Real Life with a Celebrity 30. fejezet

   Kopogásra lettem figyelmes. Senki nem volt otthon, csak én és Dae, így nekem kellett kinyitnom.
   Egy hét sem telt el, s Yuri újra felbukkant. A bejáratban állt. Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de nem akartam DaeHyunnal újra összeveszni. Erőltetett mosoly kíséretében invitáltam beljebb. Dae tárt karokkal fogatta. Ölelés, puszi-puszi, minden volt. Összeszűkített szemekkel néztem a két személyt, de tudomást sem vettek rólam. Nem akartam még jobban felhúzni magam, így leültem a kanapéra, majd nézni kezdtem a tévét.
   Nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjam őket. Hármunkon kívül senki nem tartózkodott a lakásban. A többieknek dolga akadt. Valószínű DaeHyunnak is mennie kellett volna, de valaki fontosabbnak bizonyult.
   Dae épphogy leszaladt valamiért a boltba, Yuri máris rám szált.
- Kaphatnék valamit inni? - kérdezte megjátszott kedvességgel.
- Ott a hűtő. Szolgáld ki magad! - Intettem fejemmel az említett tárgy felé.
- Azt kérdeztem: kaphatnék valamit inni? - szűrte ki fogai közt a szavakat.
   Pár napja megbeszéltük Dae-vel, hogy megpróbálok kedvesebb lenni Yuri-val. Fontosabbnak tartottam a kapcsolatunkat a büszkeségemnél, így rábólintottam.
   Hamis mosollyal arcomon álltam fel, utána odasétáltam a konyhába. Leemeltem a polcról egy üvegpoharat majd töltöttem bele hideg vizet. Visszatettem a flakont a hűtőbe majd megszólaltam.
- Kedves egészségedre! - Pukedliztam.
- Nincs ennél valami erősebb? - Fintorgott a poharat nézvén.
- De, van. Lefolyótisztító. - Vigyorogtam arcába majd hátat fordítottam neki.
- Nem hiszem, hogy megengedhetnéd magadnak ezt a stílust.
   Mondatára megfordultam, mire a pohár tartalma a ruhámon landolt. Szánalmamban nevettem egyet, mire kérdő pillantást kaptam.
- Mi olyan vicces? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Sose adod fel, igaz? - Vontam fel szemöldököm majd sarkon fordultam és bementem a hálószobába.
   Idegesen öltöztem át. Ruháimat szinte téptem le magamról, annyira dühös voltam. Nem is bírtam tovább egy fedél alatt lenni vele, így fogtam magam és eljöttem. Nem érdekelt, hogy Dae nem ért még vissza.
   Ha érdekli, hol vagyok, majd megkeres.
   Sebes léptekkel haladtam a folyosón, amikor belefutottam Ukwon-ba.
- Hát, te? Mit keresel itt? - kérdeztem sűrűn pislogva.
- Ne kérdezősködj annyit, csak gyere. - Villantott egy széles mosolyt majd megragadta kezem és magával rángatott.
   Beültünk a kocsijába, majd felvázolta gondolatmenetét.
- Este, amikor már minden zárva van belógunk a strandra - közölte könnyedén.
   Először nem is tudtam hova tenni, ellenkeztem is. Végül mondta, hogy nem kell aggódnom. Ha bármi gond lenne, akkor elfutunk. Nem vitatkoztam tovább, hisz' én sem akartam fizetni. Ráadásul mást is hozni akart. Úgy kevésbé lesz nagy a baj, ha megjelenik a tulaj.
   "Társaságban megoszlik a bűntudat is." Vagy, hogy szokták mondani.
    Napközben beültünk egy fagyizóba. Beszélgettünk, és gyakoroltuk a párbeszédeket. Hozzá a kiejtést, és hanglejtést. Viccesen telt el a nap. Sokat nevettem. Nem is hittem, hogy ilyen jól ellehet vele beszélgetni.
