Real Life with a Celebrity 36.fejezet part 1

   Egy hónap telt el, mióta eljöttem a többiektől. Olcsó motelszobákban tengődtem, sikátorról-sikátorra jártam. Nem akartam, hogy felismerjenek. Nem akartam, hogy több utálatos személy megtaláljon. Azt meg még kevésbé, hogy JaeBum a keresésemre induljon. Viszont az az egy hónap gondolkodásra késztetett. Miken mentem keresztül, amióta részt vettem egy koncerten. Kijöttem Koreába anyával, majd kidobtak a helyszínről, mert vissza akartam lógni a táskámért. Akkor találkoztam JongUp-al, aki végül bemutatott a többieknek. Az egy napos találkozás Yongguk ikertestvérével. Anya engedékenysége, hogy nyárra ott maradhattam a fiúkkal. És utána sorban jött minden más is. Jin, aki meglőtt, Jungkook, akiről kiderült, hogy nem is szeretett már. Összejöttem Daehyunnal, majd megjelent Yuri, aki mindent összekavart. Megismerkedtem Ukwonnal, majd börtönbe kerültem, ahol újra találkoztam Jinnel, ki annyi idő elteltével megváltozott. JB és én újra összejöttünk, mint két legjobb barát. Ki költöztem Koreába Dae kérésére, és tanulmányaimat kint folytattam. Színészeti pályámat elkezdtem. Gyűlölőket szereztem, sok horzsolással és lelki sebekkel. Megcsaltam Daehyun-t. Szakított velem. Lefeküdtem JB-vel, majd elmenekültem. Megannyi dolog történt, s ahelyett, hogy megoldottam volna, inkább elmenekültem a problémák elől. Bár, mindig is ezt tettem... De sokat változtam. És most már nem menekülhetek tovább. Tisztáznom kell mindent, mindenkivel. Bebizonyítani, hogy nem vagyok szajha. Elmondani Daehyunnak mennyire szeretem, de nem lehetünk együtt. Elbúcsúzni a többiektől... Igen ezt fogom tenni. Visszaköltözöm az igazi otthonomba, és úgy teszek mintha ez a két és fél év meg sem történt volna.
   Egy mocskos motelszobában voltam, és már összeszedtem mindenem, amit magammal hoztam. Gondolkoztam hova kéne mennem először. Nem búcsúzkodni akartam, inkább csak köszönetet mondani azért, amit értem tettek. Első állomásom tehát, Jungkook volt. Megköszöntem, hogy annyit támogatott, s hogy kihozott a börtönből. Elnézést kértem, amiért hanyagolom, de megértette, hisz ő is elfoglalt ember. Jin-t is meglátogattam, miután az igazgatóval lebeszéltem az egész per dolgot. Jinnel csak pár mondatot váltottam, de hála neki megszerezhettem Karin telefonszámát, így nem kellett Ukwont soha többé látnom. Gyorsan kiléptem a sorozatból, amiben játszottam. Ha vagyok annyira jó, mint amilyennek mondanak, másnak is kelleni fogok. Persze már csak otthon.
   Felhívtam Karin-t. Elmeséltem neki is a sztorit, és elnézést kértem, hogy - végül is - miattam került bajba. Persze, ő ezt a dolgot nem így látta, így mindketten sok sikert kívántunk a másiknak a továbbiakban. Ezután írtam a közösségi oldalakon egy jó kis üzenetet utálóimnak. "Próbáljatok meg az én bőrömben lenni, akár egy hétig, s majd utána ítélkezzetek. Addig is további szép napot." - E mondattal zártam kis regényemet. Bár sosem sikerült nagy hatást gyakorolnom az emberekre, de hittem azt, hogy valaki csak a pletykáknak hisz, és ha megtudja mi folyik itt valójában, akkor elviselnek maguk mellett a földön. Igen... egy pletykát jobban ellehet tiporni, mint valakinek a gondolkodás módját, amin már nem hajlandó változtatni. S a rólam alkotott képe örökre megmarad, ellenben a szóbeszéddel.
   Miután azzal is kész lettem, elindultam a parkba. Nyár vége felé közeledtünk, így enyhén nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Olyan, mintha megint azért mennék haza, mert iskola lenne... de sajnos nem. Ez a búcsú örökre kell, hogy szóljon. Jobb lesz nekik nélkülem. Legalábbis ezt hittem.
   A padon ülve bújtam telefonom, mit egy hónap után először, aznap kapcsoltam be. Megnéztem az ezer telefonhívást, a még több online üzenetet, és végül az SMS-eket is. Daehyun is keresett... De nem mertem megnyitni... Várok. Nem állok készen. Így megtettem a következő lépést. Felhívtam szüleimet.
- Mégis mi a jó francot csináltál te eddig? - kaptam a szúrós kérdést, üdvözlés nélkül.
- Bocsánat, anya... - mondtam sajnálkozón.
- Ugye tudod, hogy ha Zitát nem hívom fel, és nem magyarázza el mi van, már rég elmentünk volna érted, és felvonszoltuk volna a segged egy repülőre?!
- Igen, tudom, és... mi? Mit magyarázott el Zita? - Vele sem beszéltem, azóta mióta eljöttem.
- Hogy valami szerelmi perpatvar van nálatok, és hogy most ne is próbáljalak zavarni, mert csak kiabálnál, és bőgnél egyszerre - hangoskodott a telefonban anya.
- Igen...
   Köszönöm Zita, hogy vagy nekem... és megmentettél. Akkor jöttem rá, hogy Zita egy hónapja már ott volt Koreában. Én hívtam ide, de annyira ki voltam akadva, hogy elfelejtettem őt, ahogy minden mást is.
- Figyelj, anya most le kell tennem. Ígérem még hívlak, és hamarabb fogtok látni, mint azt hinnétek. Szia! - csaptam rá a telefont, mielőtt elköszönhetett volna.
   Csak ültem ott. És, hogy miért? Mert olyat láttam a távolban, amitől pislogni sem mertem. Ő közeledett felém.