Real Life with a Celebrity 21.fejezet

  
   Ma reggel megbeszéltük, hol és mikor találkozzunk. Még mindig nem sikerült felfognom, miért nem együtt mentünk. De akkor az volt a legkisebb problémám.
   Négy előtt negyed órával érkeztem meg abba a parkba, ahol DaeHyun-nal voltunk a legelső rand... közös programunkon. Leültem ugyanarra a padra, s gyönyörködtem a természetben. De annyira belemerültem, hogy megijedtem, mikor valaki elhaladt előttem, ezzel kizökkentve merengésemből.
   Nevetséges volt a helyzet. A lány vár a fiúra. Ez nem fordítva szokott lenni? És, mint mondtam: vár. Magyarul még mindig nem érkezett meg... Pedig már tíz perce ott kellett volna lennie.
   Esküszöm, ha most sem jön el, megfogom Yuri-val együtt és átadom a húsfeldolgozó üzemnek. Feldaraboltatom őket és a csont nélküli részeket odaadom a cápáknak.
   Ez a vicc elég morbidnak hangzott, még a fejemben is. De legalább, akkor még volt kedvem poénkodni. Ez öt előtt két perccel már nem volt elmondható. Sík ideg voltam. Egy óra. Egy órája vártam már és még sem volt sehol. Megint. Idegesen doboltam lábammal és reméltem, hogy ezt az időt azzal tölti, hogy alszik.
   Inkább legyen az, hogy elfelejt, mint hogy azzal a picsával töltse a szabadidejét.
   Hát nem fura? Egy évvel ezelőtt bármit megadtam volna, hogy akár egy ujját is megérinthessem Yurinak. Most meg a húsfeldolgozóba kívánom.
   Vártam és vártam. Még mindig vártam, de semmi. Elegem lett. Befejeztem. Felálltam és arra a következtetésre jutottam, hogy sétálgatok hajnali kettőig. Nem akartam a hülye kutyája lenni, aki rögtön hazarohan, ha eltűnik a gazdája.

