Az izmaim automatikusan megmozdultak, mikor megláttam Őt felém közeledni. Pislogás nélkül figyeltem, hogyan szűnik meg a távolság közöttünk. Időm sem volt megszólalni, Daehyun azonnal magához szorított. Nem viszonoztam. Csak álltam ott megdermedve, s próbáltam nem elsírni magam.
- Mit csinálsz? - kérdeztem nagyon halkan.
Eltolt magától, kezeivel vállaimat markolta úgy, mintha attól félne, újra elveszít. Sajnos nagyon is jól gondolta.
- Mit gondoltál? Hogyan jutott ez egyáltalán az eszedbe? Így eltűnni?
- Miért? Másképp is el lehet tűnni? - válaszoltam szarkasztikusan, de figyelmen kívül hagyta.
- Van fogalmad, min mentünk keresztül? A fellépéseinkre sem tudtunk koncentrálni miattad!
- Mit érdekel téged, hogy mi van velem? Szakítottunk - mondtam nyugodt hangon, bármilyen arckifejezés nélkül.
- Ne legyél már gyerekes! Az semmit nem jelent, hisz' ugyanúgy...
Közbevágtam, és felemeltem hangomat. Csak úgy, mint mindig.
- Bocsánat! Elnézés kérek, hogy gyerekes vagyok! Nem lehetek olyan érett és megfontolt ember, mint te! - A szarkazmus csak úgy csüngött minden egyes szavamon.
- Miért kell neked folyton úgy tenned, mintha minden rendben lenne? - kérdezte élesen.
- Mert ha nem tenném, összetörnék! Nem sírhatok, nem gondolkodhatok, mert bármit teszek az rossz! Nézd meg, mi lett velünk. Mi lett veletek. És ne próbáld meg beadni, hogy nem lett volna jobb, ha nem találkozom veletek!
- De... - kezdte.
Elakadt a lélegzetem.
- Jobb lett volna, ha nem találkozunk.
Azt hittem menten elsírom magam. Azt hittem ellentétes kijelentést fog tenni az elhangzottakra. Azt... azt hittem még valamennyire fontos vagyok neki.
- Jobban menne a kötelességem, a többiek feladata is. Nem lenne ekkora botrány. Nem amiatt kerülnénk többet a TV-be, hanem a zenénk miatt. Nem ment volna tönkre Yuri-val a kapcsolatom. - Szünetet tartott. - Lehet jobb lett volna... a munkánk szempontjából, és az épelméjűségem megőrzése céljából. De, ha nem találkoztam volna veled, soha nem tudom meg, milyen egy egésznek lenni. Még most is üres lennék. Veled éreztem azt, amit még senki mással. - Itt feljebb emelte hangját. - És lehet, hogy te megbántad, de én sosem fogom! Azt hiszed, neked nehéz! Azt hiszed minden a te hibád, de egy kapcsolatban ketten vannak! Ezt kéne végre megértened... Én is hibáztam, és a kurva életbe, bárcsak ne tettem volna azt amit... De nem tudom "meg nem történtté" tenni, hogy...
Gyorsan közbe kellett szólnom. Nagy felindultsága miatt mindent kész lett volna elmondani, de én nem álltam készen rá, hogy az ő szájából halljam.
- Ne mondd ki! Tudom, mit akarsz mondani. Tudom, hogy lefeküdtél vele, de nem akarom tőled hallani, mert attól csak még rosszabb lesz a tudat, hogy én is megtettem valaki mással. Nem tudom. hogy bosszúból, bűntudatból, elkeseredettségből vagy szerelemből tettem-e, de neked nem volt jogod ezt tenni velem - hadartam el. - Akkor mi még együtt voltunk... én meg a szakítás után... - Nem fejeztem be mondatom, inkább elfordultam, és összefontom karjaimat mellkasom előtt.
- Gondoltam... Mit is képzeltem...
Láttam az enyhe mosolyt az arcán lelki szemeim előtt. Kihallatszott a hangjából.
- Ez meg mit akar jelenteni? - Fordultam vissza hozzá ingerülten. - Nem vagyunk együtt, ezért...
- És azt hiszed ez változtat azon, hogy lefeküdtél vele? - Tárta szét kezeit idegesen, de még mindig mosollyal az arcán, mitől még jobban dühös lettem.
- Pont te beszélsz? - nyomtam meg a "te" szócskát. - Te is félreléptél - kiabáltam rá.
