Jó pár hét eltelt, mióta felvettek próbaidőre a filmbe, s már csak azt vettem észre, hogy augusztus van. A munkák szüntelenül folytak. A srácok éjszakákba nyúlóan dolgoztak az albumon, miközben én is csináltam a saját dolgom.
A forgatások alatt közelebb kerültem Ukwon-hoz. Hajnaltól, egész estig vele voltam, vele munkálkodtam, s így sokkal jobban megismerhettük egymást. Most már nem csak a neten bogarászott dolgokat tudtam róla, és ő is megismerte az én történetem. Viszont ezeknek az együtt töltök perceknek ára is volt. A fiúkkal sokkal kevesebbet tudtam foglalkozni, s ez fordítva is igaz volt. Teljesen lefoglalt minket a munka, és ha volt is szabadidőnk azt is az alvással töltöttük. Nem hidegültünk el egymástól, de már csak olyan volt a légkör, mint a sima lakótársaknál. Megvolt a köszönő viszony és ennyi. Ami felettébb zavart. De szerencsére nem csak engem.
Egy újabb monoton napon voltam túl. Az óra mutatója már az éjfélt súrolta, de még sehol nem volt senki. Lassított felvétel módban vettem le tornacipőm és dobtam a cipősszekrény elé. Miközben haladtam befelé folyamatosan szabadultam meg dolgaimtól. Táska a bárpultra, vékony pulóverem a konyhai székre.
Sikeresen elcsoszogtam a kanapéhoz. Ledobtam magam. Vállaim előre estek, s csak néztem ki fejemből. Melankolikus hangulatom szétterjedt az egész szobában, ahol régen vidám kacajok és mosolyok hada versenyzett egymással. Nem akartam rágondolni, és kiakartam űzni a fejemből azt a potenciális gondolatot: hogy már semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. Libabőrös lettem.
Nem akarom ezt. Fáj. Mindennél jobban hiányoznak. Én... Már csak egy ölelés is elég lenne. Hozzájuk akartam bújni. Újabb csoportképeket csinálni. Magunkból kivetkőzve nevetni. Könnyezni akartam a boldogságtól, mégis a szomorúság siratott meg. Forró könnycseppek gördültek végig arcomon. Elérték államat, ahonnan mázsás súly húzta le őket az ölemben lévő párnára. Megvoltam rökönyödve, mégis hangtalan maradtam. Egy szipogás sem hagyta el orromat.
Magzatpózba húztam magam össze a kanapé egyik sarkában. De mielőtt elnyomhatott volna az álom léptekre lettem figyelmes, s már nyílt is az ajtó. Először YongGuk-ot pillantottam meg, majd sorban a többieket. Miközben jöttek be azzal párhuzamosan ülőpózba tornáztam magam. Lassan felálltam, s olyan képet vághattam, mint aki épp most találkozott a réges-rég elhunyt családtagjaival.
Kis léptekkel indultam el feléjük és le sem tagadhatták volna, hogy aggódtak. Mikor végre elértem hozzájuk, DaeHyun karjaiba omlottam. Csak szorosan öleltem magamhoz. Mindenkitől egy együttérző sóhajt hallottam. Zelo végigsimított fejemen majd a többiekkel együtt elmentek lefekvéshez készülődni. Eközben mi még mindig az előszobában álltunk. Nem telt sok időbe és végtagjaim elernyedtek. DaeHyun karjai álomba öleltek.
Másnap tizenegykor keltem fel.
Micsoda? Uram most segíts meg. Elaludtam. De nagyon. Hatkor kellett volna kelnem. Mi történt?Fénysebességgel robbantam ki a hálóból. Átrohantam a nappalin, egészen az előszobáig. S mikor feltéptem a bejárati ajtót, hogy átjussak a fürdőbe, megtorpantam. Hátrafelé lépkedtem egészen vissza az étkezőig. Mindenki ott volt. Henyéltek.
- Ha itthon vagytok miért nem keltettek fel? És miért vagytok itthon? Nem dolgoznotok kéne? Mi van itt? - Toporzékoltam egyhelyben. Sietni akartam készülődni.
- Relax. - HimChan angol tudására egy kuncogással válaszoltam. - Szabad hetet vettünk ki.
- Szabad hetet? Az milyen kutya? - kérdeztem hitetlenkedve. - Nem kell dolgoznotok egy egész hétig?
- És neked sem. - Mutatott rám YoungJae. - Minden el van intézve, nyugi. Neked nem kell mást tenned, mint élvezni. - S azzal JongUp jelent meg előttem, belenyomott egy tányér palacsintát a kezembe és odatessékelt az asztalhoz.
