Real Life with a Celebrity 9.fejezet

Nina szemszöge:

   Már a végénél jártunk a kísértetháznak, mikor elénk tárult két ajtó. YongGuk azt akarta, hogy én nyissam ki az egyiket. Ja, persze. Még mit nem. Határozottan megmondtam, hogy én nem megyek a közelükbe, majd egy lépést hátráltam. Ő előre ment és megpróbálta kinyitni az egyiket. Én csak csendben álltam, mikor hirtelen valaki tenyerével betapasztotta számat, a másik kezével pedig derekamnál fogva berángatott egy falból jövő ajtón. Teljesen beleolvadt a környezetébe. Gondolom ezért sem vettük észre eddig a falból kiálló kilincset.
   Megpróbáltam kiszabadulni, kapálóztam össze-vissza, kezemmel próbáltam magamat segíteni, de reménytelennek bizonyult. Kiléptünk (bocsánat engem vonszoltak) a sötét átjáróból a szabadba, majd elengedett. Körülnéztem. Sehol sem láttam senkit, már korom sötét volt odakint, s csak néhány vidámparki játék fénye törte át az ég sötétjét. Sikítani akartam, de a meglepettség és a gombóc a torkomban nem engedte azt.
   Ez nem lehet... Jin? De hát mit keres ő itt?
   Hogy talált rám? Hogy ismert fel? Honnan tudta, hogy ott leszek?
- Mit... keresel... itt? - kérdeztem tagoltan.
   Fogalmam sincs mit csináljak. Azt sem tudom, mit érzek most... félelmet? Dühöt? Esetleg megvetést?
- Hallottam, hogy itt vagy Koreában, ami nem kicsit lepett meg. Aztán gondoltam megnézem mi van veled - mondta ezt úgy, mintha csak rég nem látott barátok lennénk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Az internetről?! Szerinted nem tűnik fel az embereknek, hogy a B.A.P tagok nyakán ott egy csaj?
- Mit akarsz tőlem ennyi év után? - Igaz csak két éve volt, hogy utoljára láttam, bár sokkal többnek tűnt.
- Mi ez? Rendőrségi kihallgatás? Egyfolytában kérdezel. Nem cseverészni jöttem ide.
- Hanem? Minek kellett idetolnod a képed? Minek kell felbolygatni a múltat? Miért akarsz még több fájdalmat okozni? - Szinte már sírtam, hangom elcsuklott.
   Nekem ez sok. Ez... ez túl sok.
- Jaj, Nina - lágyultak el arcizmai -, csak nem sírsz? - Tett egy lépést felém.
- Ne gyere közelebb! - A szívem már a torkomban dobogott.
- Félsz tőlem? - Vágott ártatlan képet. Már csak egy fél méter választott el minket egymástól.
- Nem félek tőled és ne hidd, hogy bedőlök ennek az álszent tekintetednek. - Sajnos hangom nem volt elég meggyőző.
   Legyek őszinte? Félek... nagyon félek és nem tudom mi tévő legyek. Miért nem jön senki? Miért most hagynak cserben, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire?!
- Mondd el mit akarsz és tűnj el az életemből - kiabáltam rá, miközben átlátszó könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Téged - mondta alig hallhatóan, majd a falhoz szorított.
   Kezeivel végig simított combjaimon és száját az enyémre tapasztotta. Beugrottak a régi emlékek. Mikor még boldog voltam vele. Elgyengültem és egy pillanatra viszonoztam édes csókját. Megszűnt körülötem a világ. Semmi mást nem hallottam, csak szívem vad zakatolását.
   Éreztem, ahogy ajkaink elválnak egymástól, s mikor kinyitottam szemeimet már azt láttam, hogy Jin a földön fekszik.
- Jól vagy? - Fogta egy másik személy két keze közé arcomat.
- JungKook? - Összezavarodott tekintetemmel néztem rá, hol Jin-re.
   Mi van már emberek? Mindenki most ugrik vissza az életembe? Először JaeBum, majd Jin most meg JungKook?!
- Igen, én vagyok. - Ölelt meg, majd újra a szemembe nézett. - Bántott téged?
- Te meg, hogy kerülsz ide? - Állt fel a földről Jin.
- Nem volt nehéz kitalálni, hogy hová indulsz, így követtelek. Nem engedem, hogy még egyszer akár egy ujjal is hozzáérj. - Több se kellett ennél a kijelentésnél, egymásnak estek. A szemem láttára ütötték egymást én meg semmit nem tudtam tenni. Csak álltam ott, mint a hülye filmekben.
   Nem akarom, hogy JungKook megsérüljön, de lássuk be Jin erősebb és idősebb is.
   Kezemet szám elé kaptam és sós könnyeim újra végig folytak arcomon. Nem bírtam tovább nézni, ahogy verekedtek.
- Hagyjátok abba! - üvöltöttem rájuk. Erre szétugrottak és mindkettő egy-egy falnak dőlt.
- Elegem van. Nem akarom rád pazarolni az időmet. - Köpött ki egy adag vért Jin, majd előrántott egy pisztolyt és JungKook-ra fogta. A vér is megdermedt bennem. Ennek nem így kellett volna történnie.
- Ne csinálj olyat amit később megbánsz. Tedd le azt a szart! - Néztem rá kérlelőn, de ezután teljesen lefagytam.
   Hogy kerül ehhez a baromhoz egy pisztoly? Barátok voltak, most meg, megakarják ölni egymást?
   Nem tudtam, mi tévő legyek. Viszont hamar rájöttem, hogy nincs időm a gondolkodásra. Cselekednem kellett. Nem telt el alig egy perc és....
Végül a fegyver elsült.
   Könnybe lábadt szemekkel és aggódó tekintettel pillantottam JungKook-ra, aki ugyanazzal az arckifejezéssel nézett vissza rám.