- TUDOM! - üvöltötte, majd elfordította fejét, de még úgy is láttam könyörgő szemeit, amiket az égre emelt. - De a tudat, hogy hozzád ért, hogy megérintett, úgy ahogy én tettem régen, hogy megcsókolt...
- Hidd el, tudom mit érzel. - Önkéntelenül is zavart mosoly terült el arcomon.
- Most meg, min mosolyogsz?
Nem tudtam eldönteni,hogy feldühítettem, vagy belőle is egy kuncogás féleség fog-e kitörni.
- Semmin... Csak egyszerűen képtelen vagyok rád haragudni. Továbbá ironikusnak találom, hogy pont ezen a helyen futottunk össze.
- Gondolkodnom kellett. Rajtad. Magamon. Kettőnkön. És végül is ez a Mi helyünk. - Nézett körül.
És elkezdtünk csevegni. Igen, csak csevegni, de azt sem bírtam sokáig. Nem ment a jó-pofizás, mert tudtam azt, amit.
- Daehyun, én elköltözöm - vágtam bele egyik mondatába. - Köztünk nem lesz minden ugyanolyan, így értelme sincs maradnom. - Láttam, hogy ellenkezni akar, ezért folytattam. - Te magad mondtad, ha valaki megcsal, nem bocsátasz meg neki.
- Igen... de a kivétel erősíti a szabályt. Úgy érzem te kivétel lettél.
Ezután szó nélkül elindultunk... haza. A fiúkkal való találkozáskor eltört nálam a mécses. Leszidtak, de - mint az évek alatt megtanultam - nem tudtak rám haragudni igazán. És mikor lezajlott a sok dráma, megjelent Zita. Rögtön magamhoz öleltem. Annyi mindent akartam megbeszélni vele, hogy a délutánt végig is beszéltük... miközben bepakoltam a bőröndömet. Nem részletezném a dolgokat, de akadt pár említésre méltó téma.
Kevin semmit nem akart Zitától - mint azt elmondta. - S amíg távol voltam, összeszűrték a levet Himchannal. Szerencsére nem szó szerint - még. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem. Eleve mindig is azt hittem, ha ők találkoznak, akkor Zelo lesz a választotta. Mondhattam volna, hogy Zita fiatal Himchan-hoz.
De ki vagyok én, hogy prédikáljak? Láttam köztük a szikrának nevezett érzést, így csak örülni tudtam, ha boldogok.
De - sajnos - a távolság ellen ők sem küzdhetnek. Vagyis igen, de mindannyian tudtuk, hogy nem olyan egyszerűek a dolgok.
Az elmenésről nem szóltam a többieknek, csak miután bepakoltam. Lehet nem volt fair, de így kevesebb idő állt rendelkezésemre... vagyis az övékre, hogy megpróbáljanak megtörni.
- Tudd, hogy bármikor szívesen látunk - mondta Guk mosolyogva, de szemeiből kiláttam a csalódottságot.
- És ez nem lehetőség volt, hanem parancs. Vissza kell jönnöd - szállt be Zelo is, ki a vállára dobott, jelezve, hogy nem akar elengedni.
Combomnál fogva tartott. Ott csüngtem rajta, és hátán könyököltem. Nem ficánkoltam vagy ellenkeztem. Csak mosolyogtam, majd Zelo Himchan felé fordított.
- Vigyázz magadra, okés? És rá is. - Mutatott Zitára, majd lehajolt, és adott egy puszit a fejem tetejére.
Ezután Zelo talpra állított. Szembe kerültem Jonguppal, kit szó nélkül magamhoz szorítottam.
Mihez kezdtem volna nélküled. Elég volt csak erre gondolnom. Olvasott a fejemben, így nem volt szükség szavakra. Youngjae összeborzolta hajam, hogy végre rá is figyeljek.
- Vigyázz kérlek JB-re... - kértem, miközben karjai közé fúrtam magamat. - És a többiekre is...
Bólintott.
- Szeretlek titeket... - érzékenyültem el hirtelen.
Mindannyian mosolyogtak, de mögötte láttam azt a fájdalmat, amit a távozásom gondolata okozott nekik. És ez valahogy jól esett.
Tényleg ennyire fontos lennék nekik? Abban a pillanatban tényleg megfordult a fejemben a maradás.
Minek is csinálom a drámát? Mi értelme volt az egész búcsúzkodásnak, ha meggondolom magam? Megint csak bekavartam volna. Végül nem másítottam meg döntésemet.
