiú lebzsel körülötted? Pláne, hogy nem rondák...
- Nekem mondod, hogy nehéz? Én osztozom rajtad ötmillió-háromszázhúszezer lánnyal. Ezek után merje bárki azt mondani nekem, hogy önző vagyok - motyogtam az utolsó mondatot.
- De ők csak rajongók. - Fordult végre oldalra, s ő is alkarjára támaszkodott.
- Én is csak egy rajongó voltam a sok közül és most nézd meg... - Majd megcsókolt. Gondolom megunta a "kifogásaimat", így kénytelen volt elhallgattatni.
- Lehet. De minden rajongó közül, nekem te jelentesz a legtöbbet. - Újra magához húzott, s azonnal el is nyomta az álom. Viszont mielőtt én is elaludtam volna, gondoltam valamire majd hangosan ki is mondtam.
- Szeretlek. És nem fogom hagyni, hogy bárki közénk álljon.

Real Life with a Celebrity 18.fejezet

 

      Itt áll előttem... Kim Yoo Kwon. Ez lehetetlen.Vele kell dolgoznom? Mióta színészkedik egyáltalán? Megszólalni sem tudtam. Sokkos állapotban voltam és néztem ki a fejemből. Ukwon flegmán nézett rám, miközben rágójával újabb buborékot fújt. Úgy éreztem, amint megszólal minden összeomlik. Hiszen... én is csak egy fan voltam a sok közül. S elég sok önuralomra volt szükségem, hogy ne ölelgessem agyon egyik kedvencemet. Mielőtt elvesztettem volna a fejem gyorsan megszólaltam.
- Elnézést, de ki kell mennem a mosdóba - mondtam koreaiul, ami láthatóan meglepte Ukwon-t. Gondolom nem nézte ki belőlem, hogy (valamennyire) beszélem a nyelvet.
   Egymás után szedtem lábaimat. Nem álltam meg addig, míg minden zaj el nem halkult. Egy kihalt folyosóra érkeztem. Nem is tudtam, hol a mosdó, de jobb mentő mondat nem jutott eszembe. Néztem jobbra-balra. Már azt sem tudtam, merről jöttem. Nem akartam még jobban eltévedni. Ennek folytán leültem, a falnak támasztottam hátam, lábaimat felhúztam mellkasomig majd térdeimre helyeztem homlokom. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy nem akarok semmit. Semmit, csak a nagy ürességet magam körül. Nem szerettem volna vissza menni oda. Annyi teherrel jár ez az egész. Nem érzem késznek magam.
   Nem gondolom, hogy színésznek, sztárnak avagy híresnek születtem. Nem hiszem, hogy ez az egész nekem való lenne. Megijedtem, s visszakozni akartam. Minden porcikám azt kívánta, hogy ne vegyék észre, hogy eltűntem. Csak mikor már vége ennek a napnak. Persze az agyam legmélyén tudtam, hogy nem "menekülhetek" el.
- Végre megvagy! - Homlokom még mindig térdemen pihent. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a hang forrásának. - Hé, ugye nem sírsz? - Erre felkaptam fejemet.
- Sír a halál! - Pattantam fel a földről. Persze a következő mondat belém fagyott, mikor megláttam, hogy újra YooKwon állt előttem. Őt küldték felmentő seregnek? Hisz' miatta sétáltam ki a teremből.
   Az a kis idő, amíg itt üldögéltem... Már elmúltak a fangirl gondolataim, viszont még mindig zavarban voltam, így elfordítottam fejem. Ukwon észrevette, hogy kerülöm a szemkontaktust. Elkezdett közeledni felém és én hátráltam volna, de a fal megállított. Jót mosolygott zavartságomon. Még közelebb jött, s én lélegzet-visszafojtva vártam, mi fog történni. Arcunk vészesen közel volt egymáshoz, szemeim tágra nyíltak.
   Most tényleg meg akar csókolni? Szerencsére nem ajkaimhoz hajolt, hanem a jobb fülemhez.
- Csaknem... tetszem neked? - Amint lehelete végigsimított fülemen, libabőrös lettem. Bűntudatom támadt. El kellett volna tolnom magamtól, de leblokkoltam. Én sem örültem volna, ha DaeHyun-t egy csajjal látom egy olyan helyzetben, mint ez. Így hát összeszedtem egy kisujjnyi erőt magamban.
- N-nem tetszel. - Nyeltem egyet, még több "erő" reményében. - El vagy tévedve.
- Igen? - Hajolt el tőlem, s megláttam kacér mosolyát. - És ezután se fogok? - Akkor már teljesen biztos voltam abban, hogy szám felé közeledett. De mielőtt célba ért volna, meglendítettem kezem és arcán csattant a pofon. Mikor tudatosult bennem, hogy mit is csináltam, szám elé kaptam kezeim. Megütöttem egy idol-t?
- Úristen, nagyon sajnálom... Én... Én... - Kerestem a szavakat, de nem találtam.
- Semmi... - Nyúlt piros arcához. - Ezt megérdemeltem... Bár poénnak szántam, de...
- Poénnak? Valamelyik rajongód ettől már elájult volna. Nem vicces ilyennel szórakozni... - motyogtam el az utolsó mondatot.
- Na ne... Te egy rajongóm vagy? - Vigyorgott. - Szóval ezért voltál ennyire zavarban?!
- Mondhatni... - Elpirultam. Terelni akartam a témát, de Ukwon hirtelen megölelt. Pár másodpercig gyengéden szorított magához, majd elengedett.
- Tessék. Most már szerencsés rajongó vagy. - Aranyosan rám mosolygott. - Na menjünk vissza mielőtt bajba kerülsz. - Bólintottam. Kedves volt tőle, hogy megölelt. Hiszen minden fan arról álmodik, hogy ilyen dolgok történjenek vele.
   Szerencsésnek érzem magam.

