Real Life with a Celebrity 27.fejezet

   Hamar eltelt a téli időszak, s már csak azt vettem észre, hogy az utolsó tavaszi hónapot járjuk. Minden gyorsabban telt el, mióta Dae itt járt. Azonban, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden problémamentesen zajlott. Ugyebár meg lettem hívva Koreába.
   Költözzek ki... Mintha az olyan egyszerű lett volna. Mikor felvetettem az ötletet szüleimnek, mosolyogva mondtak nemet, amire elég hevesen reagáltam. Kiabálás felsőfokon. Zengett az egész ház. Megpróbáltam a legjobb érveket felhozni, de a válasz ugyanaz volt. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy nem akarnak elengedni, így a korommal érveltem. Ugyanis nyáron már lett volna a szülinapom, ami a tizennyolc szülinapi gyertyát jelentette a következő tortámon. Hivatalosan is nagykorúnak számítottam volna, így nem szólhattak, ha lelépek. Nem akartam haragban elválni. Nem akartam őket otthagyni, de szerettem DaeHyun-t és a többi majmot is.
   Szeretem őt. Ezzel a mondattal kezdtem, bocsánatkérő szövegem. Megígértem, hogy ugyanolyan gyakran beszélünk majd, mintha otthon lennék. Ígéretet tettem arra is, hogy nem hagyom abba a sulit csak azért, mert kiköltözöm.
   Kint folytatom. Ez volt a másik kulcsfontosságú mondat. Nem szándékoztam hülyén meghalni, így Koreában ugyanúgy tanulni fogok.
   Háromhavonta hazajövök, plusz ünnepnapokon. Harmadik ígéret. Bár nem annyira akartam minden ünnepet szüleimmel tölteni, akkor is be kellett vetnem, hogy még jobban hassak rájuk.
   A kis beszédem könnyeket csalt anya szemébe. Részben azért sem akart elengedni, mert nem akarta, hogy már tizennyolc évesen kimenjek a nagyvilágba, otthagyva őket. Nem is ment könnyen... Hónapokig ment a huza-vona, de végül rábólintottak. Nagyon sok szabályt hoztak még, egyéb apróságokkal kapcsolatban. De még úgy sem ért fel a súlyuk ahhoz, hogy kiköltözhetek. Soha nem tudom majd visszafizetni nekik azt a sok támogatást, amit kaptam tőlük e pár év alatt. De nem is akartam. Ha nem kellett volna törlesztenem, nem is kellett volna találkoznunk. Ami valljuk be szörnyű lett volna.
   Utolsó hónapomat nagyon sok készülődéssel töltöttem. Ruháimat, könyveimet, értékes tárgyaimat dobozokba csomagoltam Zita segítségével, majd elszállíttattuk Koreába. A srácok folyamatosan vették át cuccaimat, miközben én itthon rendeztem a többi fontos dolgot.
   Pár héttel indulás előtt megjött a repülőjegyem. Az volt az első alkalom, hogy nem retúr jegyet tartottam a kezemben. Egy kicsit elérzékenyültem. Kicsit rossz volt belegondolni, hogy egy teljesen más országban fogok élni mostantól. De biztos voltam benne, hogy boldog leszek.
   Zita is nagyon megviseltnek látszott. Bántotta a dolog. Nem csoda engem is. Hisz' kilenc éve voltunk barátnők. Épp ezért, nem is akart terhelni azzal, hogy könyörög. Nem mondta ki, mennyire fáj neki, hogy nem leszünk ott egymásnak, ha baj van. Nem akarta nekem megnehezíteni a dolgokat, de persze tudtam, mit gondol anélkül, hogy kimondta volna. Hiába lesz meg a vezetékes kapcsolat, az egyáltalán nem lesz már ugyanaz. Megígértem neki, hogy amint megérkezem küldök neki is egy jegyet, hogy kijöhessen hozzám a nyáron.
   Mivel nem egy olcsó mulatság, és nem is én fizetem, nem kérhettem a srácokat, hogy mindig fizessék Zita repülőjegyeit. Ellenben az enyémeket kifizették, amivel én majd visszajöhettem hozzá.