   A tervem félig sikerült. Tizenegy múlt. Korom sötét volt, de a lámpák bevilágították az egész parkot. Én meg csak sétálgattam fel, s alá a parkban. Csináltam volna tovább is, de lábaim felmondták a szolgálatot, így tehát leültem. Abban a pillanatban az eső is elkezdett szemerkélni, ami erős záporrá változott. De én csak ültem ott. Egyedül. S kinyújtott karral engedtem, hogy az esőcseppek beleessenek tenyerembe.
   Miért? Miért kellett ennek így történnie? Miért nem tudott most sem legalább, egy SMS-t küldeni? Ha nem akar velem találkozni, miért erőlteti? Ha nem akar többé járni velem, miért nem tud kidobni? Miért fontosabb neki Yuri, mint én, ha velem alszik egy ágyban? Ha nem kedvel, miért féltékenykedik? Ha nem akar engem maga mellett tudni, miért nem mondta ,már ki, hogy: vége?
   Túl sok volt a miért, és túl sok volt a ha... Nem hiszem, hogy ezt érdemeltem volna.
   Gondolataimba merülve ültem a vizes padon. Láttam, ahogy magam előtt elszaladnak az emberek, újságpapírt, táskát vagy esernyőt tartva a fejük felett. De mégsem érzékeltem a külvilágból szinte semmit. Láttam ugyan, de az egész, mintha lassított felvétel lett volna. Azt sem éreztem, hogy a vízcseppek versenyt futnak kezemen egészen a ujjperceimig. Könnyeim összemosódtak az esővel. Nem is emlékeztem, mikor kezdtem sírni. Egyszerűen már nem tudtam semmire koncentrálni. A ruháim fokozatosan áztak el rajtam, de azt sem éreztem. Gondolataim túl mélyek volt ahhoz, hogy bármi érdekeljen abból, ami körülöttem zajlott.
   Reménykedtem, hogy Dae felbukkan és magához szorít. Reménykedtem, hogy nem felejtett el, csak dugóba került. Szép is lett volna. De ez nem egy hülye romantikus sorozat volt, aminek Happy End a vége.
   Ez a nyomorult valóság.
   És abban a valóságnak hívott történetben, én voltam a főszereplő. De mégis csak egy gyenge láncszemnek éreztem magam. Ami, ha le is szakadna... nem venné észre senki. A történet folyna tovább.
   Eltompult érzékszerveim kezdtek újra kiélesedni. Ennek következtében megpillantottam egy lányt. Ruhái szétáztak, sminke elfolyt, haja vizes csomókban állt és ugyanolyan levertnek tűnt, mint én. Abban a pillanatban ő is észrevett. Nem zavartatta magát, hogy egy idegent bámul. Mondjuk én sem.
   Pár másodpercig néztük egymást majd elkezdett felém lépkedni. Csak figyeltem, hogy-hogy szűnik meg a köztünk lévő távolság. Mikor odaért a padhoz, kérdezés nélkül leült. Pár perc néma csend után megszólalt.
- Téged is ejtettek? - Ránéztem. Ugyanolyan szomorú arckifejezése volt, mint nekem. Ő is rám pillantott.
- Hát... Ez az, amit még magam sem tudok... - mondtam csalódottan és előre néztem. - Fejemet még mindig egyenesen tartva megkérdeztem: mi a te történeted?
   Kicsit furán hangzott a kérdés, őt ez még sem zavarta. Belekezdett. Nem is érdekelt minket a zuhogó eső. Csak ültünk és kiöntöttük egymásnak szívünket. Csak két idegen voltunk egymás számára. Mégis úgy éreztem, hogy születésem óta ismerem.
   Én is elmeséltem neki saját történetem. De, mikor a végére értem, kicsit furán nézett rám. Hogy miért? Tudta, hogy az én mesém nem tiszta. Tudta, hogy nem mondok el mindent. Vagy éppenséggel nem úgy mondom el, ahogy az megtörtént. Nem mondtam neveket. Bármennyire is akartam volna dicsekedni azzal, hogy csak egy rajongó voltam a sok közül... Kicsit át kellett színeznem vagy ki kellett törölnöm dolgokat. Nem tudtam mennyire bízhatok meg benne. De annak ellenére, hogy tudta, nem vagyok hozzá teljesen őszinte, nem zaklatott a kérdéseivel.
   Beszélgettünk még egy kicsit majd mindketten elindultunk a hazafelé vezető úton.

