Real Life with a Celebrity 34.fejezet

   Egy hét telt el. Mondanám, hogy nem változott semmi, de akkor hazudnék. Általában minden nap elmegyek kicsit levegőzni, de mostanság nem volt olyan megnyugtató, mint amilyen eddig. Mintha... valaki folyamatosan figyelt volna. És a napok elteltével, ez az érzés csak még jobban fokozódott. Utána furcsa dolgok kezdtek történni. Például, szinte minden sétám után pólót kellett cserélnem, mert valaki mindig leöntött valamivel. Nekem jöttek, de olyan erőből, hogy nem lehetett véletlen. Ha esett az eső, a kocsik mindig lefröcsköltek. Beképzelem? Lehetséges. Lehet, hogy ezek mindig jelen voltak, csak nem vettem őket észre. Mindenesetre, nem szívleltem még akkor sem, hogyha ezek természetes dolgoknak voltak mondhatók.
   Majd egyik napról a másikra változott meg minden. Mindig elestem, és nem, nem azért, mert béna lettem volna. Szándékosan löktek fel, és még csak fel sem segítettek. Úgy voltam vele: oké, nem érdekel. Az emberek mindig is parasztok voltak. Ez nem volt újdonság. De mikor már postán kaptam fenyegető leveleket, akkor tényleg elkönyveltem az egészet "direkt tetteknek".
   Mit tehettem, ami miatt ezt kapom? Szólnom kéne a többieknek? De ők sem tudnának sokat tenni, ez ellen. Gondolataimba mélyedve elkalandoztam, ami csak súlyosbította helyzetem. Éreztem, hogy valaki elgáncsol, de reagálni már nem tudtam. Elhasaltam, mire elkáromkodtam magam. Térdemre álltam, majd felnéztem, s egy piros trutyi landolt fejemen. Becsuktam szemem, összeszorítottam fogaim, majd nagy levegőt vettem. Felálltam, ezután ránéztem az előttem álló négy lányra. Körülbelül három évvel lehettek fiatalabbak nálam.
- Oppa, a miénk! Tartsd távol magad tőle! - Azzal el is mentek.
   Oké, értem én... De mi van? Sokkoltan álltam az utca közepén egy adag zselés anyaggal a fejemen. Mondanám, hogy nem volt kínos... de mindannyian érezzük, hogy ez igenis megalázó volt. Fogtam is gyorsan egy taxit, majd a szobám helyett, először a fürdőbe mentem be. Ledobtam táskámat, majd rátámaszkodtam a mosdókagylóra. Belenéztem a tükörbe, majd ránéztem hajamra, és elfintorodtam. Tartózkodva hozzányúltam a piros anyaghoz, félvén, hogy valami fura entitás, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam, s majd ha hozzáérek, leugrik a fejemről, utána pedig belemélyeszti fogait a torkomba. De szerencsére nem ez történt. Levakartam hajamról, majd a kezemen maradt maradékot, óvatosan az orromhoz emeltem. Eper illata volt.
- Ez... - Megkóstoltam. - Ez csak rohadt lekvár! - Ráztam meg kezem, majd leöblítettem.
   Nem tanították meg ezeknek a hülye gyerekeknek, hogy nem pocsékoljuk az ételt? Közben lucskos hajamat gyorsan megmostam, s hagytam megszáradni, mialatt a térdemen lévő sebet tisztítottam ki. Egy kis horzsolás volt csupán. Nem vészes.

***

   Másnap sokkal éberebb voltam. Legalábbis azt hittem... Nekilöktek az egyik ház oldalának, mire éles fájdalom hasított lapockámba. Csak egy pillanatig fájt. De úgy voltam vele nézzük meg... Meg is tettem volna, ha egy lány nem segít fel. 

- Jól vagy? - Nyújtotta kezét, amit hezitálás nélkül elfogadtam. 

- Igen... Köszönöm. - Mosolyogtam rá hálásan.

   A lány csak tekintetemet fürkészte. - Biztos jól vagy? 

- Biztos... - Mosolyogtam tovább.

   Erre a lány, mintha támadt volna egy ötlete, elővett egy flakon vizet, aminek az alján már szinte nem volt semmi.