Real Life with a Celebrity 17.fejezet

JaeBum szemszöge:

   Kómás voltam. A földön ültem, s egész este Ninán tartottam szememet. Miután felhívtam Dae-t, rá fél órára Nina bealudt. JungKook végre leszállhatott hátáról, de utána őt is elnyomta az álom. Valószínűleg kimerült, hiszen nagyon sokat pesztrálta Ninát. Mondhatni szerepet cseréltünk és most ő viselkedett érettebben.
   A függönyön keresztül már utat törtek maguknak a nap sugarai, s egyenesen Nina arcára sütöttek. Nyitogatni kezdte szemeimet, közben én ránéztem telefonomra, ami fél kilencet mutatott.
- Mi történt? - Túrt bele hajába és megnyalta kiszáradt ajkait.
- Nem emlékszel? - kérdeztem olyan éberen, ahogy tudtam. Legszívesebben ott helyben eldőltem volna és álomra hajtottam volna fejem.
   Nina csak nézett ki a fejéből és kereste agyában a tegnap történteket. Megláttam elszörnyedt arcát, így arra következtettem, hogy mindenre nagyon jól emlékezett.
- Sajnálom - hajtotta le fejét -, amiket tettem. És bocsánat az arcodért is. - Felállt az ágyról majd felém sétált.
- Mi? - Gondolkodtam el egy pillanatra, majd beugrott. - Ja, hogy ez? - Nyúltam automatikusan a szemem alatt éktelenkedő karmoláshoz. - Nem para. - Mosolyogtam.
   Azt akkor szereztem, mikor próbáltuk lefogni és becipelni a hálószobába. Nem különösebben foglalkoztam vele. Egészen addig, míg Nina mellém nem guggolt, s hozzá nem nyúlt.
- Hé! Ez fáj! - Toltam el kezét arcomtól. Kedves, hogy aggódik, de elég lett volna, ha csak ránéz.
- Bocsi... - Tette ölébe kezeit. - Nem valami szép, úgyhogy hozok rá valamit. - Bólintottam. De nem értettem, minek rá bármi, hiszen ez csak egy karcolás... vagy karmolás... Az mindegy. Kis seb volt, ráadásul nem is fájt, ha nem értek hozzá.
   Pár perc múlva Nina visszatért egy vizes papír zsebkendővel, meg egy ragtapasszal. Újra visszaguggolt mellém majd óvatosan elkezdte törölgetni a sebem. Felszisszentem.
- Ez csíp, te! - Fogtam meg csuklóját és közelebb hajoltam hozzá.
   Szemei elkerekedtek, s arca elpirult. Kölcsönösen bámultuk egymást pár pillanatig majd Nina elhúzta kezét. Kibontotta a ragtapaszt és óvatosan felhelyezte azt. Hideg ujjaival elegyengette, hogy rendesen fedjen. Újra szemébe néztem és próbáltam kitalálni, mire gondolt. De látványosan kerülte a szemkontaktust.
- Ti már fent vagytok? - kérdezte rekedtes hangján JungKook, s felült az ágyában. Úgy vettük, hogy ezt a mondatát költői kérdésnek szánta, így nem válaszoltunk. Nina csak megköszörülte torkát, felállt, s kiballagott a fürdőbe.
- Hazavinnéd? Persze csak, ha nem gond - szóltam JungKook-hoz, aki erre értetlenül bólintott. Biztos azon járt az agya, miért nem én teszem ezt meg. Hisz egy helyen lakunk. De szerencsére nem kérdezett semmit, aminek örültem. Nagyon nem volt kedvem magyarázkodni.
   Sajnos van még egy kis elintézni valóm.

