Real Life with a Celebrity 26.fejezet

   A telefonom csörgésére keltem, DaeHyun karjaiban.
- Te már ébren vagy? - kérdeztem, miközben kinyújtóztattam végtagjaim. - Mióta?
- Körülbelül egy órája. - Ránéztem az órára, ami hatot mutatott.
- Olyan korán? Miért nem keltettél fel? - kérdeztem álmosan, mire egy "Tudod, miért nem" arckifejezéssel lerendezte az egészet.
   Felálltam, odasétáltam szekrényemhez és elkezdtem összeszedni az aznapi ruháimat. Sajnos ugyanúgy iskolába kellett mennem.
- Figyelj... - Erre csak hümmögtem, hogy figyelek, közben még mindig a fiókot túrtam. - Költözz hozzánk... - Szemeimből azonnal eltűnt a fáradtság.
- Te... Ez most, hogy jött? - Fordultam felé, s értetlenül néztem rá.
- Gondolkodtam rajta, amíg aludtál. És arra jutottam, hogy nem akarok nélküled élni. Szükségem van rád és-
- Vá-várj egy kicsit... - Ültem le mellé az ágyra. - Nekem... Itt van mindenkim... a családom, a barátaim és nem hagyhatom itt a sulit sem... Még, ha akarnám sem.
- Tudom, hogy nagy kérés, de nem bírom, hogy a világ másik felén élsz. Nem vagyok a távkapcsolat híve.
- Nekem mondod? Utálom a távkapcsolatokat. Nem is bírom sokáig...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megcsaltál? - Nézett elkerekedett szemekkel. Hogy vonta le ezt a következtetést?
- Khm... de. Még a sarokra is kiálltam - mondtam ironikusan, de nem vette a lapot.
- Te most szórakozol? - Felakart állni, mire visszarántottam magam mellé az ágyra.
- Persze, hogy csak szórakozom. Minek nézel te engem?! - Majd mosollyal a számon adtam neki egy apró csókot. - Amúgy meg nem lehetett volna egy szavad sem. Nem jártunk az idő alatt, míg itthon voltam, így ne... - Megragadta vállaimat majd maga alá gyűrt.
- Nem lehetsz senki másé, megértetted?! - Olyan komolyan mondta ezt, hogy kicsit meg is ijedtem. Megszeppenve álltam tekintetét, majd hosszú, mély csókja oldotta fel a feszültséget.
  
   Fél óra múlva már teljesen felkészültem az indulásra. DaeHyun már kimászott az ablakon és elküldtem egy városnézésre. Gyorsan kimentem a szobámból és megpróbáltam a legtermészetesebb arcomat elővenni, remélvén, hogy szüleim semmit nem hallottak a hajnali beszélgetéseinkből.
   Végül minden rendben ment. Sikeresen kijutottam a házból és zökkenőmentesen értem el egészen az iskoláig.  A nap is simán eltelt. Ugyanolyan monoton volt, mint mindig. Egyedül az különbözött, hogy a hetedik órám után Dae ott várt a suli parkolójában.
- Mehetünk hercegnőm? - Nyitotta ki kellő komolysággal az autó ajtaját, miközben felé haladtam.
- Ezt ne... Ne hívj így... - válaszoltam fintorogva, mire becsapta előttem az ajtót.
- Szerintem se. - Nevetett és beszállt a vezető ülésre. Én is követtem példáját.
- Az előbb... Becsaptad előttem az ajtót? - Néztem rá összehúzott szemekkel, mire csak adott egy puszit. - Ezt megjegyeztem. - Nevettem majd becsatoltam a biztonsági övem.
  "Ahogy reggel megbeszéltük: felvázolom anyuéknak a szitut és majd utána behívom DaeHyun-t a házba és bemutatom személyesen is. Egyszerű... Francba, akkor sem akarom."


- Megint a fizika tanárról lesz szó? - Összehívtam szüleimet és leültettem őket a kanapéra.
- Miért hiszitek mindig azt, hogy valami rosszat csináltam? - Tudtam, mi lett volna a válasz, így hát folytattam. - Öhm... Szeretném bemutatni a barátomat... Most. Remélem nem gond. - Mire kimondtam már az ujjaimat szétcsipkedtem. Egyáltalán nem akartam, hogy megismerjék. Senkit soha nem mutattam be. Teljesen kész voltam. Izgultam és mindenhova néztem csak rájuk nem.
- Van barátod? - kérdezte döbbenten anya. - Mióta?
- Kit érdekel, mióta? A kérdés az, hogy ki? Van valaki, aki el tud viselni? - kérdezte apa.
- Na, ez most fájt... - Persze tudom, hogy csak viccelt. Ezt a vigyora is megerősítette.
   Előhalásztam telefonom a zsebemből és feloldottam a billentyűzárat. Ezután megmutattam a rajta levő háttérképet. Dae volt rajta. Egy kép, amit még a vidámparkban csinált magáról.
- Ezt most miért mutatod meg? - Vette el apa a telefont, majd megmutatta anyának is.
- Hogy-hogy miért? Azért, mert ő az. A barátom! - Tártam szét kezeim. Erre anyáék összenéztek és szinkronba elkezdtek nevetni.
- Kicsim, elhisszük, hogy rajongsz érte, de ne találj ki ilyen meséket - mondta apa.
- Minek találnék ki meséket? - Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Velük töltöttem, nem is egy nyaramat, ráadásul-
- Ja, szóval ő egy B.A.P tag? - kérdezte kislányosan anya. - Ő... JongUp? -  Legalább annak sikerült megtanulnia a nevét, akivel már találkozott egyszer.
- Nem, ő DaeHyun. - Fogtam fejemet és hátradőltem a velük szemben levő kanapén.
- Beszarás! Déjhun? - Vigyorgott apa. - Így már mindent értek! - Miért eddig, mi nem volt érthető?
- Igen, Déjhun... - A kiejtést sosem fogják megtanulni. Soha! - Csak arra kérlek ne hívjátok a nevén... Még sértésnek venné...


   Könnyebben ment minden, mint gondoltam. A szüleimnek szimpatikus volt Dae, és ez fordítva is igaz volt. Nem hittem, hogy ilyen egyszerűen veszik majd a dolgot. Anyáék nem voltak cikik és Dae nem feszengett. Apa is könnyen elfogadta, még úgy is, hogy ő a Barátom, nagy B-vel.
   DaeHyun magyarul beszélt, ami megkönnyítette a dolgom. Persze volt olyan is, amit nem tudott mondani, így fordítanom kellett. De még ezzel együtt is jól záródott a nap.
   Mikor későre járt, mindenki elköszönt mindenkitől. DaeHyun-tól külön akartam elköszönni, így kikísértem a kapuig. Megígértem neki, hogy beszélek apáékkal a kiköltözésről és hogy nyáron újra találkozunk. Addig is búcsút kellett neki mondanom. De szerencsére nem örökre, ami kevésbé tette fájdalmassá az elválást.