Real Life with a Celebrity 10.fejezet

DaeHyun szemszöge:

   Mikor YongGuk közölte velünk, hogy Nina eltűnt, azonnal a keresésére indultunk. Negyed óráig kutattunk utána, de semmi nyomát nem találtuk. Így visszamentünk a találkozási pontra, amit megbeszéltünk.
- Sehol semmi - mondta HimChan térdére támaszkodva.
- Én sem találtam seho... - Zelo mondatát egy lövés hangja szakította félbe.
- Kérlek mondd, hogy nem... - én sem fejeztem be, mindannyian rohanni kezdtünk a hang irányába.
   Lihegve értünk a helyszínre. Észrevettük azt az embert, akinél a fegyver volt. A pisztoly kiesett a kezéből és futásnak eredt, de YongGuk és HimChan automatikusan utána rohantak. Én ijedten néztem körbe, mikor megakadt szemem egy földön fekvő személyen. Az a személy Nina volt. Odarohantam hozzá, leguggoltam mellé és megfogtam egyik kezét.
   Eközben YoungJae felhívta a mentőket, majd JongUp-al kimentek a bejárat elé. Zelo meg ott maradt velünk.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk veled. - Szorítottam törékenyen, hideg kezét. Majd a srác felé néztem, aki Nina fejét tartotta. - Mi történt itt?
- Nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy ezt megbeszéljük - mikor ezt mondta felém nézett, így láthattam az arcát.
   Ő az egyik tagja a BTS-nek...
- Nagyon fáj... - Szorította meg kezem Nina. Könnyei megállíthatatlanul folytak.
- Nem lesz semmi bajod. Ez... ez csak egy kis golyó. - Próbáltam olyas valamiről meggyőzni, amiben még magam sem voltam biztos.
- Tudod... nem vagyok hozzászokva a kis golyókhoz. - Enyhe mosolyt láttam arcán, azután megpróbált felülni. Nem engedtem meg neki, így óvatosan visszatoltam.
   Most JungKook felé fordult.
- Én... én nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
- Ne törődj ezzel... - ahogy JungKook ezt kimondta, Nina szemei elkezdtek lecsukódni.
- Hé... nehogy lecsukd őket, hallod?! Nina! Maradj ébren! - Fogtam arcát kezeim közé, de hiába mondogattam ezeket. Már nem hallotta...
   Szörnyű ez az egész.
   Két kezemre néztem, ami csupa vér volt. Továbbra is hasára szorítottam kezem és próbáltam elállítani a vérzést.
- Itt vannak a mentősök. - Sietett oda JongUp. Zelo és én nagyon óvatosan felemeltük Ninát, s amilyen gyorsan tudtuk a kijárathoz vittük. Rátették a hordágyra, majd Ninával együtt beemelték.
- Sajnálom, de csak egy valaki szállhat be mellé - mondta a mentős férfi.
- Én megyek. - Azzal JungKook beugrott a mentőautóba.
- Mi az, hogy te mész? - Rángattam volna ki, de JongUp megállított.
- Hagyjad! Mi is megyünk utánuk. - Húzott a parkoló felé. Beültünk a kocsiba és mi is elindultunk a kórházba.

Nina szemszöge:

Egy kórházban ébredtem. Először nem tudtam, mit kerestem ott. Aztán eszembe jutott.
   Emlékszem, mikor Jin előrántotta a fegyvert.
   Csak az járt a fejemben, hogy meg kell védenem JungKook-ot. Azt sem felejtettem el, hogy sokáig ott szerencsétlenkedtem, de pont, mikor Jin meghúzta a ravaszt, sikerült JungKook elé állnom. Így engem talált el. Iszonyatosan fájt. Az a csípő és égető érzés számomra leírhatatlan volt. Ott helyben összeestem, de abban a pillanatban megjelentek a többiek is. HimChan és YongGuk Jin után futottak, DaeHyun pedig leguggolt hozzám. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, ameddig ott feküdtem a földön.
   Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy Dae beszélt hozzám, de már nem bírtam nyitva tartani ólom nehéz szemhéjaimat. A hangok egyre jobban összeolvadtak és már nem tudtam kivenni a szavakat sem. Végül minden elsötétült.
   Megpróbáltam felülni az ágyban.
- Én nem ülnék fel a helyedben.
- Jézusom JongUp! Megijesztettél. - Megvolt egy kisebb szívroham, így most visszadőltem vízszintesbe.
- Mi történt Jinnel?
- YongGuk-nak és HimChan-nak sikerült elkapniuk. Bevitték a rendőrségre és letartóztatták.
- Le-letartóztatták? De nem tett semmi rosszat... vagyis... Tudom, hogy szándékosan nem akart volna bántani senkit. Ráadásul így a BTS...
- Nem fog felbomlani, nélküle folytatják az egészet. Amúgy meg nem aggódnék érte. Megérdemelte azok után amit tett. Foglalkozz most azzal, hogy meggyógyulsz.
- Nincs semmi bajom... - Megint próbáltam felülni, de egy szisszenéssel visszaestem.
   Még mindig fáj.
- Ja, látom. Inkább megyek szólok a többieknek, hogy felébredtél... Ja igen - nézett vissza az ajtóból -, van itt valaki, aki eljött meglátogatni. - Erre csak bólintottam.
   De ki lehet az? Remélem nem JaeBum, mert nem lenne jó, ha tudna erről a kis incidensről.
   Sorra bejöttek a többiek. Mindenki tökre örült (ahogy láttam), hogy felébredtem és hogy nem volt komolyabb bajom. Végül bejött a meglepetés vendég is.
- K-Kyle? Te hogy-hogy itt vagy? - Nem láttam kis tolmácsunkat, mióta nem segített a nyelvtanulásban. Vagyis elég rég. Viszont a jó hír, hogy jól kijöttünk egymással.
- Hát... Láttam a híreket. Hallottam, hogy meglőttek, így hoztam neked egy "gyógyulj meg" virágot. - Átnyújtott egy virágcsokrot és kicsit összeborzolta a hajam. Nem mintha nem lenne így is eléggé kócos.
- Liliom? Az egyik kedvenc virágom! Köszönöm. - Mosolyogtam. - Ez nagyon kedves tőled.
- Nincs mit. Aztán ne csinálj több hőstettet. - Kacsintott rám majd lehuppant egy fotelba.
- De várjunk... Mit kerestem én a hírekben?
- Az összes újság és a TV is veled van tele. Mármint azzal, hogy mi történt. Nagy feneket kerítettek a dolognak. Főleg amiatt, hogy a sajtó számára, egy idegen lány miatt aggódott az egész B.A.P. Plusz az, ki meglőtt szintén egy híres banda tagja, aki most börtönben csücsül. - Nehezen, de sikerült felfognom, amit Kyle mondott.
- Meg az sem maradhat le a sztoriból, hogy az egész kórház körül hemzsegnek a fotósok. Bár ide nem jöhetnek be. - Egészítette ki YongGuk.
- Akkor mikor mehetek haza? Pontosabban hogyan jutunk ki?
- Az orvosok azt mondták este már kiengednek. A kijutást meg majd mi elintézzük - mondta YoungJae.
- Király. - Vigyorogtam, mint a tejbetök. - Akkor én most felkelek és felöltözök. - Leszedtem magamról a takarót és óvatosan próbálkoztam felülni. Fájdalmasan, de sikerült.
   Na most jön az, hogy felállok. A felállással nem is volt gond, de annyira megszédültem, hogy a földre estem... volna, ha DaeHyun nem kap el. Felemeltem fejem, így belenézhettem gyönyörű szemeibe. Arcomat elöntötte a pír.
- K-kö-köszi - dadogtam, majd lassan elengedett. Most már megtudtam állni a saját lábamon.
   Mindenki minket nézett. Szerencsére a hirtelen leereszkedett csöndet a telefonom csörgése törte meg.
- Tessék?
- Ninaaaa! Úristen végre te vetted fel! Hogy vagy? Jól vagy? Mi történt pontosan? - hallottam barátnőm hangját, ahogy gyorsan hadarta egymás után a mondatokat.
   "Ő honnan tud róla?" tátogtam a fiúknak kérdésem. "Már keresett és beavattuk egy kicsit" suttogták vissza.
   Zita tovább pánikolt a telefonba, hogy mi történt velem. Mindent kérdezett, amit ilyenkor lehet, de egyikre sem válaszoltam, ugyanis nem hagyta.
   Meg azért sem, mert mindig ezt csinálja, mindent túldrámáz. Néha vicces is, de most majd szétmegy a fejem. Kyle felé sétáltam.
- Megfognád? Köszi. - Azzal belenyomtam kezébe a telefont.
- Mi-mit csináljak vele? - Nézett rám értetlenül.
- Csak fogd meg. - Legyintettem. - Előbb vagy utóbb észreveszi, hogy nem hozzám beszél. - És a mosdó felé vettem az irányt, de az ajtóban YoungJae visszahúzott.
- Most miért adtad oda Kyle-nak? Mindig ezt csinálod szerencsétlennel. - Nézett rám olyan arccal, aki sajnálja Zitát.
- Tudom, de mindig mindent túlreagál. Attól függetlenül szeretem. - Mosolyogtam ártatlanul.
   Mentem volna tovább, de megint visszahúzott.
- Meglőttek. Ezt nem lehet túlreagálni. Tényleg nagyon aggódott érted. Most lehet, hogy butának próbál látszani, de az előző órákban... hallanod kellet volna a hangját. - Megbánóan lehajtottam a fejem. Lehet, hogy most nagyon bunkón viselkedtem...
- Rendben. Majd beszélek vele. - YoungJae elengedett majd bementem a kórházi mosdóba.