- Tessék, tisztítsd meg az alkarod. - Nyújtotta a zsebkendőt is.

   Nem értettem, miről beszél, így ránéztem kezemre. Tényleg volt rajta egy kisebb horzsolás. 

- Észre sem vettem... - Hebegtem, majd visszakaptam tekintetem a lányra, és elfogadtam a vizet. 

   Gyorsan letöröltem, majd megköszöntem a segítségét.

- Várj! - Kezdett turkálni táskájában. - Ezt vidd magaddal. - Egy teljesen új, palackozott üdítőt nyújtott felém. - Hátha kell. - Mosolygott kedvesen, mire nem győztem hálálkodni.

   Milyen kedves... Voltam én már valaha, ilyen rendes bárkivel? Vágtam gondolkodó fejet, mire megpaskoltam arcomat. Nem baj, te másban jeleskedsz. Biztattam magam, majd a táskámba csúsztatott  flakonnal, elindultam hazafelé.
   Lassan ballagtam. Figyelmem lelankadt, s amikor zöldre váltott a lámpa, leléptem az úttestre. Hangos dudálást hallottam, mire megálltam, és odakaptam fejem. Leblokkoltam, mert egyáltalán nem hallottam fékcsikorgást. Az autó nem szándékozott megállni.
   Szemeim kidülledtek, várva az ütközést... Ami végül, nem történt meg. Az utolsó pillanatban, valaki hátulról megragadta vállam, és hátrarántott. Végigcsúsztunk a betonon. Fejem nem sérült meg, mert az idegen, azt védte kezével. Hangos kiáltásokat hallottam, felmorajlott a tömeg az utcán. Többen jöttek oda segíteni, míg én körülöttem minden lassú, homályos, és halk volt. Mintha egy bomba robbant volna mellettem, érzékszerveim eltompultak. Hallottam, hogy nevemen szólítanak, de már csak egy elmosódott személyt láttam. Arcom meg sem rezdült, de könnyeim szüntelenül folytak... Sokkot kaptam.

***

   Hideg vízzel törölgették arcomat. Magamhoz tértem traumás állapotomból. Ránéztem az egyetlen személyre, aki rajtam kívül még a szobában volt. 

- JaeBum... - Nyögtem ki nagy nehezen. 

   Körül néztem. JB szobájában voltunk. A fotelében ültem.

  JB mikor látta, hogy "visszatértem", azonnal magához szorított. Felszisszentem, de nem érdekelte.

- Annyira sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom rád. - Hajamat simogatta.

   Elgyengültem, sírni kezdtem. 

- Miért történik ez velem? És miért te mentesz meg? - kérdeztem zokogva, majd én is magamhoz öleltem.

   Pár másodpercig voltunk így, majd elővette telefonját, és megmutatott egy képet. Amint megláttam, kikaptam kezéből. Én voltam a képen. Tisztán látszódtam, ahogy csókolózom valakivel. Ha nem emlékeztem volna minden pillanatára annak a napnak, nem nagyon tudtam volna megmondani, hogy a velem lévő ember, az JaeBum.

   Ijedt tekintettel néztem vissza barátomra, mire megszólalt.

- Valaki lefotózott minket... Óvatlan voltam... Tudhattam volna, hogy egy zárt utcánál is lehetnek ilyen emberek.

- Ezért? - Emeltem fel remegő kézzel a készüléket. - Emiatt történt mindez... - Bámultam magam elé.

- Próbáltam neked szólni, hogy baj történt, de meg sem akartál hallgatni. Amikor csak tudtam a nyomodban voltam, hogy nehogy valami bajod essen...

- Szóval... - Vontam össze szemöldököm. - Te voltál az, aki követett? 

- Nagyjából... Felbéreltem valakit. 

   Más körülmények között, azt mondanám ez zaklatás. De csak óvni próbált, és megmentett.

- Kérlek, add oda a táskám - kértem meg rá, mert sehol nem találtam tekintetemmel.

   Bement a bárpulthoz, majd elhozta a holmimat. Nehézkesen felálltam, majd elvettem tőle. Belenyúltam, és elővettem az üdítőt, amit még a lánytól kaptam.