Nina szemszöge:

   Miután JaeBum közölte, hogy nem ő visz haza, furcsán éreztem magam. Nem tudtam miért.
   Hogy-hogy nem együtt megyünk? Hisz egy helyre mennénk. Nem akar velem jönni? Egy ideig ezek a kérdések kavarogtak bennem, de aztán hagytam az egészet. Rájöttem, hogy ez pont kapóra jött nekem, mert így JungKook-al elmehettünk ahhoz az antipatikus fazonhoz, aki összevarrta a sebemet. Igen. Én hülye elfelejtettem kiszedetni, így hulla fáradtan kellett odamennünk. Kedves volt Kook-tól, hogy elkísért, s az is, hogy ennyire figyelt rám. 'Ilyen egy igaz barát' - gondoltam magamban. Amikor végeztünk, azonnal hazavitt. Pontosabban beszállt mellém a taxiba és haza kísért. Mivel neki sem volt jogosítványa.
   Megérkeztünk. Mint a holdkórosok, úgy baktattunk fel. Én is fáradt voltam, de szegény Kook sokkal jobban le volt strapálva. Amint betettük a lábunkat mindenki körénk gyűlt. Ahogy láttam, nagyon aggódtak. Agyon ölelgettek és mindenki egymás szavába vágva beszélt hozzám. Sajnos csak annyi tellett tőlem, hogy mosolyogtam rájuk. A fáradtság nem engedett ennél többet. Kérdezték, hogy hol voltam, mit csináltunk, meg az ehhez hasonló dolgokat. Még idefele a taxiban megkértem Kook-ot, hogy ne beszéljünk erről senkinek. Arról, hogy Yurinál jártam, hogy mit tett a teámba és az ezek után történteket sem. Nem akartam, hogy tudjanak róla. Minek kellett volna Yurit és őket egymás ellen szítani? Valószínűleg, úgy sem hittek volna nekem. Úgy gondoltam nem kell nekem segítség, megoldom egyedül is...
   YoungJae felhívta Dae-t, hogy visszatértem. Megtudtam, hogy a keresésemre indult. De miért? Amikor jól tudta hol vagyok. Minek akart megkeresni? Ez csak benzin pazarlás volt a részéről. Viszont sajnáltam, hogy így aggódnia kellett miattam. Bele sem gondoltam, hogy milyen rossz lehetett neki. Igaza volt akkor, mikor a kórházban veszekedtünk.
   Mindig csak a saját fejem után megyek. Ezért is gázolok át sokszor mások érzésein.
- Nina! - Automatikusan megfordultam majd DaeHyun-nal találtam szemben magam. - Soha többet ne csinálj ilyet. Annyira aggódtam érted. - Szorosan magához ölelt. Könnyek szöktek szemembe, majd kezeim derekára fűztem. Nem értettem, miért hatódtam meg, de nagyon hiányzott a közelsége.
   JungKook elköszönt és elindult saját lakóhelyére. Ezután azt hittem, Dae elkezd majd faggatni, megint rátör a féltékenységi roham és kiabálni kezd... De nem így történt. Talán... ha volt is bármi ilyen alapú problémája, akkor már minden dühe elszállt. Lenyugodott. Úgy hogy minden a legnagyobb rendben volt. Szerettem volna elfelejteni ezt az egészet.
   De, hogy Yuri milyen is valójában... arra mindig emlékezni fogok.
   Mondtam a többieknek, hogy nagyon fáradt vagyok és szeretnék lepihenni. Igaz aludtam Mrs. Jeon lakásán, de mégis olyan érzésem volt, mintha húsz éve ébren lettem volna. Levetettem cipőmet, táskámat csak letettem egy étkező székre, én meg besétáltam a hálóba. Levettem ruháim majd fehérneműben befeküdtem az álmokat hozó ágyba.