- Daehyun? - kérdeztem tartózkodva, mert féltem a választól.
Vagyis rettegtem, hogy nem akar elköszönni sem, de mélyen, legbelül tudtam, hogy azt úgysem tenné.
Hiszen becsületes... Nem úgy, mint én. Bementem hát a még egykori közös szobánkba. Az ágyon ült kezében az összetört képkerettel, amit anno én hajítottam el.
Mikor beléptem, felém nézett. Lassan elindultam, mire vette a fáradságot, hogy felálljon.
- Csak el szeretnék köszönni... - Néztem mindenhova, csak a kezében levő fényképre nem.
- Szóval elmész? Most már végleg?
Bólintottam.
- Hát... - Sóhajtott. - Akkor erre gondolom már nincs szükség.
Nem tudtam kivenni a hangjából gúnyt, de szomorúságot sem. Elnézett a vállam felett, majd a kukához indult. Bele dobta a képkeretet, s vele együtt az összes emlékünket is. Legalábbis ezt éreztem. A szívem nagyot dobbant, s mintha az lett volna az utolsó alkalom, hogy éreztem verni a mellkasomban. Olyan törött lettem, mint a képkeret. Lehet nem kellett volna megtennem, de megtettem. Letérdeltem a kuka elé, és lassan kiemeltem a törött tárgyat. Daehyun-ra néztem, aki pont elfordult, így nem látta, mire készülök. Így kikapkodtam a keretben maradt üvegszilánkokat, ezzel számtalan vágást ejtve ujjaimon. De nem érdekelt. Nem akartam az egyszerűbb módszert. Nem akartam csak hátul kipattintani, és kivenni a képet. Igen, ez a fájdalmasabb módszer ráébresztett arra, hogy semmi nem fájt annyira, mint Dae elvesztése.
Daehyun karomnál fogva felrántott. - Mit művelsz?
Grimaszt vett fel arcom. Dae elé tartottam a képet.
- Lehet, hogy neked ez már nem ér semmit. De az én érzéseim felől te ne merészelj dönteni!
Apró vércseppek jelentek meg a szőnyegen, miközben Daehyunnal farkas szemet néztünk. Nem álltam ott sokáig. Kivettem egy papírzsebkendőt, és a jobb markomba szorítottam. Elhagytam a szobát, a képet belecsúsztattam a bőrönd oldalába, majd hamar megejtve az utolsó búcsúzást, elindultunk. A taxiban nem tudtam gondolkodni. Akartam, de csak bámultam kifelé az ablakon. Zita próbált velem beszélni, viszont arra kértem inkább ne erőltesse.
Ki lenne ilyenkor fecsegős kedvében?
Velünk együtt a viharfelhők is megérkeztek a repülőtérre. Az ég dörgött, az eső eleredt. Pillanatok alatt bokáig érő víz fogadott minket. Kabátomat a fejemre terítve, a bőröndömet pedig a földtől elemelve siettem a zárt térbe. Zita útközben elhagyta esernyőjét, mit a szél teljesen kicsavart. Épp egy szusszanásnyi időnk volt, a telefon már meg is csörrent. Azt hittem az enyém, de kiderült, hogy barátnőm zsebe zenélt. Nagy levegőket vett, miközben bele szólt. Tátogva kérdeztem meg ki az. Himchan-t kaptam válaszul.
Én is kifújtam magam. Csapzott hajamból kicsavartam a vizet, a szemembe lógó tincseket pedig arrébb tettem. Körbenéztem. Mindenki, aki a közelben volt ide menekült a vihar elől. Nem csak a mi cipőnkben állt a víz. Volt, aki meg is sérült. Segíteni akartam, de túl sok mindennel volt teli a fejem. A hangosbemondóban egy fiatalos, de határozott női hang szólalt meg. Az időjárást figyelembe véve törölték a mostanában induló járatokat. Hiába kérte megértésünket, én mégis idegesen elkáromkodtam magam, majd újra Zita felé fordultam. Ő abban a pillanatban tette le a telefont... falfehéren.
- Veled meg mi van? - Ráztam a fejem.
Ha nem ismerném azt hittem volna pillanatok alatt elájul a hír hallatán.
- Lehet ezzel magamat nyugtatom, de haza fogunk jutni. Kiszabadulok Koreából, ha addig élek is.
- Nina... Nem hiszem, hogy...