      Vége lett az iskolának. Elbúcsúztam mindenkitől az intézményben, aki fontos számomra. Természetesen a tankönyveket nem kedveltem annyira, s mivel kint nem lett volna rájuk szükségem, mindet kidobtam a kukába. Amik még otthon voltak beadtam papírgyűjtőbe, így senkinek nem lehetett egy rossz szava sem.
   Utolsó napokat családommal és legjobb barátnőmmel töltöttem. Zitával még vásárolni is elmentünk. Végig jártuk a boltokat. Nem vettünk semmit, de a ruha próbák és a gyors kaja nem maradhatott el. Jól szórakoztunk. Mint mindig.
- Itt még nem voltunk. - Húzott be egy újabb ruhaboltba.
   Amint beléptünk, Zita furcsa módon izgatottabb lett. Nem tudtam, hogy a ruhák miatt vagy...
- Ezt is fogd meg, meg ezt is! - Nyomta kezembe a különböző színű és fazonú felsőket, nadrágokat és ruhákat. - Ja, még ezt is!
   Ránéztem a kezemben tartott textildarabokra.
- Ezek közül egy csomó nem illik hozzám. - Fintorogtam. - Mikor láttál te ilyen ruhában? - Lengettem előtte a fekete miniruhát. - Még a seggem is ki lesz, ha belepasszírozom magam! - Fintorogtam tovább, de ő szüntelenül tolt a próbafülke felé.
- Ne nyavalyogj, menj be! - Majd vigyorogva belökött az öltözőfülkébe.
   Nem tudtam, mi lelte. Furán viselkedett. Még magához képest is.
   Amíg ezen gondolkoztam, folyamatosan próbálgattam a ruhákat, amiket a kezembe nyomott. Némelyik rosszabb volt, mint a másik. Ami meg jó lett volna, abba úgy éreztem magam, mint egy kötözött sonka.
- Hallod?! Nézted te egyáltalán, milyen stílusú és méretű ruhákat szedtél össze? Vagy csak rácsaptál a hülye kis fejedre és felkaptad, ami melletted volt? - Puffogtam. De úgy látszik magamban, mert válasz nem érkezett. - Hahó?
- Öhm... Ja, igen! - Felelt kacarászva.
  Figyelt egyáltalán arra, mit kérdeztem?
- Figyelj?! Van itt egy festett, vöröses hajú srác, aki beszélni akar veled. Kész vagy? Bemehet? - kérdezi fojtott nevetéssel.
- Mi? - kérdeztem vissza értetlenül.
   Be akar engedni, egy idegen srácot? De várjunk... Festett? Nem sok srác festeti a haját. Csak... nem? DaeHyun? Nem... Miért lenne vörös a haja? Nem illik hozzá az a szín. De akkor, ki az? Más nem lehet...
- Jó, nem érdekel! Bemegy! - kiabált be barátnőm.
- Mi? Várj! - Fehérneműbe voltam, így gyorsan magam elé kaptam a fekete miniruhát pont, mire elhúzódott a függöny. Az arcomat is eltakartam, mert elég kellemetlen volt a helyzet.
   Mikor láttam, hogy a függöny vissza volt húzva, lassan leeresztettem nyakamig a fekete anyagot, hogy lássam, ki az.
- Te-e? - Néztem kikerekedett szemekkel.
   Mit csinál ez itt? És honnan tudta, hogy itt vagyok? Minden esetre... kellemes meglepetés, de egyáltalán nem számítottam rá.

Real Life with a Celebrity 26.fejezet

   A telefonom csörgésére keltem, DaeHyun karjaiban.
- Te már ébren vagy? - kérdeztem, miközben kinyújtóztattam végtagjaim. - Mióta?
- Körülbelül egy órája. - Ránéztem az órára, ami hatot mutatott.
- Olyan korán? Miért nem keltettél fel? - kérdeztem álmosan, mire egy "Tudod, miért nem" arckifejezéssel lerendezte az egészet.
   Felálltam, odasétáltam szekrényemhez és elkezdtem összeszedni az aznapi ruháimat. Sajnos ugyanúgy iskolába kellett mennem.
- Figyelj... - Erre csak hümmögtem, hogy figyelek, közben még mindig a fiókot túrtam. - Költözz hozzánk... - Szemeimből azonnal eltűnt a fáradtság.
- Te... Ez most, hogy jött? - Fordultam felé, s értetlenül néztem rá.
- Gondolkodtam rajta, amíg aludtál. És arra jutottam, hogy nem akarok nélküled élni. Szükségem van rád és-
- Vá-várj egy kicsit... - Ültem le mellé az ágyra. - Nekem... Itt van mindenkim... a családom, a barátaim és nem hagyhatom itt a sulit sem... Még, ha akarnám sem.
- Tudom, hogy nagy kérés, de nem bírom, hogy a világ másik felén élsz. Nem vagyok a távkapcsolat híve.
- Nekem mondod? Utálom a távkapcsolatokat. Nem is bírom sokáig...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy megcsaltál? - Nézett elkerekedett szemekkel. Hogy vonta le ezt a következtetést?
- Khm... de. Még a sarokra is kiálltam - mondtam ironikusan, de nem vette a lapot.
- Te most szórakozol? - Felakart állni, mire visszarántottam magam mellé az ágyra.
- Persze, hogy csak szórakozom. Minek nézel te engem?! - Majd mosollyal a számon adtam neki egy apró csókot. - Amúgy meg nem lehetett volna egy szavad sem. Nem jártunk az idő alatt, míg itthon voltam, így ne... - Megragadta vállaimat majd maga alá gyűrt.
- Nem lehetsz senki másé, megértetted?! - Olyan komolyan mondta ezt, hogy kicsit meg is ijedtem. Megszeppenve álltam tekintetét, majd hosszú, mély csókja oldotta fel a feszültséget.
  