- Mi ez? - kérdezte JB.

- Nekem is ismeretlen. Egy lánytól kaptam, aki felsegített az utcán. Elég spécinek néz ki. - Vigyorogtam majd a számhoz emeltem a flakont.
   JaeBum egy pillanat leforgása alatt ütötte ki kezemből. A palack a parkettán landolt a tartalmával együtt.

- Eszednél vagy? Annak dacára, amik most történtek, te képes lennél beleinni egy idegentől kapott flakonba?

   Épp vissza akartam szólni neki, mikor sercegést hallottam. A palack irányába fordítottuk fejünket. A parketta elkezdett pezsegni. Habzott, a flakon kupakja is szétmaródott. Nem értettem, hogyan nem olvasztotta szét a palackot az eddigi utam során, de nem is érdekelt.

- Mit kellett volna tennem? Innentől kezdve éljek félelemben, mert valamelyik őrült rajongód, annyira beléd van habarodva, hogy képes lenne megölni engem? - Üvöltöttem rá.

- Legalább próbálj úgy tenni, mint akit érdekel! - Emelte fel ő is a hangját. - Ha annyira megakarod öletni magad, legyen! De ne előttem tedd, megértetted? - Csapott a mellettünk lévő falba.

- Te könnyen beszélsz! Mindenki szeret, millióan imádnak - tártam szét kezeim -, és még ölni is képesek érted! - Nevettem fel kínomban.

- Nem kértem rá őket, hogy ezt tegyék! Engem akarsz hibáztatni? - Üvöltött rám megint.

- Miért kell nekünk szenvedni? - Fordítottam hátat neki. - Miért nem lehet magánéletetek? - Pánikolni kezdtem, mire JB hátulról magához ölelt. 

- Nem tudom... - suttogta. - Nem tudom...

   Mikor még erősebben magához ölelt, akkor már nem csak felszisszentem. Az éles fájdalom újra belém hasított. JaeBum észrevette, és azonnal a fürdő felé vitt.

- Tegyünk egy kicsit rendbe, oké? - Mosolygott halványan, mintha mi sem történt volna eddig köztünk.

   Térdeimen és könyökeimen levő horzsolásokat simán letisztítottuk vízzel. Alkaromat is rendbe raktuk. 

- Vedd le a pólód... - kért meg lágyan.

- Veszem, egy fenéket! - Álltam fel a törökülésből. 

- Ne, szórakozzál már velem! - Állt fel ő is, majd megragadta pólóm alját, és elkezdte felhúzni.

- Te ne szórakozz velem! - Ütöttem el kezét hasamtól. - Tudod, milyen perverz vagy? Majd pont neked fogom megengedni, hogy fogdoss. Megcsinálom magam is...

   Erre védekezőn felemelte kezeit, majd hátrább lépett, hogy odaférhessek a tükrös szekrényhez. Kinyitottam, kivettem a fertőtlenítőszert, ezután letekertem pár WC papír darabot, majd bevizeztem a kis kéztörlőt. Óvatosan levettem pólómat. Hátul, a bal váll és lapockám környékén volt egy hosszú, mélyebb vágás.

- Siess, mert nem akarom, hogy elfertőződjön... - mondta halkan JB.

- Jó... Ne sürgess... - Kezembe vettem a vizes törölközőt, majd óvatosan a seb felé közelítettem. Ráhelyeztem, de amint hozzáért, azonnal kitértem a rongy elől, fájdalomtól vezérelve.

- Csíp, csíp, csíp! - Dobtam a mosdókagylóba, majd ökölbe szorítottam kezemet.

- Add azt ide! - Félretolt, majd kezébe vette a törölközőt. 

   Szembefordított a tükörhöz, majd mondta, hogy maradjak nyugton. Óvatosan elkezdte törölgetni a sebet, mire összeszorított fogakkal álltam, és csak bámultam megrökönyödött fejemet.

- Nem volt olyan vészes, nem igaz? - Vigyorgott, mire belecsaptam vállába.

   Erre tovább mosolygott, majd beitatott fertőtlenítőszerrel egy papírdarabkát. 