Ezt el sem hiszem. Ilyen egyszerűen megy minden? Sírva kell fakadnom és megkapok mindent, amit akarok? Csak kijelentik, hogy szabi van és félre lehet dobni a kötelezettségeinket? Tetszik ez a gondolkodás mód.
Elfogyasztottam a két darab palacsintám, ittam hozzá hideg kakaót, és közben néztük a tévét. Kellemes, stressz nélküli reggel volt. Nem is kellett több. Nem is vágytam többre. Elég volt, hogy végre egymást átölelve fetrenghettünk a kanapén.
- Na pattanj! - szólt a fürdőből DaeHyun, és úgy volt felöltözve, mint aki indulásra készen áll.
- Minek? Még két óra sincs. Nincs kedvem felöltözni. - Vágtam boci szemeket és közelebb húzódtam JongUp-hoz a kanapén.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. Beülni egy mozifilmre vagy csak sétálgatni. Készülj el és találkozzunk az utca végén lévő parkban. Mondjuk... Háromkor. - Mosolygott ellentmondást nem tűrően.
- Hát jó, de miért nem együtt megyünk? - kérdeztem, de csak egy kacsintással felelt. Azzal ki is lépett az ajtón. A többiek is furán néztek. Ők sem tudtak semmiről.
Nekiláttam a készülődésnek. Nem akartam magamra (vagyis inkább DaeHyun-ra) vonni a tekinteteket, így felvettem egy mini farmer rövidnadrágot egy sima fekete toppal. Hozzá pedig egy (legsötétebb árnyalatú) szürke balerina cipőt. Feldobtam egy kis szempillaspirált és kész is voltam. Nem kellett két kiló smink az arcomra, mivel úgyis leolvadt volna. Hajam rendben volt, ezért már indulhattam is.
Már vagy fél órája itt dekkolok. Hol a francban van? Elmúlt három óra és Dae sehol sem volt. Ha valami meglepetést tervezett volna, akkor sem tart eddig egy előkészület. Főleg úgy, hogy ő előre eltervezte az egészet.
Unott fejjel lóbáltam lábaim a padon, mint egy kislány. Körmeimmel doboltam is, azt remélve, hogy így gyorsabban telnek a percek. De mintha egy örökké valóságig ott ültem volna. De még mindig csak vártam... vártam... és vártam. Majd elővettem telefonom, hogy megnézzem kaptam-e nem fogadott hívást. Megnéztem még egyszer az üzeneteim is. Abban reménykedtem találok valamit, ami felett elsiklottam. De nem volt üzenet. Semmi.
Megelégeltem. Pontosan öt órakor felpattantam és elindultam haza. Két óráig ültem azon a kényelmetlen fa padon és csak vártam. Nem hittem el, hogy nem jött el, mikor ő kért meg rá. Elfelejtette volna? Valami közbejött? Vagy balesetet szenvedett? Nem tudtam.
Nyolc óra tájt lehetett, mikor DaeHyun haza jött. Türelmesen figyeltem, mikor nyit be a szobánkba és pillantásomat látva eszébe jut majd, hogy otthagyott engem. Egyedül. A parkban.
- Kérlek ne haragudj! - Lépett be az ajtón, összetette két kezét és esdeklően nézett rám.
- Nem haragszom. Csak nem értem, miért... Legalább felhívhattál volna. Vagy küldhettél volna egy üzenetet annyival, hogy: nem megyek, bocs. De semmire nem vetted a fáradságot. - Törökülésben ültem ágyunkon és összefontam karjaimat mellkasom alatt. Eközben ő leült mellém és elkezdte simogatni egyik combomat.
- Tényleg ne haragudj! Csak mikor elmentem a boltba, hogy megvegyem az ajándékod, Yuri felhívott. Hangja remegett. Megállás nélkül sírt. A kutyája beteg lett és azt szerette volna, hogy menjek el vele az orvoshoz. Amint meghallottam szomorú hangját siettem hozzá és közben elfelejtettem neked szólni. Tényleg sajnálom, csak... Aggódtam érte. - Figyelmesen hallgattam végig.
Szóval Yuri, mi? Most mondjam el DaeHyun-nak az igazat? Mondjam azt, hogy Yuri-nak nincs is kutyája, és ez csak egy ürügy volt, hogy szétválasszon minket?!
Tudtam, hogy idők kérdése, s újra felbukkan. De, hogy ilyen szánalmas próbálkozással. Csak azért vett, szerzett (vagy tudom is én) egy beteg kutyát, hogy nekem keresztbe tehessen.
- Nina? - Hajolt közelebb Dae arcomhoz és nyomott egy puszit ajkaimra.