Real Life with a Celebrity 20.fejezet

   Jó pár hét eltelt, mióta felvettek próbaidőre a filmbe, s már csak azt vettem észre, hogy augusztus van. A munkák szüntelenül folytak. A srácok éjszakákba nyúlóan dolgoztak az albumon, miközben én is csináltam a saját dolgom.
   A forgatások alatt közelebb kerültem Ukwon-hoz. Hajnaltól, egész estig vele voltam, vele munkálkodtam, s így sokkal jobban megismerhettük egymást. Most már nem csak a neten bogarászott dolgokat tudtam róla, és ő is megismerte az én történetem. Viszont ezeknek az együtt töltök perceknek ára is volt. A fiúkkal sokkal kevesebbet tudtam foglalkozni, s ez fordítva is igaz volt. Teljesen lefoglalt minket a munka, és ha volt is szabadidőnk azt is az alvással töltöttük. Nem hidegültünk el egymástól, de már csak olyan volt a légkör, mint a sima lakótársaknál. Megvolt a köszönő viszony és ennyi. Ami felettébb zavart. De szerencsére nem csak engem.
   Egy újabb monoton napon voltam túl. Az óra mutatója már az éjfélt súrolta, de még sehol nem volt senki. Lassított felvétel módban vettem le tornacipőm és dobtam a cipősszekrény elé. Miközben haladtam befelé folyamatosan szabadultam meg dolgaimtól. Táska a bárpultra, vékony pulóverem a konyhai székre.
   Sikeresen elcsoszogtam a kanapéhoz. Ledobtam magam. Vállaim előre estek, s csak néztem ki fejemből. Melankolikus hangulatom szétterjedt az egész szobában, ahol régen vidám kacajok és mosolyok hada versenyzett egymással. Nem akartam rágondolni, és kiakartam űzni a fejemből azt a potenciális gondolatot: hogy már semmi sem lesz úgy, mint azelőtt. Libabőrös lettem.
   Nem akarom ezt. Fáj. Mindennél jobban hiányoznak. Én... Már csak egy ölelés is elég lenne. Hozzájuk akartam bújni. Újabb csoportképeket csinálni. Magunkból kivetkőzve nevetni. Könnyezni akartam a boldogságtól, mégis a szomorúság siratott meg. Forró könnycseppek gördültek végig arcomon. Elérték államat, ahonnan mázsás súly húzta le őket az ölemben lévő párnára. Megvoltam rökönyödve, mégis hangtalan maradtam. Egy szipogás sem hagyta el orromat.
   Magzatpózba húztam magam össze a kanapé egyik sarkában. De mielőtt elnyomhatott volna az álom léptekre lettem figyelmes, s már nyílt is az ajtó. Először YongGuk-ot pillantottam meg, majd sorban a többieket. Miközben jöttek be azzal párhuzamosan ülőpózba tornáztam magam. Lassan felálltam, s olyan képet vághattam, mint aki épp most találkozott a réges-rég elhunyt családtagjaival.
   Kis léptekkel indultam el feléjük és le sem tagadhatták volna, hogy aggódtak. Mikor végre elértem hozzájuk, DaeHyun karjaiba omlottam. Csak szorosan öleltem magamhoz. Mindenkitől egy együttérző sóhajt hallottam. Zelo végigsimított fejemen majd a többiekkel együtt elmentek lefekvéshez készülődni. Eközben mi még mindig az előszobában álltunk. Nem telt sok időbe és végtagjaim elernyedtek. DaeHyun karjai álomba öleltek.

   Másnap tizenegykor keltem fel.
   Micsoda? Uram most segíts meg. Elaludtam. De nagyon. Hatkor kellett volna kelnem. Mi történt?Fénysebességgel robbantam ki a hálóból. Átrohantam a nappalin, egészen az előszobáig. S mikor feltéptem a bejárati ajtót, hogy átjussak a fürdőbe, megtorpantam. Hátrafelé lépkedtem egészen vissza az étkezőig. Mindenki ott volt. Henyéltek.
- Ha itthon vagytok miért nem keltettek fel? És miért vagytok itthon? Nem dolgoznotok kéne? Mi van itt? - Toporzékoltam egyhelyben. Sietni akartam készülődni.
- Relax. - HimChan angol tudására egy kuncogással válaszoltam. - Szabad hetet vettünk ki.
- Szabad hetet? Az milyen kutya? - kérdeztem hitetlenkedve. - Nem kell dolgoznotok egy egész hétig?
- És neked sem. - Mutatott rám YoungJae. - Minden el van intézve, nyugi. Neked nem kell mást tenned, mint élvezni. - S azzal JongUp jelent meg előttem, belenyomott egy tányér palacsintát a kezembe és odatessékelt az asztalhoz.
   Ezt el sem hiszem. Ilyen egyszerűen megy minden? Sírva kell fakadnom és megkapok mindent, amit akarok? Csak kijelentik, hogy szabi van és félre lehet dobni a kötelezettségeinket? Tetszik ez a gondolkodás mód.
   Elfogyasztottam a két darab palacsintám, ittam hozzá hideg kakaót, és közben néztük a tévét. Kellemes, stressz nélküli reggel volt. Nem is kellett több. Nem is vágytam többre. Elég volt, hogy végre egymást átölelve fetrenghettünk a kanapén.