Láttam rajta, hogy nem találja a szavakat.
Ha nem kérdezek rá valamire konkrétan soha nem fogom meg tudni, mi a fene baja van.
- Miért keresett Himchan?
- Daehyun... A kórházból hívott...
- Mi van vele? - kérdeztem remegő kézzel, s mikor Zita nem válaszolt feljebb emeltem hangomat. - Mi történt Daehyunnal?
- Baleset érte... elindult autóval ebben az időben, és...
- Oh, istenem... - Könnyes szemmel fordultam el Zitától. A földre akartam rogyni zokogva. - Ő... életben... nem is... Hol van? Melyik kórházba vitték? - Hinni akartam abban, hogy él.
Legalábbis még.
- Nem hiszem, hogy ki kéne menned. Nézz körül, milyen kint az idő.
- Nem azt kérdeztem, mit hiszel, hanem azt, hogy melyik rohadt kórházban van!
- A Millenium-ban. A bank mellett.
Tudtam, hova kell mennem.
- Visszajövök. Vigyázz a cuccokra, kérlek. Húzd meg magad. Jobb, ha elbújsz az egyik mosdófülkében.
- Miért kéne elbújnom?
- Mert idők kérdése, és itt elszabadul a pokol...
- Mi? Nem... veled megyek! - Kapta el csuklómat, mikor már indulásra készen álltam.
- Te magad mondtad, hogy veszélyes odakint! - érveltem.
- Igen, de nem hagyom, hogy meghalj odakint! Rád esik egy fa, elüt egy kocsis, bármi történhet, és a lelkiismeretem nem nyugodna meg soha, ha megtudtam volna akadályozni a halálod, de mégsem tettem meg. - Nézett rám rettegő tekintettel.
- Zita... Ha Daehyun meghal... Már nem lesz értelme élnem... Kérlek, eressz... - mondtam halkan utolsó mondataim.
Én is tudtam mekkora hülyeséget mondtam akkor. De nem éreztem másként. A tudat, hogy soha többé nem láthatom, képes lett volna letaszítani egy hídról, egyenesen a tenger fenekére. Felvettem kapucnimat, összehúztam magamon a pulóverem, és kirohantam az épületből. Kukák repültek neki az autóknak, miknek a riasztójuk szüntelenül sípolt. Az emberek kétségbeesetten próbáltak fedél alá menekülni. Úgy tűnt én voltam egyedül olyan hülye, hogy útnak indultam. Viszont szentül hittem, hogy a helyemben más is ezt tette volna. Megpillantottam egy taxit. Odarohantam, kértem, a benne lévő férfit, hogy vigyen el, de kétszer annyi pénzért sem volt hajlandó rá. Nem volt más választásom. Elkötöttem egy járművet. Pontosabban nyitva volt az ajtaja benne a kulccsal. Én csak kölcsönvettem. Azzal nyugtattam magam, hogy a cél szentesíti az eszközt, és úgyis visszahozom, amint végeztem.
Szerencsére kisebb "majdnem meghaltam" élmények után, eljutottam a kórházba. Ha a repülőtéren megjósoltam azt, hogy elszabadul a pokol, akkor nem tudom, a kórházra, mit mondhattam volna. Mintha eljött volna a világ vége. Mit csinálnának az emberek, ha földrengés lett volna, vagy özönvíz? Az csak egy kis eső volt, és még is mindenki pánikolt. De hazudnék, ha nekem ez nem lett volna a segítségemre. Gond nélkül átjutottam az ellenőrzési ponton, és a személyzeten. Felmentem az emeletre. Mivel nem tudtam, hol van Dae, gondoltam mindenhova benyitok. Végül nem volt rá szükség. Jongup és Youngjae egy ajtó előtt álltak. Feléjük rohantam.
- Esküszöm, ha Ninának bármi baja esik, Daehyun halott ember lesz...
Hallottam meg Jongup ideges hangját.
- Srácok!
- Hála az égnek! - mondta Jongup, és magához ölelt. - Mégis, mi a francot képzeltél?
- Ti hívtatok fel minket, hogy Dae balesetet szenvedett. Azt hittétek tétlenül ülök majd?
- Nem. De gondoltam van egy kis eszed, hogy nem indulsz el ilyenkor. Zita hívott vissza minket, hogy figyelmeztessen. Semmi értelme nem volt ide jönnöd, mert...
Nem tudta folytatni, mert Youngjae közbe szólt.