- Hmm? Ja... Semmi gond. - Mosolyogtam. - Nem haragszom. De cserébe, holnap üljünk be abba a kávézóba, ahol az első randink volt. - Csillogott a szemem. Majd mikor észrevettem, mit is mondtam megráztam a fejem. - El sem hiszem, hogy kimondtam. - Fintorogtam.
- Én sem. - Nevetett Dae és magához húzott.
Nem szeretem azt a szót, hogy randi. Nyálas és elcsépelt.
Másnap a kávézóban vártam rá és az a nyaklánc díszelgett rajtam, amit tegnap tőle kaptam. Egy esztétikus "N" betű volt rajta, a kicsi kör alakú medálon. Épp azt szorongattam, mikor az egyik jóképű pincér megállt asztalom mellett.
- Hozhatok valamit? - kérdezte halvány mosoly kíséretében.
- Öhm... - Bogarásztam az étlapot. - Egy csokis turmixot és egy barack tortát kérnék. - És mosolyogva átadtam az étlapot.
- Máris hozom. - Hajolt meg, azzal el is ment.
Órákat ültem a kávézóban. Elfogyasztottam az első rendelésemet majd utána folyamatosan rendeltem bánatomban. Megittam két jeges teát, egy kávét, még egy eper turmixot is ittam a végén. Rendelni akartam egy újabb sütit, de mikor belenéztem a pénztárcámba, utolért a nyomorult igazság. Minden pénzem elköltöttem, amit magammal hoztam. A pincér meg már kihozta a rendelésem. Egyáltalán nem volt kínos...
- Vegye a ház ajándékának. - Mosolygott megértően azzal visszament a pultokhoz. Igaz is. Sok mindent vettem. Mázlim volt, hogy ott kedvesek voltak az emberek.
Egy ablakos helyet választottam, hogy lássam, ha DaeHyun megérkezik. De, mint tegnap, most sem volt sehol. Kint korom sötét volt és már elkezdték letörölni az asztalokat. Senki nem volt rajtam kívül az étkezdében, s ez a jó kiállású pincérnek is feltűnt.
- Csak nem... felültették? - kérdezte visszafogottan. Hallani lehetett hangjában, hogy nem akar tolakodó lenni.
- Hát... Nagyon úgy néz ki. - Csalódott mosolyra húzódtak ajkaim. Majd a (két-három évvel idősebb) pincér felé fordultam. - Köszönöm szépen a reggelit, ebédet, és a vacsorát is. - Kínosnak hangzott, de valójában nem volt az. Hisz' tényleg ott töltöttem az egész napomat és egy olyan srácra vártam, aki el sem jött.
- Legyen szép estéje. - Udvariaskodott és mindketten nevetésben törtünk ki. Majd pár másodperc múlva kisétáltam a kávézóból.
A hideg szellő bekúszott a vékony pamut pulcsim alá, arra kényszerítve bőrömet, hogy libabőrbe burkolóddzon. Összehúztam magam és hazasétáltam.
Éjfél is lehetett, mikor Dae hazaért. A reakcióm már nem ugyanaz volt, mint tegnap. Dühös voltam és elhagyatottnak éreztem magam. A többiek el sem akarták hinni, hogy DaeHyun csak úgy elfelejtett. Újra.
- Annyira, de annyira sajnálom. - Kezdett el újra magyarázkodni.
Leraktam az éjjeliszekrényre, amit éppen olvastam. Ülőpózba tornáztam magam és lábaimat magam alá raktam.
- Hallgatlak... Ma mi volt annyira fontos, hogy felültettél... Megint.
- Meghalt Yuri kutyája. - Hajtotta le fejét. - Teljesen ki volt borulva. - Sajnáltam szegény kutyát, de mégsem tudtam sok együttérzést tanúsítani, hiszen tudtam ez az egész csak álca csupán.
- Megértem, hogy törődsz Yurival... De egy rohadt SMS-t nem voltál képes küldeni? Komolyan? Ennyit számítok? - Tártam szét kezeim és hitetlenkedtem.
- Igenis számítasz. - Fogta meg két kezem és összekulcsolta a sajátját az enyéimmel. - Lemerült a telefonom és teljesen máson járt az eszem. De ígérem holnap tényleg bepótoljuk és nem lesz semmi gubanc, hallod? Ígérem. - Nézett mélyen szemeimbe.
Nem válaszoltam semmit. Szó nélkül befeküdtem az ágyba és magamra húztam takarómat. Dae is eképpen tett.
Ha holnap is történik valami eget rengető Yuri-val... Ha Dae megint elfelejt... Aish... Csak holnap legyen minden a legnagyobb rendben... Könyörgöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése