Real Life with a Celebrity 1.fejezet

Nina szemszöge:

- Anya menjünk már, lekéssük a gépet - kiabáltam a nappaliból.
Mire kimondtam a mondatot, anya csuklón ragadott és azzal a lendülettel kirántott az ajtón. Sikerült elérnünk a repülőgépet és CSAK  pár órát utaztunk, mire megérkeztünk az úti célunkhoz, ami nem más, mint: Dél-Korea. A kezdetek óta gyűjtögettem erre az útra, hogy végre láthassam őket és élőben hallhassam a zenéjüket. Nagy B.A.P fan vagyok, de nem vagyok őrült rajongó.
   Bepakoltunk a szállodába, persze megint hallgathattam anyám kis mondókáját: hogy ne álljak szóba idegenekkel és hogy vigyázzak a tolvajokkal satöbbi, merthogy a koncertre egyedül fogok menni. Persze még csak az kéne, hogy ő is jöjjön. "Anya a tinédzserek között" jó kis könyv cím lenne belőle. Na, mindegy is.
   Ma korán lefekszem, hogy holnap az egészet végig tudjam ugrálni.

Másnap:
   Hajnalban keltem fel, nem voltam képes aludni tovább az izgalomtól. Nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Hűvös volt kint és az eső is szemerkélt. Végül egy kék nadrágot, laza kék felsőt, farmerdzsekit és egy fekete magas sarkú bokacsizmát választottam.
   Ez a cipő nem valami kényelmes koncertre, de ezzel magasabb és csinosabb is vagyok. Elindultam hétkor és nyolc előtt pár perccel odaértem, igaz csak délkor kezdődik, de jó helyet akartam szerezni az első sorban. Így is egy csomóan voltak, azonban még kényelmesen befértem legelőre.
   Teltek az órák és kezdett megjelenni a tömeg a stadionban. Ahol álltam ott tökéletesen beláttam a "színfalak" mögé. A hangosítókkal babráltak, a táncosok meg próbáltak. Vagy valami ilyesmi.
   Lassan dél van és kezdenek. Már nem éreztem lábaimat, órák óta ott szobroztam. Ekkor (nagy panaszkodásaim közepette) megszólalt a Hurricane zenéjük és már a fájdalmam el is illant a nagy sikolyok miatt. Én is a többiekkel sikítoztam, egymást követték a jobbnál-jobb számok. A legvégén a 3OH!3-től a My first kiss számot adták elő ráadásként.
   Hátast dobok (persze nem szó szerint)... olyan cukik, olyan helyesek és szexik.
A következő dolog, amitől azt hittem elájulok... YoungJae végigsimított a kezeimen, miközben feléje nyúltam.
   El sem hiszem, hogy itt vagyok, de minden jónak vége van egyszer és hát ez itt sincs másként. A fiúk mondtak egy rövid kis beszédet, amit sajnos nem értettem, mert koreaiul volt, de ennek ellenére elolvadtam a gyönyörű mosolyuktól.
   Mivel legelöl voltam... logikusan az első sor jutott ki utoljára. Már mindenki kiment, én voltam az utolsó. Éppen kiléptem a stadionból, mikor észrevettem, hogy valami nincs rendben. Egy perc után leesett, hogy nincs meg a táskám. Fogalmam sincs, hol hagytam. Lehet, hogy ellopták vagy elejtettem valahol. Odamentem az őrökhöz és kértem, hogy eresszenek be. Gondolhattam volna, hogy nem jutok be...
   Muszáj valamit kitalálnom.
Megláttam egy konténert, odasiettem és mögé bújtam. Elkezdtem kiabálni: HELP, HELP ME! Majd az őrök halál lazán (mi van, ha tényleg bajban vagyok?) idesétáltak. Elosontam a hátuk mögött, rohantam a bejárati kapuhoz, de épp, hogy csak beléptem, valaki megragadott.
   Egy harmadik őr állt mögöttem (ekkora szerencsém is csak nekem lehet). Kiráncigált az ajtón (amin már többször átmentem, mint a saját fürdőszobám ajtaján). Ekkor hátulról hallottam egy hangot. Nem értettem, amit mondott. Az őr elengedte a kezem, hátrafordultam és ott állt ő.