Real Life with a Celebrity 32.fejezet

 

  Nem akartam mosolyogni, de még is megtettem. Beléptem az élettel teli lakásba. Semmi sem változott. Miért is változott volna bármi?
- Nina! Hogy-hogy itt vagy? Azt mondtad csak később jössz vissza. - Állt fel meglepetten JongUp, majd egy ölelést is kaptam.
   Vissza? Nem tudtam, miről beszél. Viszont nem akartam, hogy bármit is megtudjanak, így improvizáltam.
- Öhm... Igen. Meggondoltam magam. - Mosolyogtam továbbra is, közben körülnéztem. - DaeHyun?
   Néma csönd.
- Yuri-val elment valahova - szólalt meg Zelo a TV nézése közben.
   YongGuk egy idióta jelzővel illette, miközben meglökte a fejét.
- Semmi baj, srácok - mondtam úgy, mint akit nem érdekel.
   És, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekelt. Máson járt az eszem.
   Megmondtam a többieknek, hogy mindjárt jövök, csak elugrom valahova. Rábólintottak és már indultam is JB-hez. El akartam neki mesélni mindent, és kikérni a véleményét. Valamint megkérdezni,hogy... Miért nem keresett senki? Nem vártam megváltást válaszától, valahogy éreztem, hogy ő sem tud semmit.
   Mikor meglátott, ő is mosolyogva megölelt. S ugyanazt a kérdést tette fel mint JongUp.
- Megnézhetem a telefonod? - kérdeztem komolyan.
   Erre furcsán nézett, de végül is odaadta. Persze Dae ilyenkor azt hinné ellenőrizgetem. Nem is lenne rossz ötlet.
   Rányomtam a kis borítékra, majd a nevemre. Az üzenetben annyit 'írtam', hogy haza kell mennem egy fél hónapra.
- Gondoltam... - Nyújtottam vissza neki a készüléket.
   Erre JaeBum ránéz a képernyőre, remélve, hogy megérti, mi bajom. De nem látott semmi említésre méltót, így újra rám nézett. Láttam az értetlenséget a szemében, így folytattam.
- Az az SMS nem tőlem van. - Mutattam a telefon felé. - Elmagyarázom tömören.
   Sóhajtott, majd összefonta kezeit.
- Elmentem Ukwonnal egy strandra. Belógtunk, rájöttem, hogy nincs nálam telefon, jöttek a zsaruk. Bevittek egy másik csajjal együtt. A többieknek sikerült megszökni, így nem is adtuk fel őket. A másik lánynak a szülei lerakták az óvadékot. Én viszont nem szólhattam apáéknak, így a saját telefonszámom adtam meg. Remélve, hogy DaeHyun vagy valaki felveszi. Majd közölték velem, hogy anyukám! azt mondta, hogy: most külföldön van, de siet, ahogy tud. Na, már most, mindannyian érezzük, hogy az nem lehetett az anyám! Egy hetet töltöttem egy börtönben, érted? - megcsuklott a hangom.
   Sírni akartam, de nem JaeBum előtt. Nem akartam gyengének látszani, így csak folytattam.
- Végül sikerült kijutnom JungKook által, és hidd el, nem volt egyszerű. Azután felkerestem Ukwon-t, és kérdőre vontam. Nem értettem, miért nem jött segíteni. Ellened akart fordítani, de mint kiderült, ezt is Yuri kérte tőle. Pénzt ajánlott neki, és képes volt, ezért elárulni. Mindenről Yuri tehet!
   JaeBum ahelyett, hogy lesokkolódott volna a hallottaktól, csak sóhajtott egyet. Lágy, vigasztaló tekintettel, és semmi mosollyal nézett rám.
- Miért csinálod ezt? Előttem nem kell erősnek tűnnöd. Ezt már tudhatnád. - Karjait leengedte maga mellé.
