Real Life with a Celebrity 21.fejezet

  
   Ma reggel megbeszéltük, hol és mikor találkozzunk. Még mindig nem sikerült felfognom, miért nem együtt mentünk. De akkor az volt a legkisebb problémám.
   Négy előtt negyed órával érkeztem meg abba a parkba, ahol DaeHyun-nal voltunk a legelső rand... közös programunkon. Leültem ugyanarra a padra, s gyönyörködtem a természetben. De annyira belemerültem, hogy megijedtem, mikor valaki elhaladt előttem, ezzel kizökkentve merengésemből.
   Nevetséges volt a helyzet. A lány vár a fiúra. Ez nem fordítva szokott lenni? És, mint mondtam: vár. Magyarul még mindig nem érkezett meg... Pedig már tíz perce ott kellett volna lennie.
   Esküszöm, ha most sem jön el, megfogom Yuri-val együtt és átadom a húsfeldolgozó üzemnek. Feldaraboltatom őket és a csont nélküli részeket odaadom a cápáknak.
   Ez a vicc elég morbidnak hangzott, még a fejemben is. De legalább, akkor még volt kedvem poénkodni. Ez öt előtt két perccel már nem volt elmondható. Sík ideg voltam. Egy óra. Egy órája vártam már és még sem volt sehol. Megint. Idegesen doboltam lábammal és reméltem, hogy ezt az időt azzal tölti, hogy alszik.
   Inkább legyen az, hogy elfelejt, mint hogy azzal a picsával töltse a szabadidejét.
   Hát nem fura? Egy évvel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy akár egy ujját is megérinthessem Yurinak. Most meg a húsfeldolgozóba kívánom.
   Vártam és vártam. Még mindig vártam, de semmi. Elegem lett. Befejeztem. Felálltam és arra a következtetésre jutottam, hogy sétálgatok hajnali kettőig. Nem akartam a hülye kutyája lenni, aki rögtön hazarohan, ha eltűnik a gazdája.

   A tervem félig sikerült. Tizenegy múlt. Korom sötét volt, de a lámpák bevilágították az egész parkot. Én meg csak sétálgattam fel, s alá a parkban. Csináltam volna tovább is, de lábaim felmondták a szolgálatot, így tehát leültem. Abban a pillanatban az eső is elkezdett szemerkélni, ami erős záporrá változott. De én csak ültem ott. Egyedül. S kinyújtott karral engedtem, hogy az esőcseppek beleessenek tenyerembe.
   Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért nem tudott most sem legalább, egy SMS-t küldeni? Ha nem akar velem találkozni, miért erőlteti? Ha nem akar többé járni velem, miért nem tud kidobni? Miért fontosabb neki Yuri, mint én, ha velem alszik egy ágyban? Ha nem kedvel, miért féltékenykedik? Ha nem akar engem maga mellett tudni, miért nem mondta ,már ki, hogy: vége?
   Túl sok volt a miért, és túl sok volt a ha... Nem hiszem, hogy ezt érdemeltem volna.
   Gondolataimba merülve ültem a vizes padon. Láttam, ahogy magam előtt elszaladnak az emberek, újságpapírt, táskát vagy esernyőt tartva a fejük felett. De mégsem érzékeltem a külvilágból szinte semmit. Láttam ugyan, de az egész, mintha lassított felvétel lett volna. Azt sem éreztem, hogy a vízcseppek versenyt futnak kezemen egészen a ujjperceimig. Könnyeim összemosódtak az esővel. Nem is emlékeztem, mikor kezdtem sírni. Egyszerűen már nem tudtam semmire koncentrálni. A ruháim fokozatosan áztak el rajtam, de azt sem éreztem. Gondolataim túl mélyek volt ahhoz, hogy bármi érdekeljen abból, ami körülöttem zajlott.
   Reménykedtem, hogy Dae felbukkan és magához szorít. Reménykedtem, hogy nem felejtett el, csak dugóba került. Szép is lett volna. De ez nem egy hülye romantikus sorozat volt, aminek Happy End a vége.
   Ez a nyomorult valóság.
   És abban a valóságnak hívott történetben, én voltam a főszereplő. De mégis csak egy gyenge láncszemnek éreztem magam. Ami, ha le is szakadna... nem venné észre senki. A történet folyna tovább.
   Eltompult érzékszerveim kezdtek újra kiélesedni. Ennek következtében megpillantottam egy lányt. Ruhái szétáztak, sminke elfolyt, haja vizes csomókban állt és ugyanolyan levertnek tűnt, mint én. Abban a pillanatban ő is észrevett. Nem zavartatta magát, hogy egy idegent bámul. Mondjuk én sem.
   Pár másodpercig néztük egymást majd elkezdett felém lépkedni. Csak figyeltem, hogy-hogy szűnik meg a köztünk lévő távolság. Mikor odaért a padhoz, kérdezés nélkül leült. Pár perc néma csend után megszólalt.
- Téged is ejtettek? - Ránéztem. Ugyanolyan szomorú arckifejezése volt, mint nekem. Ő is rám pillantott.
- Hát... Ez az, amit még magam sem tudok... - mondtam csalódottan és előre néztem. - Fejemet még mindig egyenesen tartva megkérdeztem: mi a te történeted?
   Kicsit furán hangzott a kérdés, őt ez még sem zavarta. Belekezdett. Nem is érdekelt minket a zuhogó eső. Csak ültünk és kiöntöttük egymásnak szívünket. Csak két idegen voltunk egymás számára. Mégis úgy éreztem, hogy születésem óta ismerem.
   Én is elmeséltem neki saját történetem. De, mikor a végére értem, kicsit furán nézett rám. Hogy miért? Tudta, hogy az én mesém nem tiszta. Tudta, hogy nem mondok el mindent. Vagy éppenséggel nem úgy mondom el, ahogy az megtörtént. Nem mondtam neveket. Bármennyire is akartam volna dicsekedni azzal, hogy csak egy rajongó voltam a sok közül... Kicsit át kellett színeznem vagy ki kellett törölnöm dolgokat. Nem tudtam mennyire bízhatok meg benne. De annak ellenére, hogy tudta, nem vagyok hozzá teljesen őszinte, nem zaklatott a kérdéseivel.
   Beszélgettünk még egy kicsit majd mindketten elindultunk a hazafelé vezető úton.