   Nagy nyújtózkodások közepette ültem fel. Szemeimmel végigkémleltem a szobát, de hiába. Nem láttam semmit. Nem azért, mert csipás volt látószervem, hanem mert minden korom sötét volt. Óvatosan kikeltem ágyamból. Lassan, kezemet előrenyújtva mentem, nehogy neki menjek valaminek. Mikor megtaláltam a kilincset, halkan lenyomtam azt majd fojtattam utam a konyha felé. Mikor elérkeztem a székekhez, táskámért tapogattam. Sikeresen megtaláltam. Kivettem telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő.
   Hajnali fél három?
- Mi az isten... - suttogtam amilyen halkan tudtam. - Végig aludtam az egész napot? - mondtam ki gondolatom még mindig halkan.
   Megindultam a B szárny felé, s a telefonommal világítottam meg az oda vezető utat. Lassan battyogtam. Hiszen nem volt sietős. Ráértem. Két perc múlva már ott voltam a fürdőszoba ajtajánál. Benyitottam. Felkapcsoltam a villanyt és vettem egy forró fürdőt. Ezzel is leáztatva magamról a tegnapi sós vizet.
   Miután kész lettem, arra jutottam, hogy ott maradok. Minek mentem volna vissza? Aludni már úgy sem tudtam volna. Villanyt, tévét és egyéb zavaró tényezőt nem kapcsolhattam, hisz akkor felkelnek. Inkább ott maradtam magamban, gondolataimba merülve. Vagy csak játszottam telefonomon.
   Nem tudtam mennyi ideje ülhettem ott, de már láttam az ablakon keresztül, hogy a nap kezd éledezni. Nyolc óra volt. Gondoltam valaki biztos már fent van, így vissza akartam indulni. Kiléptem a fürdőből. Mentem volna az A szárny felé, de megtorpantam. Lassan fordultam hátra és a másik irányba vezető folyosót bámultam. Erős késztetést éreztem, hogy ránézzek JaeBum-ra. De miért?
   Miért akarok bemenni hozzá? Megráztam fejem, hogy tűnjenek el a hülye gondolatok. Megint megfordultam és végre visszamehettem a többiekhez. A nappali már teljes fénypompában úszott. A közepén álltam és füleltem. Vártam, hogy halljak valami zajt. És hallottam is. Nyílt a fürdőajtó, amin YoungJae lépett ki.
- Rajtad kívül nincs még fent más? - kérdeztem, mire bólintott. - Még Dae sem?
- Nem, én vagyok az első... vagyis második. - Célzott rám. - Dae is eléggé nyúzott volt tegnap, akár csak te. Nem csodálom, hogy még alszik. - Közelebb jött hozzám és összekócolta hajamat. - Örülök, hogy tényleg nincs bajod. - Azzal visszament szobájába. Összehúzott szemöldökkel raktam helyre frizurámat majd leültem a fotelba.
   Komolyan itt hagyott egyedül? Most mit fogok megint csinálni? Unatkozom. Nem volt más választásom. Valakit fel akartam kelteni, de inkább mégis meggondoltam magam. Elég nagy bunkóság lett volna tőlem. Így hát felhelyeztem fejhallgatóm és beindítottam a zenét. Tátogva énekeltem majd egy idő után fel akartam kelni táncolni. Aztán rájöttem, hogy hiba lett volna, mert kezdtek a többiek kiszállingózni és nem akartam, hogy meglássanak. Ezért csak ültem tovább, várva, hogy felkeljenek.
   Végül mindenki kibújt barlangjából. Még mindig ugyanúgy unatkoztam, ezért felvetettem, hogy nézzünk meg egy filmet. Egy horror filmet. Persze YongGuk kivételével mindenki tiltakozott. Be kellett vetnem a boci szemeket. Szüntelenül kérleltem őket, de így sem törtek meg.
- A francba srácok. Ne csináljátok már. - Könyörögtem tovább, de kezdtem megunni.
- Nem! És még egyszer mondom, nem! Te miért nem tudsz kedves, aranyos, szivárványon táncoló  pónis filmeket nézni, mint a korodbeli lányok? - kérdezte halál komolyan HimChan.
- Mert én értelmes vagyok? Bocsi, de ha én megnézek egy olyan filmet, nem garantálom, hogy a gyomrom tartalma bennem marad. Kiráz tőlük a hideg. És kikérem a lányok nevében... Igenis vannak még olyanok rajtam kívül, akik jobban szeretik a horrort, a rajzfilmeknél.
- Még a Frozen-t sem szereted? - nézett érdeklődőn Zelo.
- De igen... - Mindenki mosolyra húzta száját. - De az más! Az nem idiótán éneklő, táncoló pónikról szól. - Forgattam szemeimet.
- Rendben. Akkor azt nézzük - jelentette ki YoungJae. Mi van? Ne már? Aish!
   Ellenkezni akartam, de JongUp mögém állt és egyik kezével befogta számat. Mondtam még pár dolgot, de teljesen értelmetlenül hangozhattak. Próbáltam eltávolítani kezét szám elől, de persze nem sikerült. Feladtam. Mikor észrevették, hogy már nem próbálkoztam, JongUp elvette kezét. Elmentek csinálni popcorn-t majd bementünk a videó szobába. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett a nagy kanapén. Én egy rakás párna és Dae mellett foglaltam helyet.
- Csak, hogy tudjátok... Csak a hóember miatt nézem meg még egyszer ezt a filmet. - Duzzogtam. Senki nem szólt semmit. Még mindig úgy vigyorogtak, mint a száz wattos villanykörte. DaeHyun hirtelen magához húzott, nyomott egy csókot ajkaimra majd ölelkezve ültünk tovább.