   Fél óra múlva már teljesen felkészültem az indulásra. DaeHyun már kimászott az ablakon és elküldtem egy városnézésre. Gyorsan kimentem a szobámból és megpróbáltam a legtermészetesebb arcomat elővenni, remélvén, hogy szüleim semmit nem hallottak a hajnali beszélgetéseinkből.
   Végül minden rendben ment. Sikeresen kijutottam a házból és zökkenőmentesen értem el egészen az iskoláig.  A nap is simán eltelt. Ugyanolyan monoton volt, mint mindig. Egyedül az különbözött, hogy a hetedik órám után Dae ott várt a suli parkolójában.
- Mehetünk hercegnőm? - Nyitotta ki kellő komolysággal az autó ajtaját, miközben felé haladtam.
- Ezt ne... Ne hívj így... - válaszoltam fintorogva, mire becsapta előttem az ajtót.
- Szerintem se. - Nevetett és beszállt a vezető ülésre. Én is követtem példáját.
- Az előbb... Becsaptad előttem az ajtót? - Néztem rá összehúzott szemekkel, mire csak adott egy puszit. - Ezt megjegyeztem. - Nevettem majd becsatoltam a biztonsági övem.
  "Ahogy reggel megbeszéltük: felvázolom anyuéknak a szitut és majd utána behívom DaeHyun-t a házba és bemutatom személyesen is. Egyszerű... Francba, akkor sem akarom."


- Megint a fizika tanárról lesz szó? - Összehívtam szüleimet és leültettem őket a kanapéra.
- Miért hiszitek mindig azt, hogy valami rosszat csináltam? - Tudtam, mi lett volna a válasz, így hát folytattam. - Öhm... Szeretném bemutatni a barátomat... Most. Remélem nem gond. - Mire kimondtam már az ujjaimat szétcsipkedtem. Egyáltalán nem akartam, hogy megismerjék. Senkit soha nem mutattam be. Teljesen kész voltam. Izgultam és mindenhova néztem csak rájuk nem.
- Van barátod? - kérdezte döbbenten anya. - Mióta?
- Kit érdekel, mióta? A kérdés az, hogy ki? Van valaki, aki el tud viselni? - kérdezte apa.
- Na, ez most fájt... - Persze tudom, hogy csak viccelt. Ezt a vigyora is megerősítette.
   Előhalásztam telefonom a zsebemből és feloldottam a billentyűzárat. Ezután megmutattam a rajta levő háttérképet. Dae volt rajta. Egy kép, amit még a vidámparkban csinált magáról.
- Ezt most miért mutatod meg? - Vette el apa a telefont, majd megmutatta anyának is.
- Hogy-hogy miért? Azért, mert ő az. A barátom! - Tártam szét kezeim. Erre anyáék összenéztek és szinkronba elkezdtek nevetni.
- Kicsim, elhisszük, hogy rajongsz érte, de ne találj ki ilyen meséket - mondta apa.
- Minek találnék ki meséket? - Kezdett felmenni bennem a pumpa. - Velük töltöttem, nem is egy nyaramat, ráadásul-
- Ja, szóval ő egy B.A.P tag? - kérdezte kislányosan anya. - Ő... JongUp? -  Legalább annak sikerült megtanulnia a nevét, akivel már találkozott egyszer.
- Nem, ő DaeHyun. - Fogtam fejemet és hátradőltem a velük szemben levő kanapén.
- Beszarás! Déjhun? - Vigyorgott apa. - Így már mindent értek! - Miért eddig, mi nem volt érthető?
- Igen, Déjhun... - A kiejtést sosem fogják megtanulni. Soha! - Csak arra kérlek ne hívjátok a nevén... Még sértésnek venné...


   Könnyebben ment minden, mint gondoltam. A szüleimnek szimpatikus volt Dae, és ez fordítva is igaz volt. Nem hittem, hogy ilyen egyszerűen veszik majd a dolgot. Anyáék nem voltak cikik és Dae nem feszengett. Apa is könnyen elfogadta, még úgy is, hogy ő a Barátom, nagy B-vel.
   DaeHyun magyarul beszélt, ami megkönnyítette a dolgom. Persze volt olyan is, amit nem tudott mondani, így fordítanom kellett. De még ezzel együtt is jól záródott a nap.
   Mikor későre járt, mindenki elköszönt mindenkitől. DaeHyun-tól külön akartam elköszönni, így kikísértem a kapuig. Megígértem neki, hogy beszélek apáékkal a kiköltözésről és hogy nyáron újra találkozunk. Addig is búcsút kellett neki mondanom. De szerencsére nem örökre, ami kevésbé tette fájdalmassá az elválást.