A telefonom csörgésére keltem, DaeHyun karjaiban.
- Te már ébren vagy? - kérdeztem, miközben kinyújtóztattam végtagjaim. - Mióta?
- Körülbelül egy órája. - Ránéztem az órára, ami hatot mutatott.
- Olyan korán? Miért nem keltettél fel? - kérdeztem álmosan, mire egy "Tudod, miért nem" arckifejezéssel lerendezte az egészet.
Felálltam, odasétáltam szekrényemhez és elkezdtem összeszedni az aznapi ruháimat. Sajnos ugyanúgy iskolába kellett mennem.
- Figyelj... - Erre csak hümmögtem, hogy figyelek, közben még mindig a fiókot túrtam. - Költözz hozzánk... - Szemeimből azonnal eltűnt a fáradtság.
- Te... Ez most, hogy jött? - Fordultam felé, s értetlenül néztem rá.
- Gondolkodtam rajta, amíg aludtál. És arra jutottam, hogy nem akarok nélküled élni. Szükségem van rád és-
- Vá-várj egy kicsit... - Ültem le mellé az ágyra. - Nekem... Itt van mindenkim... a családom, a barátaim és nem hagyhatom itt a sulit sem... Még, ha akarnám sem.
- Tudom, hogy nagy kérés, de nem bírom, hogy a világ másik felén élsz. Nem vagyok a távkapcsolat híve.
- Nekem mondod? Utálom a távkapcsolatokat. Nem is bírom sokáig...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megcsaltál? - Nézett elkerekedett szemekkel. Hogy vonta le ezt a következtetést?
- Khm... de. Még a sarokra is kiálltam - mondtam ironikusan, de nem vette a lapot.
- Te most szórakozol? - Felakart állni, mire visszarántottam magam mellé az ágyra.
- Persze, hogy csak szórakozom. Minek nézel te engem?! - Majd mosollyal a számon adtam neki egy apró csókot. - Amúgy meg nem lehetett volna egy szavad sem. Nem jártunk az idő alatt, míg itthon voltam, így ne... - Megragadta vállaimat majd maga alá gyűrt.
- Nem lehetsz senki másé, megértetted?! - Olyan komolyan mondta ezt, hogy kicsit meg is ijedtem. Megszeppenve álltam tekintetét, majd hosszú, mély csókja oldotta fel a feszültséget.
Fél óra múlva már teljesen felkészültem az indulásra. DaeHyun már kimászott az ablakon és elküldtem egy városnézésre. Gyorsan kimentem a szobámból és megpróbáltam a legtermészetesebb arcomat elővenni, remélvén, hogy szüleim semmit nem hallottak a hajnali beszélgetéseinkből.
Végül minden rendben ment. Sikeresen kijutottam a házból és zökkenőmentesen értem el egészen az iskoláig. A nap is simán eltelt. Ugyanolyan monoton volt, mint mindig. Egyedül az különbözött, hogy a hetedik órám után Dae ott várt a suli parkolójában.
- Mehetünk hercegnőm? - Nyitotta ki kellő komolysággal az autó ajtaját, miközben felé haladtam.
- Ezt ne... Ne hívj így... - válaszoltam fintorogva, mire becsapta előttem az ajtót.
- Szerintem se. - Nevetett és beszállt a vezető ülésre. Én is követtem példáját.
- Az előbb... Becsaptad előttem az ajtót? - Néztem rá összehúzott szemekkel, mire csak adott egy puszit. - Ezt megjegyeztem. - Nevettem majd becsatoltam a biztonsági övem.
"Ahogy reggel megbeszéltük: felvázolom anyuéknak a szitut és majd utána behívom DaeHyun-t a házba és bemutatom személyesen is. Egyszerű... Francba, akkor sem akarom."
- Megint a fizika tanárról lesz szó? - Összehívtam szüleimet és leültettem őket a kanapéra.
- Miért hiszitek mindig azt, hogy valami rosszat csináltam? - Tudtam, mi lett volna a válasz, így hát folytattam. - Öhm... Szeretném bemutatni a barátomat... Most. Remélem nem gond. - Mire kimondtam már az ujjaimat szétcsipkedtem. Egyáltalán nem akartam, hogy megismerjék. Senkit soha nem mutattam be. Teljesen kész voltam. Izgultam és mindenhova néztem csak rájuk nem.
- Van barátod? - kérdezte döbbenten anya. - Mióta?
- Kit érdekel, mióta? A kérdés az, hogy ki? Van valaki, aki el tud viselni? - kérdezte apa.
- Na, ez most fájt... - Persze tudom, hogy csak viccelt. Ezt a vigyora is megerősítette.
Előhalásztam telefonom a zsebemből és feloldottam a billentyűzárat. Ezután megmutattam a rajta levő háttérképet. Dae volt rajta. Egy kép, amit még a vidámparkban csinált magáról.
- Ezt most miért mutatod meg? - Vette el apa a telefont, majd megmutatta anyának is.
- Hogy-hogy miért? Azért, mert ő az. A barátom! - Tártam szét kezeim. Erre anyáék összenéztek és szinkronba elkezdtek nevetni.
- Kicsim, elhisszük, hogy rajongsz érte, de ne találj ki ilyen meséket - mondta apa.
- Minek találnék ki meséket? - Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Velük töltöttem, nem is egy nyaramat, ráadásul-
- Ja, szóval ő egy B.A.P tag? - kérdezte kislányosan anya. - Ő... JongUp? - Legalább annak sikerült megtanulnia a nevét, akivel már találkozott egyszer.
- Nem, ő DaeHyun. - Fogtam fejemet és hátradőltem a velük szemben levő kanapén.
- Beszarás! Déjhun? - Vigyorgott apa. - Így már mindent értek! - Miért eddig, mi nem volt érthető?
- Igen, Déjhun... - A kiejtést sosem fogják megtanulni. Soha! - Csak arra kérlek ne hívjátok a nevén... Még sértésnek venné...
Könnyebben ment minden, mint gondoltam. A szüleimnek szimpatikus volt Dae, és ez fordítva is igaz volt. Nem hittem, hogy ilyen egyszerűen veszik majd a dolgot. Anyáék nem voltak cikik és Dae nem feszengett. Apa is könnyen elfogadta, még úgy is, hogy ő a Barátom, nagy B-vel.
DaeHyun magyarul beszélt, ami megkönnyítette a dolgom. Persze volt olyan is, amit nem tudott mondani, így fordítanom kellett. De még ezzel együtt is jól záródott a nap.
Mikor későre járt, mindenki elköszönt mindenkitől. DaeHyun-tól külön akartam elköszönni, így kikísértem a kapuig. Megígértem neki, hogy beszélek apáékkal a kiköltözésről és hogy nyáron újra találkozunk. Addig is búcsút kellett neki mondanom. De szerencsére nem örökre, ami kevésbé tette fájdalmassá az elválást.
Hmmm.... hiába ilyen kis cukii DÉJHUN! XD Akkor is haragszom még rá. Ahhoz, hogy megint megkedveljem, vissza kell nyerni a bizalmam, hogy tényleg komolyan gondolja a dolgot. A szülők...hát csak röhögni tudtam rajtuk, de azért aranyosak voltak... de a Déjhun vitt mindent, azon tényleg besírtam XD Nagyon jó rész volt, siess a kövivel kééérleeek *-* <3
VálaszTörlésSzegény DaeHyun>< Reméljük megint megkedveled majd... vagy nemxD Tartogatok még titkokat rendesen:D Örülük, hogy tetszett^^ Holnap hozom a következő részt:)
Törlés