   Mikor már sötétedett elindultunk a kiszemelt helyre. Összesen heten voltunk, fiúk és lányok vegyesen. Senkit nem ismertem, de hamar kijöttem velük. Annyira bolondok voltak, mint én. Nem volt nehéz szót érteni.
   A srácok bakot tartottak a lányoknak, s úgy másztunk át a kerítésen. Ők pedig játszi könnyedséggel ugrottak át rajta. Amikor már bent voltunk, kicsit kezdtem izgulni, de hamar elmúlt. Nem éreztem bűntudatot, pedig kellett volna. Hasonlított egy betöréshez, de... Viszont nem loptunk el semmit.
   Az, hogy nem vittem magammal fürdőruhát, kicsit megnehezítette a dolgomat. Aztán láttam, hogy többiek sem hoztak, így én is fehérneműre váltottam, csak úgy, mint a lányok.
   Egész végig az úszómedencében hűsöltünk. Este is olyan meleg volt, hogy rákot lehetett volna sütni az embereken.
   Bohóckodtunk, ugráltunk ki-be, versenyeztünk ki bírja tovább a víz alatt. Ám, minden játéknak vége szakad egyszer. S ez ott sem volt másképp. Kiabálást hallottunk. Megfenyegetett minket valaki, ha nem hagyjuk el a helyszínt nagy bajban leszünk. Persze nem tűntünk el, és percekig játszottuk a hülyét, aki nem ért a szép szóból.
- Lehet, tényleg menni kéne - szólt Karin, az egyik japán lány.
- Nyugi már, amíg nem hívj-
   Ukwon mondatát hangos sziréna szakította félbe.
- Futás! - kiáltott YooKwon majd mindenki kiugrott a medencéből.
   Ahányan voltunk, annyi felé szaladtunk. Fel akartam kapni a cuccaimat, de nem voltak ott, ahol hagytam őket.
   Mi a franc? Sajnos nem volt időm tovább gondolkodni. A piros és kék fények már bevilágították a strandot. Futásnak eredtem. Meg voltam ijedve. Szívem a torkomban dobogott. Nem csukhattak le, így mindent megtettem, hogy elmeneküljek. De sajnos késő volt. A sövénybokrokat követve reméltem, hogy jó irányba megyek. Viszont csak egy zsákutcát kaptam. Sárga lámpafény jelent meg hátam mögött, 'mitől megláttam árnyékom. Ijedten kaptam hátra fejem. Semmi esélyem nem volt a menekülésre. Óvatosan közelebb merészkedtek majd megfordítottak és megbilincseltek. Mikor betuszkoltak a rendőrautóba, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Karint is elkapták.
   A futástól kapkodtam a levegőt. Nem bírtam megszólalni.
- Ukwon! - sziszegte. - Ezért még kinyírlak! - Azzal belerúgott a vezetőülésbe.
   Bevittek minket az őrsre és faggatni kezdtek. Nem voltunk hülyék, így minden kérdésükre ellenállás nélkül válaszoltunk... egy darabig.
- Utoljára kérdezem... Kik voltak még magukkal? - kérdezte negyedszer is a rendőr, aki bevitt minket.
   Bármennyire is meg voltam rémülve, annyira nem voltam seggfej, hogy eláruljam Ukwont vagy a többieket. Karin is e-képp vélekedett. Minket kaptak el, mi is visszük el a balhét. Amúgy sem változtatott volna semmin, ha eláruljuk kik voltak még velünk.
   Egy óráig tartottak bent a kihallgatóteremben, majd felhívták hozzátartózóinkat. Vagyis akarták. Karinnak letették az óvadékot. Viszonylag hamar kikerült.
- Megleszel? - kérdezte, miközben szülei kifelé akarták rángatni.
   Válaszként bólintottam, de igazából fogalmam sem volt, mi tévő legyek. Telefonom nem volt nálam. Nem emlékeztem arra, hogy magammal vittem volna a strandra. Fáziskéséssel, de rájöttem, hogy a dormban hagytam.
   Kérték, hogy adjam meg szüleim számát. Persze, nem mondtam meg. Részben azért, mert ha tudomást szereznek erről, az itteni életemnek lőttek. Másrészt pedig fejből nem is tudtam. Senki telefonszámát nem tudtam megjegyezni, csakis a sajátomat. Így megadtam az enyémet.
- Az anyja azt mondta külföldön van. Amint tud jön és segít. - Csapta le a telefonkagylót. - Addig is maradjon itt, amíg kitaláljuk, mi lesz magával.
   Szavaitól olyan érzésem támadt, mint akire savat öntöttek. Hogy miért? Mert anyám nem tartózkodott abban az országban, amiben én. Egyből tudtam, hogy ki vette fel a telefonom. És mindez mellett a legrosszabb az volt, hogy tudtam, egyáltalán nem fog segítséget küldeni.
- Hülye ribanc! - Üvöltöttem fel és felrúgtam a széket, amin eddig ültem.

   Reggel ugyanott voltam. A kis rácsos teremben, ahova még este benyomorítottak más szerencsétlen sorsú emberek közé. A különbség az volt, hogy én tizenhét éves voltam, míg ők középkorúak.
   Mivel senki nem jött értem, meghozták az 'ítéletet'. Magánzárkát kaptam. Nem tudták, mikor jönnek értem, de mivel nem követtem el főbenjáró bűnt, ezért nem is rakhattak gyilkosok és rablók közé.
   Először bevittek egy raktárszerűségbe, ahol elém toltak két dobozt. Ruhák voltak benne. Olyan tárgyak, amiket a hozzátartozójuk otthagyott. Nem ellenkeztem, hisz' nem akartam egész végig fehérneműben lenni. Az addigi pillanatok, így is eléggé kínosak voltak. Nem akartam, hogy több ember is meglásson.
   A gond az volt, hogy sok választási lehetőségem nem akadt. Vagy egy prostituált cuccait kapom magamra vagy pedig egy vérrel átitatott hálóinget. Mondanom sem kell, inkább belebújtam a kihívó, de tiszta textilbe.
   A rövid bőr nadrág úgy feszült rajtam, mintha csak azt kiáltaná: fogd meg! A laza, hasvillantós póló hátul meg volt tépve, így nem mondhattam arra sem, hogy: ápol és eltakar. A hab a tortán egy fekete platformos magassarkú volt, amiben képtelen voltam menni, így a kezemben vittem. Csak a legszükségesebb esetben akartam felvenni.
  
   Három nap telt el, mióta Yuri kiadta magát az anyámnak. Nem egyszer jött rám a sírógörcs. Egy börtönben ültem, egyedül. Nem volt kihez szóljak, nem mondhattam el senkinek a problémáim. Nem voltam kint a friss levegőn. Négy fal közé voltam zárva és csak akkor mehettem ki, mikor tusolás idő volt. De egyik este meghallottam egy beszélgetést. Nem volt, mit veszítenem, így bevetettem az újonnan szerzett tudást.
- Tényleg kimehetek oda? - kérdeztem csillogó szemekkel, megkönnyebbült mosollyal.
- Te? Kislány, nézz magadra! Ebben a göncben szétszednek téged. Ha sikerül visszajutnod onnan, ebbe a cellába, akkor is csak cafatokban.
   Igen, megrémültem. De nem bírtam elviselni a bezártságot.
- Nem érdekel! Engedjen ki... kérem! - Fogtam két kezem közé a rácsot majd lehajtottam fejem.
   Kattant a zár, mire azonnal felkaptam tekintetem és kifelé szedtem lábaim.
- Nem biztos, hogy tudnak magának segíteni, ha bajba kerül.
   Hallottam mondatát, de nem érdekelt. Merev tekintettel haladtam tovább.