- Na pattanj! - szólt a fürdőből DaeHyun, és úgy volt felöltözve, mint aki indulásra készen áll.
- Minek? Még két óra sincs. Nincs kedvem felöltözni. - Vágtam boci szemeket és közelebb húzódtam JongUp-hoz a kanapén.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. Beülni egy mozifilmre vagy csak sétálgatni. Készülj el és találkozzunk az utca végén lévő parkban. Mondjuk... Háromkor. - Mosolygott ellentmondást nem tűrően.
- Hát jó, de miért nem együtt megyünk? - kérdeztem, de csak egy kacsintással felelt. Azzal ki is lépett az ajtón. A többiek is furán néztek. Ők sem tudtak semmiről.
   Nekiláttam a készülődésnek. Nem akartam magamra (vagyis inkább DaeHyun-ra) vonni a tekinteteket, így felvettem egy mini farmer rövidnadrágot egy sima fekete toppal. Hozzá pedig egy (legsötétebb árnyalatú) szürke balerina cipőt. Feldobtam egy kis szempillaspirált és kész is voltam. Nem kellett két kiló smink az arcomra, mivel úgyis leolvadt volna. Hajam rendben volt, ezért már indulhattam is.

   Már vagy fél órája itt dekkolok. Hol a francban van? Elmúlt három óra és Dae sehol sem volt. Ha valami meglepetést tervezett volna, akkor sem tart eddig egy előkészület. Főleg úgy, hogy ő előre eltervezte az egészet.
   Unott fejjel lóbáltam lábaim a padon, mint egy kislány. Körmeimmel doboltam is, azt remélve, hogy így gyorsabban telnek a percek. De mintha egy örökké valóságig ott ültem volna. De még mindig csak vártam... vártam... és vártam. Majd elővettem telefonom, hogy megnézzem kaptam-e nem fogadott hívást. Megnéztem még egyszer az üzeneteim is. Abban reménykedtem találok valamit, ami felett elsiklottam. De nem volt üzenet. Semmi.
   Megelégeltem. Pontosan öt órakor felpattantam és elindultam haza. Két óráig ültem azon a kényelmetlen fa padon és csak vártam. Nem hittem el, hogy nem jött el, mikor ő kért meg rá. Elfelejtette volna? Valami közbejött? Vagy balesetet szenvedett? Nem tudtam.

   Nyolc óra tájt lehetett, mikor DaeHyun haza jött. Türelmesen figyeltem, mikor nyit be a szobánkba és pillantásomat látva eszébe jut majd, hogy otthagyott engem. Egyedül. A parkban.
- Kérlek ne haragudj! - Lépett be az ajtón, összetette két kezét és esdeklően nézett rám.
- Nem haragszom. Csak nem értem, miért... Legalább felhívhattál volna. Vagy küldhettél volna egy üzenetet annyival, hogy: nem megyek, bocs. De semmire nem vetted a fáradságot. - Törökülésben ültem ágyunkon és összefontam karjaimat mellkasom alatt. Eközben ő leült mellém és elkezdte simogatni egyik combomat.
- Tényleg ne haragudj! Csak mikor elmentem a boltba, hogy megvegyem az ajándékod, Yuri felhívott. Hangja remegett. Megállás nélkül sírt. A kutyája beteg lett és azt szerette volna, hogy menjek el vele az orvoshoz. Amint meghallottam szomorú hangját siettem hozzá és közben elfelejtettem neked szólni. Tényleg sajnálom, csak... Aggódtam érte. - Figyelmesen hallgattam végig.
   Szóval Yuri, mi? Most mondjam el DaeHyun-nak az igazat? Mondjam azt, hogy Yuri-nak nincs is kutyája, és ez csak egy ürügy volt, hogy szétválasszon minket?!
   Tudtam, hogy idők kérdése, s újra felbukkan. De, hogy ilyen szánalmas próbálkozással. Csak azért vett, szerzett (vagy tudom is én) egy beteg kutyát, hogy nekem keresztbe tehessen.
- Nina? - Hajolt közelebb Dae arcomhoz és nyomott egy puszit ajkaimra.
- Hmm? Ja... Semmi gond. - Mosolyogtam. - Nem haragszom. De cserébe, holnap üljünk be abba a kávézóba, ahol az első randink volt. - Csillogott a szemem. Majd mikor észrevettem, mit is mondtam megráztam a fejem. - El sem hiszem, hogy kimondtam. - Fintorogtam.
- Én sem. - Nevetett Dae és magához húzott.
   Nem szeretem azt a szót, hogy randi. Nyálas és elcsépelt.