   Körülbelül a film felénél járhattunk, mikor váratlan személy jelent meg a videó szoba ajtajában. YongGuk kapkodva kinyomta a filmet, mi meg DaeHyun-nal azonnal szétrebbentünk, mint a galambok. Mr.Kim állt az ajtóban. Lélegzet visszafojtva vártuk, mit fog mondani. Bennem a vér is megfagyott. Hiszen látott minket DaeHyun-nal, ahogy ölelkeztünk. És ezt állítólag nem lehetett volna. Mármint... Nem kaptunk engedélyt, hogy mi ketten... együtt legyünk.
   Mindenki felállt, s kisétált a nappaliba. Senki nem szólt semmit. Csak vártuk mi fog történni.
- Nináért jöttem. - Nyögte ki végül.
   Mi van? Miért? Mit csináltam? Félek. Nem akarom hallani, amit mondani fog. El akar vinni. Mégis hova? Persze, hogy haza. Kidob innen, mint macskát szarni. Felrak az első gépre és soha többé nem láthatom a többieket.
- Megbeszéltünk valamit. El kell kezdened a próbaidőszakot. - Nagyokat pislogtam a meglepettségtől. Ez most a színészkedésről beszél? Ezek szerint túldrámáztam az egészet?! - Nem hallottad? Indulunk. Most!
- Nem kell üvöltözni. Elsőre is hallottam. - Vágtam egy fintort. Majd mikor szúrós pillantással nézett rám, rájöttem, hogy nem most volt itt az ideje a visszaszólogatásnak.
   Főleg úgy, hogy tőle függ, hogy maradhatok-e.
   Könyörögve néztem a srácokra, hogy valamelyikük jöjjön velem. De hasztalan volt. Mr. Kim mindenre gondolt. Parancsba adta, hogy nekik is dolgozniuk kell. A többieknek el kellett menniük a táncpróbákra, az énekpróbákra... meg minden ügyes-bajos dologra, ami az album elkészítéséhez szükséges. Beletörődve követtem az igazgatót. Lementünk a földszintre majd beszálltunk az autójába. Egész úton egy szót sem szólt. De nem is bántam...
   Őszintén... Nekem fogalmam sincs, hogy-hogy mennek itt a dolgok. Azt sem értem, minek megyünk át máshová. Halvány gőzöm sincs, hogy-hogy kell neki kezdeni ennek az egésznek. Nem tudok semmit... Kár volt JaeBum-nak belerángatnia ebbe. Az itt maradást megoldottam volna másképp is.
   Megérkeztünk arra a helyszínre, ahol a "nem kültéri" jeleneteket fogjuk felvenni. Mr.Kim mindenkinek bemutatott. Elmagyarázta nekem, ki kicsoda és milyen szerepet tölt be. Arra jutottak, hogy a főszereplő húgát fogom alakítani, aki a Hwang Min Jee nevet viseli. Miközben lapozgattam a mostanra kapott szövegem, hallottam, hogy a rendező ki volt akadva. A baja az volt, hogy az egyik szereplő csak most volt képes beesni.
   Én is csak most jöttem. Akkor meg mit problémázik? Nem fordultam meg, még mindig háttal álltam a történteknek. Egészen addig, míg meg nem szólítottak.
- Kisasszony, ő a másik mellékszereplő, akivel dolgozni fog. Sajnos csak most van alkalmam bemutatni... mert elkésett. - Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy nincs semmi probléma.
   Kisasszony? Ez fura. De megtudnám szokni. Ő legalább normális velem. Nem úgy, mint Mr.Kim. Illedelmesen köszönni akartam a nekem háttal álló személynek, de arra sem méltatott, hogy megforduljon.
- Sajnálom, kisasszony. Ő elég udvariatlan tud lenni. Nem nagyon szereti, ha...  - megköszörülte torkát - váratlan személyek jelennek meg - mondta halkan majd vállánál fogva megfordította a makacs személyt, így most már szemtől szemben állhattam vele. De mikor megláttam ki az, szívem kihagyott egy ütemet.