   Igen, ez már biztos. Megőrültem. De nem ülhetek itt tétlenül. Valamit tennem kell. Három részre volt osztva a kinti terület. Egyik, ahova csak férfiak tehették be lábukat. Másik, ahol csak nők tartózkodhattak. Harmadik pedig a koedukált rész. Azonban oda csak saját felelősségre mehettél be.
   A kinti őr babrált a kapuval majd kinyitotta nekem. Hezitáltam pár másodpercet majd remegő lábakkal léptem át a határvonalat. Becsukták mögöttem a bejáratot, de még akkor sem mozdultam. Előtte fel akartam mérni a terepet.
   Beton talaj volt, amit néhol vérfoltok díszítettek. Fapadok különböző helyekre lerakva. Kártyáztak és egyéb játékokat játszottak, amin lehetett fogadni. Mindenki, aki ott volt... Hát... Nem úgy nézett ki, mint én. A férfiak kigyúrtak voltak, de még ha az egyik nyurgább is volt a többinél, látszott rajta, hogy nem véletlenül kapott több évet. A nők is kemény fából voltak faragva. Megijedtem a látványtól, de erőt vettem magamon. Remegésemet kezembe irányítottam, hogy még véletlenül se inogjak meg a magassarkúban. Mint mondtam, csak a legszükségesebb esetben veszem fel. És nem tudom mások hogy lettek volna vele, de én nem akartam vérben ázott betonon mezítláb mászkálni.
   Lassan, kihúzva magamat haladtam előre. Jobb lett volna lehajtott fejjel, fület-farkat behúzva menni. Viszont akkor nem találtam volna senkit, aki a segítségemre lehetett volna. Keresnem kellett valakit, aki hajlandó feláldozni a telefonálási lehetőségét. Ugyanis minden héten egyszer lehetett telefonálniuk azoknak, akik jó magaviseletet tanúsítottak. De miért is mentem a koedukált részre? Több esélyt láttam benne, mint csak a lányok részlegén kutatni.
   Nem tudtam merre haladok, csak mentem lassan előre. Mindenkit megnéztem, de egy emberen nem legeltettem a szemem pár másodpercnél tovább. Nem akartam már az első percekben életemet veszíteni.
   Viszont nem jött be az észrevétlenség. Nem szóltam semmit, a maggassarkú is csak kis hangot adott, mégis megtaláltak. Hisz' friss hús voltam, aki önként sétált be az oroszlánokhoz.
- No csak...
   Hallottam meg egy férfi hangot magam mögül, de nem törődtem vele.
- Te, ott! Szakadt pólós!
   Erre megfagytam. Tovább akartam menni, de a lábam okosabb volt. Tudta, ha elindul újra előre, nagy bajban lettem volna. Ennek fejleményeként, mint aki karót nyelt, úgy fordultam hátra.
   Egy magas, izmos férfi állt előttem pár méterrel. Enyhén borostás volt, rövid hajjal. A legnormálisabb alakot sikerült kifognom az ott lévők közül. Mármint kinézetre még lehetett volna rá mondani, hogy vonzó, HA nem lett volna egy börtöntöltelék.
   Nagyot nyeltem. Próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban... De nem ment.
- Mit keres itt egy ilyen ápolt kislány? - Lépett hozzám közelebb.
   Hiába volt magasított cipő, még úgy is alacsonyabb voltam.
   Végigmért tetőtől talpig, én pedig csak álltam összeszorított fogakkal és megtudtam volna ölni tekintetemmel.
- A ruhádat nézve... Már tudom, miért vagy itt. De az nem magyarázat arra, miért merészkedtél el idáig. - Tárta szét kezeit, utalva a koedukált területre.
   Még mindig nem szóltam semmit. Elmenni viszont nem mertem, így tovább álltam egyhelyben. A pasas mögött ott állt két haverja, s amint megláttak minket a padon, még három másik is odajött. Hat férfi állt előttem és csak reménykedhettem, hogy senki nem veszi észre ezt a kisebb gyülekezőt. Különben nekem annyi.