   Másnap a kávézóban vártam rá és az a nyaklánc díszelgett rajtam, amit tegnap tőle kaptam. Egy esztétikus "N" betű volt rajta, a kicsi kör alakú medálon. Épp azt szorongattam, mikor az egyik jóképű pincér megállt asztalom mellett.
- Hozhatok valamit? - kérdezte halvány mosoly kíséretében.
- Öhm... - Bogarásztam az étlapot. - Egy csokis turmixot és egy barack tortát kérnék. - És mosolyogva átadtam az étlapot.
- Máris hozom. - Hajolt meg, azzal el is ment.
   Órákat ültem a kávézóban. Elfogyasztottam az első rendelésemet majd utána folyamatosan rendeltem bánatomban. Megittam két jeges teát, egy kávét, még egy eper turmixot is ittam a végén.  Rendelni akartam egy újabb sütit, de mikor belenéztem a pénztárcámba, utolért a nyomorult igazság. Minden pénzem elköltöttem, amit magammal hoztam. A pincér meg már kihozta a rendelésem. Egyáltalán nem volt kínos...
- Vegye a ház ajándékának. - Mosolygott megértően azzal visszament a pultokhoz. Igaz is. Sok mindent vettem. Mázlim volt, hogy ott kedvesek voltak az emberek.
   Egy ablakos helyet választottam, hogy lássam, ha DaeHyun megérkezik. De, mint tegnap, most sem volt sehol. Kint korom sötét volt és már elkezdték letörölni az asztalokat. Senki nem volt rajtam kívül az étkezdében, s ez a jó kiállású pincérnek is feltűnt.
- Csak nem... felültették? - kérdezte visszafogottan. Hallani lehetett hangjában, hogy nem akar tolakodó lenni.
- Hát... Nagyon úgy néz ki. - Csalódott mosolyra húzódtak ajkaim. Majd a (két-három évvel idősebb) pincér felé fordultam. - Köszönöm szépen a reggelit, ebédet, és a vacsorát is. - Kínosnak hangzott, de valójában nem volt az. Hisz' tényleg ott töltöttem az egész napomat és egy olyan srácra vártam, aki el sem jött.
- Legyen szép estéje. - Udvariaskodott és mindketten nevetésben törtünk ki. Majd pár másodperc múlva kisétáltam a kávézóból.
   A hideg szellő bekúszott a vékony pamut pulcsim alá, arra kényszerítve bőrömet, hogy libabőrbe burkolóddzon. Összehúztam magam és hazasétáltam.

   Éjfél is lehetett, mikor Dae hazaért. A reakcióm már nem ugyanaz volt, mint tegnap. Dühös voltam és elhagyatottnak éreztem magam. A többiek el sem akarták hinni, hogy DaeHyun csak úgy elfelejtett. Újra.
- Annyira, de annyira sajnálom. - Kezdett el újra magyarázkodni.
   Leraktam az éjjeliszekrényre, amit éppen olvastam. Ülőpózba tornáztam magam és lábaimat magam alá raktam.
- Hallgatlak... Ma mi volt annyira fontos, hogy felültettél... Megint.
- Meghalt Yuri kutyája. - Hajtotta le fejét. - Teljesen ki volt borulva. - Sajnáltam szegény kutyát, de mégsem tudtam sok együttérzést tanúsítani, hiszen tudtam ez az egész csak álca csupán.
- Megértem, hogy törődsz Yurival... De egy rohadt SMS-t nem voltál képes küldeni? Komolyan? Ennyit számítok? - Tártam szét kezeim és hitetlenkedtem.
- Igenis számítasz. - Fogta meg két kezem és összekulcsolta a sajátját az enyéimmel. - Lemerült a telefonom és teljesen máson járt az eszem. De ígérem holnap tényleg bepótoljuk és nem lesz semmi gubanc, hallod? Ígérem. - Nézett mélyen szemeimbe.
   Nem válaszoltam semmit. Szó nélkül befeküdtem az ágyba és magamra húztam takarómat. Dae is eképpen tett.
   Ha holnap is történik valami eget rengető Yuri-val... Ha Dae megint elfelejt... Aish... Csak holnap legyen minden a legnagyobb rendben... Könyörgöm...