Real Life with a Celebrity 16.fejezet

Figyelmeztetés: Ez a rész nem lett (valami) jó. Nem kellett volna belevágnom ebbe az egész drogos dologba, de most már nem tudom vissza csinálni. Tanultam a hibámból és sajnálom, ha valakinek ez a fejezet csalódást fog okozni. Remélem azért a történetet tovább követitek majd:)

   Csak reménykedhetünk, hogy minden a legnagyobb rendben van.

   Az ajtóhoz érve, rögtön kutatni kezdtem zsebeimben a kulcs után. Mikor végre előkerült, gyorsan beleakartam rakni a zárba, de sajnos az idegeskedéstől, csak sokadik próbálkozásra sikerült.
   Berontottunk az ajtón, számítva a legrosszabbra. Szemeim ide-oda vándoroltak Ninát keresve, kit sikeresen megtaláltak. Az ablak nyitva volt, ő meg a párkányon ült és vidáman lógatva lábát nézett ki a fejéből. Mikor észrevett minket, gyönyörűen ránk mosolygott.
- Nina... - Nyeltem egy nagyot. - Nagyon szépen kérlek, mássz vissza a szobába. - Közben lassan lépkedtem felé, szüntetve köztünk a távolságot.
- Nem akarok. - Húzta össze szemöldökét. - Mindig is tudni akartam milyen ejtőernyőzni.
   He? Ne mondd nekem, hogy ki akar ugrani...
- Azt kipróbálhatod máskor is. Most gyere be szépen és mutatok valami sokkal jobbat. - Sietett segítségemre JaeBum.
   Nina kelletlenül bár, de mégis visszamászott a szobába. Hirtelen ott termettem az ablaknál, s bezártam azt. Végre kifújhattam a bent rekedt levegőm, és megnyugodhattam egy kicsit. Nina két vállára raktam kezeim és lassan tolni kezdtem a nappali felé. Leültettem a kanapéra majd mi is leültünk vele szemben a kávézóasztalra.
- Hol van az a sokkal jobb dolog? - kérdezte ezt lebiggyesztett szájjal, s oldalra billentette fejét.
- Mégis mit fogunk vele csinálni nyolc óráig? - kérdezte JB ignorálva Nina kérdését.
- Nem tudom... - Könyököltem térdemre, s államat öklömre helyeztem. - Hagyjuk békén. Csináljon, amit akar, és ha valami hülyeséget szeretne tenni, akkor megakadályozzuk. Többet nagyon úgy sem tehetünk. - JaeBum egyetértett velem, így csak Ninát figyeltük. Nem vettük le egy pillanatra sem róla szemünket. Unalmas volt.
   De inkább ez, mint hogy a sürgősségin kössünk ki, mert ő ejtőernyőzni akar. Pár perc elteltével Nina csillogó szemekkel elkezdett köröket, meg különböző formákat rajzolni a levegőbe.
   Lefogadom, hogy most hallucinál. Remek.
- De szépek! - szólalt meg. Nem foglalkoztunk vele. Csak tovább bámultuk.
   Kár, hogy ez a "levegőben rajzolunk" dolog, nem tartott tovább pár percnél. Sajnos Nina felállt. Szerencsére nem csinált semmit. Járkált fel, s alá. Hangot adott hülyeségeinek, de ennél több nem történt. Eközben mi átültünk a kanapéra, így kényelmesen figyelhettük és hallgathattuk a műsort.
- Fürdeni akarok... Rákokat akarok... Sós vizet akarok... Rákokkal akarok fürdeni a tengerben! - Dobbantott lábával Nina, mint egy öt éves.
- De itt nincs tenger - mondtam egyhangúan.
- Rákokkal akarok fürdeni a tengerben! - Dobbantott ismét, s összeráncolta szemöldökét.
- Fogd már fel, hogy itt nincs tenger! - Ugrott fel JB mellőlem és ráüvöltött. Nina megrémült. Torkában ragadt a szó. Szipogni kezdett, majd... felsírt... mint egy gyerek.
- Hallod! Inkább fogd be a szád és ne mondj semmit. Csak rontasz a helyzeten. - Magamhoz öleltem, s úgy nyugtatgattam.
   Tudtam, hogy csak megjátszotta, hisz egy könnycseppet sem éreztem meg pólómon. Kértem, hogy nyugodjon meg és lassan eltoltam magamtól. Aztán, mintha mi sem történt volna, mosolyogva elment mellettem az előszobába. Hagytam, csinálja tovább, amit akart. Visszaültem a kanapéra és újra csak rajta tartottuk szemünket.
   Már eltelt több, mint egy óra. Szerencsére még nem történt semmi. És csend is volt... egészen mostanáig. Ninának kedve támadt tűzoltósat játszani. S előszeretettel adott hangot a szirénának is. Az egész lakásban futkosott. Közben néha kiabált, de még mindig a sziréna hang volt nála a nyerő.
- Tűz van! Tűz van! - Szaladt be a konyhába. - Égnek az emberek! - Sipákolt, majd idefutott hozzánk, s a két kezében lévő poharak tartalmát ránk öntötte. JaeBum-mal egy emberként ugrottunk fel a hideg víztől, amit az arcunkba kaptunk.
- Normális vagy? Fejezd már be! Könyörgöm térj már észhez! - JB odasétált Ninához és vállánál fogva megrázta, remélte hátha az segít. Nina persze jót mosolygott ezen és a két pohárral visszasétált a konyhába.
- Hagyd már. - Töröltem pólómba nedves arcomat. - Úgy viselkedik, mint egy gyerek. Ez legalább még elviselhető.
- Gyerek? Mint egy gyerek? Ez nem gyerek. Ez egy szörnyeteg! Nem bírom tovább elviselni, kikészít. - Ült vissza a kanapéra és fejét fogta. Követtem példáját. Titkon persze én is reméltem, hogy Ninának nem lesz több ilyen húzása.