- Ha már itt van, akár be is mehet hozzá. - Vetett jelentőség teljes pillantást Jongup-ra.
- Furák vagytok... - jegyeztem meg, majd beléptem a szobába.
Daehyun mozdulatlanul feküdt. Nem vettem jobban szemügyre. Egyszerűen csak odahúztam egy széket az ágya mellé, megfogtam kezét, és végre sírva fakadtam. Mindent összeígérgettem.
- Soha, soha, de soha többé nem hagylak el... csak... kérlek ne halj meg itt nekem. Ébredj fel, és...
- Szavadon foglak.
E szavak hallatán felnéztem. Tekintete most az enyémet kereste, és nem belső szemhéjáét, így szorosan magamhoz öleltem, bár az ágy elég nehézkesen engedte.
- Elmondod, hogy mi történt? - kérdeztem elfojtott hangon, mert még mindig öleltem.
Hideg arcom szorosan érintkezett az övével. Nem akartam mást csak a karjaimban tudni őt. Ez igen furán hangozhatott, hisz általában a férfiak akarják megóvni a nőket, de úgy éreztem, hogy ha elengedem, mindig valami szörnyűség történik.
- Hogy gondoltad, hogy elindulsz ilyen időben? - hangja aggódó volt, és bántódott.
Nem értettem. Keze hátamat simogatta. Örökre így maradtam volna, de eltoltam magam, hogy szemébe nézhessek.
Nem láttam rajta semmi sérülést. Egyetlen egy lila monokli éktelenkedett az orra és a szeme közelében.
- Azért jöttem, mert azt hittem meghaltál, nem nagyon érdekelt az időjárás.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen idő lesz, nem hívunk fel...
Könnyedén felült az ágyában. Az infúzió nem volt a karjába kötve, egyszerűen csak a takaró alá téve. Ledobta a földre, majd rám nézett.
- Nincs semmi bajom. De, ha valami történt volna veled a többiek tuti megölnek...
Összeráncoltam a szemöldököm. Kezdett összeállni a puzzle, de azért megvártam, amíg rendes képet kapok, mielőtt kiabálni kezdenék.
- Hogy érted, hogy nincs semmi bajod? - kezdtem halkan.
- Nem hagyhattalak elmenni... valamit ki kellett találnom. Azt gondoltam, ha szeretsz visszajössz, és így lett. - Sóhajtott. - Semmilyen sérülést nem szenvedtem. A monokli sem volt tervben, de mikor megtudtuk, hogy ilyen időben tartasz ide, Joungup megjutalmazott vele. Örülök, hogy még az arcom meg van.
- Nem sokáig. - Én is megakartam ütni, de Dae elkapta a kezemet, majd a másikat is. - Van fogalmad róla, mi játszódott le a fejemben? Hogy, mit éreztem? Megtudnálak ölni! Esküszöm, ha lenne itt valami váza, a fejeden törném darabokra! - kiabáltam rá idegesen.
- Ne nézz így rám! Kétségbe voltam esve! Nem volt jobb ötletem, és nem is engedhettelek el. Szeretlek, és ha elmész, abba tényleg belepusztulok. - Elengedte kezeimet.
- Annyira... utállak. - Kapkodtam a levegőt a dühtől. Próbáltam lenyugtatni magam. - Ez volt a legaljasabb húzás, amit... Ez övön aluli volt...
- Volt kitől tanulnom. - Húzta a száját, ezzel is utalva rám.
Megráztam a fejem. Nevetni akartam, de még bennem volt a Dae "elvesztése" okozta gondolat, így csak felhorkantam örömömben. Ki kelt az ágyból. Még rendes ruha is volt rajta, a hülye kórházi köpeny helyett.
- Zita is benne volt... Igaz? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve. El sem hittem, hogy komolyan a bolondját járatták velem.
- Igen.
Ennél nem mondott többet, és nem is vártam. Magához ölelt. Újra azokban a karokban érezhettem magam, amelyekben mindig is vágytam lenni. Csak egy szót suttogott még abban a percben: szeretlek. És én sem éreztem másként. Bár tény, hogy nagyon sok mindent kell még megtennünk. Rengeteg dolgot kell helyre hoznunk magunk között avagy körül. Abban a pillanatban azonban nem számítottak a bonyodalmak. Tudtuk, hogy számíthatunk egymásra, és bármit is hozzon a jövő, mi megbirkózunk vele. Együtt.
~Vége~