   Tudom. És már lábaim fel is mondták a szolgálatot. Zokogva összeestem, mire JB azonnal letérdelt hozzám és magához szorított. Hosszú-hosszú percekig ültünk ott, de a sírást nem voltam képes abbahagyni.
- Kérlek, hagyd abba - suttogta fülembe. - Nem bírom elviselni ha sírsz.
- Te mondtad, hogy előtted...
- Tudom... - Ekkor eltolt magától. - De most inkább... menned kéne. - Felállt, majd felhúzott.
   Értetlenül akartam nézni, de nem ment. Csak szomorú tekintettel néztem rá, majd az ajtó felé vettem az irányt. Olyan gyorsan akartam elmenni onnan, amilyen gyorsan csak lehetett volna. De mikor lenyomtam volna a kilincset, JB megragadta csuklómat.
- Nem bírom ezt tovább csinálni...
   Kisírt szemeimet ráemeltem arcára. - Mit? - tettem fel halkan a kérdést.
   Mi ez így hirtelen?
- Nem bírom magamat távol tartani tőled. És nem is akarom. - Óvatosan hozzányomott a falhoz, s homlokát az enyémre helyezte. Nem erőszakoskodott, elengedett volna... ha úgy döntök.
- JB... kérlek, ne csináld ezt... - leheltem szinte a szavakat, miközben szemeimet összeszorítottam, és pár milliméterrel elfordítottam fejem. JaeBum egyik tenyerét a falhoz helyezte, másikkal megfogta kezemet.
- Nem érdemel meg téged - s amint ezt suttogva kimondta, megéreztem ajkait az enyémeken.
   Alig ért össze szánk, mint amikor az óvodában próbálkozol először. Majd ajkaim önkénytelenül szétváltak. JB finom csókot adott, utána megengedtem, hogy el is mélyítse azt. Borzasztóan gyengéd volt, és nagyon akartam. De féltem. Azzá váltam, akit mindennél jobban utáltam. És képes voltam megcsalni a barátomat.
   Hirtelen toltam el magamtól JaeBum-ot. Nem csak, hogy megcsaltam, de el sem tudtam képzelni, mit fog csinálni Dae, ha ezt megtudja.
- Ezt soha... Többé, ne merd ezt megtenni! - Kezeimet mellkasom elé emeltem.
   El akartam takarni a maradék fedetlen pontot is testemen. De mivel lehetetlennek bizonyult...
- Te reszketsz! - Tágultak ki JB szemei, és megakarta fogni kezem.
   Nem engedtem. Gyorsan lenyomtam a kilincset és kirohantam. De sajnos csak a folyosó végéig jutottam. Nekidőltem a falnak, bal vállammal támasztottam. Nem... Inkább az támasztott engem. Hangosan, újra zokogni kezdtem. Kapkodtam a levegőt.
- Sajnálom! Kérlek ne haragudj rám!
   Hallottam meg hirtelen JB hangját, majd erővel maga felé fordított. Én csak a fejemet ráztam, s szemeim csukva voltak. Nem akartam ránézni. Csak sírtam és próbáltam kiszabadulni. Mikor éreztem, hogy reménytelen, lábaim újra elernyedtek és összeakartam zuhanni.
- Nina, könyörgök... - Jaebum egy ideig tartott, de aztán hagyta, hogy lecsússzak a padlóra. Nem akart magához ölelni, csak annyit kért, hogy nézzek rá.
   Pár másodpercig hezitáltam, majd megrökönyödve nyitottam ki könnyes szemeim.
- Mindent... elrontottál... - Zokogtam fel.
   Egészen eddig... magamnak sem akartam elhinni. Nem akartam a közelemben tudni. Nem akartam, hogy megérintsen, mert amikor ezeket tette, csak még jobban ellent mondtak a gondolataim a tetteimmel. Egészen addig nem vettem észre, hogy ezek az egymással - sűrűn eltöltött - hónapok alatt... Végül beleszerettem.