   Mint kiderült, csak emlegetni kellett őt, és már meg is jelent. Haláli nyugodtságal sétált be, majd leült elénk a parkettára. Lábaival elkezdett rúgkapálni és kezeivel a levegőben hadonászott.
   Ennek láttán mire gondoljon az ember? Arra, hogy olyan, mint egy gyerek. JB felé fordultam, s mondani akartam neki, hogy: na, látod, nekem volt igazam. De ő csak leintett, hogy inkább meg se szólaljak. Nina még mindig szüntelenül rángatózott, mint egy óvodás. Mikor látta, hogy ez hidegen hagy minket, felállt, s dobbantott.
   Ne... Kérlek ne mondd ki...
- Rákokkal akarok fürdeni a tengerben! - és kimondta... megint.
- Sós vizet akarsz rákokkal? Akkor megkapod! - JB felém fordult majd folytatta. - Engedd meg neki a vizet a kádba és szórj bele sót. - Vont vállat.
- Hát te hülye vagy. - Nevettem fel. - Nem fogom sós vízbe tenni. - Erre Nina toporzékolni kezdett, mire segéd társam odasétált hozzá.
- Nyugi... Kook csak azért nem segít, mert egy vén ló seprűnyéllel a seggében. - Simogatta meg Nina fejét.
- Sze-szegény... - Szomorodott el Nina, majd JB vezetésével a fürdőbe mentek.
   Haha! De vicces valaki. Röhög a vakbelem.
   Utánuk mentem, megengedtük a vizet majd raktunk bele sót. Nina panaszkodott, hogy nem voltak a "tengerben" rákok. JB már ideges volt, így az összes tusfürdőt, sampont és bármilyen flakont, amit talált azt belevágta a vízbe. Úgy látszott Ninának ez elég volt és már szállt volna bele, de megállítottuk. Mégsem mehetett bele ruhába. Inkább beküldtük fehérneműbe, hogy utána legyen száraz ruhája, amit felvehet. Semmi rossz szándék nem fordult meg a fejünkben...
   Nina beleereszkedett a meleg, sós vízbe és örömmel kijelentette, hogy tökéletes hőmérsékletű a tenger. Miközben beszélt, JaeBum ráfigyelt, de nekem máshova tévedt szemem.
   Még nem ment el kiszedni a varratokat? Hasán még mindig látszott az összevarrt seb. Tudtam, hogy nem szerette volna, ha JaeBum tudomást szerez róla. Így karon fogtam barátom és kihúztam a fürdőből. Ninára rácsuktam az ajtót, s reménykedtem, hogy el lesz egy darabig. Mi addig ettünk egy szendvicset. Dumáltunk és közben zenei aláfestés gyanánt hallgattuk Nina hülyeségeit, amik kiszűrődtek a fürdőszoba ajtaján. Egy idő után már nem hallottuk, ahogy a vízben szórakozik, így arra következtettünk, hogy kiszállt. Mivel csöndben volt, jobbnak láttuk, ha nem zavarjuk. Addig nekünk is nyugtunk volt.
- Lassan három órája bent van. Nem kéne ránézni? - tettem fel kérdésem, miközben a földön ültem, háttal nekidőlve a falnak.
- Jó ötlet. - JB felállt, s benyitott Ninához.
- Minek jössz be te barom! - üvöltött olyan hangosan, hogy szerintem az egész épület hallotta. Nina becsapta az ajtót majd a meglepett JaeBum felém fordult.
- Ennek meg mi baja? - Mutatott az ajtóra, ami abban a pillanatban újra kinyílt. Nina kiviharzott rajta (már vissza is vette a ruháját), odajött hozzám majd rátaposott a lábfejemre. Felugrottam a fájdalomtól és káromkodtam egy sort.
- Ne csapd rám az ajtót, te seggfej! - JB szakadni kezdett a röhögéstől.
   Na jó! Gondolom Ninának megvolt a hangulatváltozása. Lesz dolgunk bőven...
   Idegesen körbejárta a lakást, és az összes ajtót becsapta. Mikor ezzel kész lett, lerántotta az abroszt az étkezőasztalról. Persze, ami rajta volt az is a földön landolt. Szerencse, hogy csak használt szalvétákat hagytunk rajta.
   Sajnos Nina ezzel nem elégedett meg. Tovább tört, zúzott. Szó szerint...
- A picsába, Nina! Az anyám kedvenc vázája volt. - Üvöltöttem rá most már én is. Hasztalan volt. Levert a polcról egy kép keretet is, amin ennek folytán megrepedt az üveglap. - JaeBum segíts lefogni! -  Betelt a pohár. Igaz volt egy kis nyugtunk, de már hat órája őt pesztráltuk.
   Elvileg még két óra és vége. De ki tudja, hogy nem húzódik-e el...
- Eresszetek el! - ordibált Nina és kapálózott.
- Fogd erősebben! - Utasított JB.
- Te könnyen beszélsz. Nem te fogod a lábát. - Nina folyamatosan rugdosódott. Elég nehéz volt tartani.
   Be akartuk vinni a szobámba. Vesződtünk vele pár percig, de végre sikerült. Leraktuk az ágyra. Gondolkodtunk, hogy-hogy tudnánk rajta tartani. Végül csak arra jutottam, hogy ráülök a hátára. Nina párhuzamosan feküdt az ággyal, én meg rajta ültem merőlegesen, így lelógott a lábam.
- Végül is, ez is egy megoldás - ismerte el JaeBum.
- Fel kéne hívni YongGuk-ot vagy valakit, hogy Nina velünk van. Így is már este tizenegy óra. Ha tovább halogatjuk, szerintem kihívnák a rendőrséget is. - Egyet értett velem. Rögtön elővette telefonját és felhívta egyiküket.