- Whoa... - Nevettem fel félelmemben, majd elhátráltam JB-től. - Azt nem hozod a közelembe! - Mutattam felé úgy, mintha egy kutyát akarnék idomítani.

- Óvatos leszek. - Majd magához ölelt. Én háttal voltam a tükörnek, ő meg pont látta a sebemet. - Szoríts magadhoz, ha fáj. 

   Bólintottam, majd mint egy kisgyerek fejemet mellkasába temettem. Kezemet dereka köré fontam, és vártam a fájdalmat. Nem is kellett sok idő, megéreztem a nedves papírt bőrömön, és összeszorított fogakkal felüvöltöttem. Körmeimet belemélyesztettem JaeBum hátába, könnyeim megindultak. Nem akartam bántani őt, de iszonyatosan fájt. Mintha tényleg savat öntöttek volna rá.

- Bírd ki még egy kicsit - hangja sajnálattal volt teli. 

   Fáj neki... hogy árt nekem? Újra felnyögtem, zokogni kezdtem, és azt kívántam legyen már vége. Tudtam, hogy van olyan, akinek sokkal nagyobb fájdalmat kell kiállnia, így próbáltam a legkevesebbet szenvedni.

- Kész! - mondta, majd visszaadta rám a pólót.

   Ránéztem könnyes szemeimmel, mire elnevette magát. - Mik ezek a bálna könnyek? - Majd letörölte őket. 

   Erre még jobban sírni kezdtem, így újra magához ölelt. Simogatni kezdte fejemet, miközben másik kezével derekamnál tartott magához közel. 

- Megígértem magamnak, hogy nem találkozom veled többet. - Öleltem én is magamhoz.

- Igen... Tudom, hogy kerültél. De mégis miért? 

- Mert elkövettem egy olyan hibát, amit már nem hiszem, hogy helyre tudnék hozni. 

- Mit? - kérdezte halkan, mintha félne a választól. 

- Beléd szerettem... - Nevettem fel kínomban.

- Akkor miért nem lehetsz velem? - Szíve hevesen vert.

- Ez nem ilyen egyszerű... DaeHyun-t is...

- Tudom... Szereted. - Azzal eltolt magától. - Nem kényszerítelek semmire. Bármilyen döntést is hozol, tiszteletben fogom tartani. - Mosolygott szomorúan, azzal megfogta kezemet, és elkísért a bejárati ajtónkig.
   Elköszöntem tőle majd bementem. JongUp az előszobában lézengett, és amint meglátott, mutatóujját szája elé rakta. Értetlenül néztem, ezután megragadta csuklómat, és behúzott a szobájába. Mindenki otthon volt, mégis úgy el tudott vonszolni, hogy senkivel ne találkozzak. 

   Megkért, hogy csukjam be az ajtót. Meg is tettem, mire megláthatta hátam.

- Miért véres a pólód? - Majd mint, aki eddig vakon élt... - Mi történt veled? 

   Gyorsan ledaráltam a történteket, és mit ne mondjak a sérüléseket leszámítva elég nyugodtnak tűnt.

- Tudok róla... Én is láttam a képet. - Túrt bele hajába idegesen. - És DaeHyun is látta. - Nézett rám sajnáló tekintettel.

- Ne... Ez nem történhet meg... - Kezdtem felkaromat vakargatni, és lassan leültem az ágyra. 

- Ezért nem akartam, hogy Dae megtudja, hogy haza jöttél, mert most...

   Nem vártam meg, amíg befejezi. Felugrottam az ágyról, feltéptem az ajtót, és berontottam egyenesen DaeHyun szobájába.

- Nina, várj! 

   Hallottam JongUp hangját, de már késő volt. A szobában szembe találtam magam DaeHyunnal. A szagokból ítélve ivott. Nem is keveset. De nem féltem tőle. Nem tartottam attól, hogy fizikailag akár egy ujjal is bántana. De rettegtem, hogy vajon, mi járhat a fejében... Hogy, mit fog mondani...

   Ő is megpillantott, majd lassan elindult felém. Megállt mellettem. Suttogott. Épphogy csak hallottam, ahogy a nevem mondja.

- Végeztünk... - Azzal elsétált mellettem.