- Amióta itt vagy egy szót sem szóltál. - Húzta gonosz mosolyra száját. - Elvitte a cukros bácsi a nyelved? - Egyik kezével megfogta arcom és összenyomta, mire a fájdalomtól elrántottam fejem.
- Kérdeztem valamit! - Kezével végigsimított fedetlen combomon, amitől legszívesebben elhánytam volna magam.
- Vedd le rólam a mocskos kezedet! - Lesöpörtem kézfejét combomról, mire elnevette magát.
- Tüzes. - Vigyorgott, mire megfogta két karom és magához rántott. Annyira szorosan tartott magánál, hogy szinte felemelt. Lábaim épphogy súrolták a földet.
   Félek. Legszívesebben pofán csaptam volna saját magam, amiért megszólaltam.
- Tedd már le! - Hallottam egy másik férfi hangját, mire elengedett.
- Te akarsz nekem parancsolni? - Kezdte ropogtatni öklét.
- Nem csak neked jár ki a szórakozás. - Jött közelebb egy másik.
   Veszekedtek még egy sort, 'mire megegyeztek, hogy ki, mikor használ majd.
- Mi vagyok én, koton? - Csúszott ki számon, amit csak gondolatba akartam mondani.
   Nem volt visszaút, így fojtattam.
- Nem vagyok senkié, hogy használhasson - szűrtem fogaim közt a szavakat.
   Erre nem mondtak semmit, csak röhögni kezdtek.
- Felvágták a nyelved, az egyszer biztos. - Vigyorgott a magas fazon. - Ezért megengedem, hogy beszélj. Mondd csak... Miért vagy itt?
- Keresek valakit - zártam rövidre.
- Tényleg? És kit? - Nézett meglepetten.
- Olyan valakit, aki odaadja az eheti telefonálási engedélyét. - Kezdtem tördelni ujjaim félelmemben.
- Én odaadhatom neked. - Húzta sejtelmes mosolyra száját, majd intett a csatlósainak, hogy kopjanak le.
- Mit akarsz? - Szorítottam össze állkapcsom a választ várva.
- Szerintem te is nagyon jól tudod, mire perverz mosollyal megindult felém.
   Hátraléptem egyet, de valaki hátulról nyakamra fűzte karját, s úgy szorított magához. Fura volt, mert nem erőszakoskodott, csak... tartott. Mintha nem akarná, hogy elszökjek előle. Attól függetlenül próbáltam két kezemmel lefejteni karját nyakamról, de nem sikerült. Tehát, feladtam.
- Nem ad ő neked semmit! - szólalt meg a fiatal srác mögöttem. Legalábbis a hangjából ítélve nem lehetett sokkal idősebb nálam.
- Ő már az enyém, kis haver. Engedd el szépen és keress más játékot!
- Vedd le a magassarkúd és amikor azt mondom: most, akkor fuss a kapuhoz, ahogy csak tudsz - suttogta a srác fülembe, 'mire bólintottam. Szemeimbe könnyek szöktek, és azt kívántam jussak ki onnan végre.
   Halkan kibújtam lábbelimből, amíg a magas pasas a hátam mögött állóval volt elfoglalva.
- Nem hallottad, mit mondtam? - Megindult felénk.
- MOST! - kiáltotta el magát.
   Nekem sem kellett több. Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. A kapu felé rohantam, amit már láttam, hogy nyitnak ki.
    A srác, aki megmentett megragadta karom és kirántott a kapun. Megbotlottunk és a porba estünk. A srácon feküdtem, de még nem nyitottam ki szemeimet. Mikor hallottam, hogy becsukták a rácsot csak akkor mertem felnyitni látószerveim.
- Te mégis, mi a jó francot keresel itt? - Kaptam a kérdést közvetlen az arcomba, mert alig volt köztünk pár centi.