DaeHyun szemszöge:

   Délután négy óta nem láttam Ninát. Pontosan azóta, amióta elhagyta az épületet. Aggódtam érte. Fogalmam sem volt, hol lehetett. Késő este volt és még mindig nem ért vissza. Idegesen járkáltam fel, s alá. Mindenre gondoltam. Elütötték, elrabolták és az ehhez hasonló rossz dolgok. A többiek sem voltak nyugodtabbak. Mindenki tűkön ült, s csak remélhette, hogy minden rendben lesz.
   Hirtelen megszólalt a telefonom. Gyorsan vettem elő zsebemből. Nem is néztem meg, hogy ki hívott.
- Nina? Jól vagy?
- Neked is szia. JaeBum vagyok. Csak azért hívlak, hogy szóljak, nem kell aggódnotok. Nina jól van.
- Mi? Hol van most? Tudsz valamit? - Nem tudtam semmire gondolni. A többiek körém gyűlve hallgatták a kihangosított telefonom.
- Nyugi, itt van velem. Nem kell félned... Majd én vigyázok rá. - Letette. Nagyon mérges lettem. Hangjában hallottam, hogy örült...
   Annak, hogy ilyen helyzetben vagyok. Ha egy újjal is hozzá ér, én megölöm. Egyre jobban elöntött a düh. Megszorítottam markomban lévő telefonom és hozzávágtam a falhoz.
- A rohadt életbe! - Üvöltöttem fel. Nem igaz, hogy ez történt...
   Amilyen hamar csak tudtam, felkaptam kabátom és feltéptem a bejárati ajtót.
- Hova mész? - kérdezte aggódva Zelo.
- Megyek és megkeresem őket. - Ha JB tényleg csinált vele valamit, akkor...
    ...tényleg nem fogja megélni a holnapot.