Már öt óra volt, lassan elhagyhattam a kórházat. Kyle hazament, a többiek meg kimentek. Azt kérték, hogy pihenjek kicsit, de nem tudtam elaludni. Csak ültem és bámultam a falat. Folyton kattogott az agyam. Ekkor kopogtak.
- Bejöhetek? - választ nem várva JungKook belépett a szobába. - Beszélhetnénk?
- Persze - mondtam, majd idejött hozzám és leült az ágy szélére.
- Jól vagy? - kérdezte, mire könnybe lábadt a szemem.

- Nem, nem vagyok jól. - Mosolyogtam kínomban. - Hogy is lennék? A volt barátom golyót eresztett a hasamba. Börtönbe zárták. Ráadásul tönkretettem a barátságotokat is. Nem kell sok ahhoz, hogy a lelkiismeretfordalásom átlukassza a lelkemet.
- Ez nem miattad van. Nem kellene magadat okolnod. - Majd magához ölelt. Legtöbb esetben eltoltam volna magamtól.

   Tudom, hogy-hogy érez irántam és nem akarom hitegetni sem. De most nagyon jól esik a közelsége. Egy perc ölelés után elengedett.
- Kérdezni akarok valamit. - Bólintottam, hogy figyelek. - Szeretném, ha velem jönnél.
- Bocsi, de ezt nem teljesen értem. - Néztem rá furcsán.
- Nyáron kiszoktál jönni, hogy a fiúkkal töltsd az időt. De szeretném, ha velem jönnél és ott lennél nekem. Persze csak addig, amíg haza nem kell menned.
- Ez... hú, mindenre számítottam csak erre nem...

   Menjek vele? De akkor a többiek...
- Természetesen bármikor visszajöhetnél a többiekhez  és láthatnád őket, de... gondolom tudod, hogy-hogy érzek irántad. Szükségem van rád. Legalább próbáljuk meg. Megígérem, hogy boldoggá teszlek.

   De... de én... Most mit csináljak? Lehet, hogy ideje lenne tovább lépnem és megpróbálni elfelejteni DaeHyun-t? Hisz nyilvánvaló, hogy ő nem érez irántam ugyanúgy. Lehet, hogy Kook-al tényleg boldog lehetnék. Lehet vele kéne mennem. Hiszen... mindenki megérdemel egy esélyt.