Real Life with a Celebrity 33.fejezet

   Egy nap telt el azóta, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját. Délután volt. Már mindenki otthon lézengett. Fáradtak voltak, de nem győzték abbahagyni a bolondozást. Megnevettettek. Jó érzés volt velük lenni, sikerült elfeledtetniük velem JB-t. Csak sajnos nem elég időre. Főleg nem úgy, hogy bárhová mentem volna, úgy is összefutunk.

   Akkor sem volt másképp. Egy teljesen átlagos délután lett volna. Úgy vártam boldogon fog befejeződni. Pihenünk, nevetünk, majd este DaeHyun karjaiban alszom el. Természetesen nem így lett.

- Várj, kinyitom! - szólaltam meg, mikor meghallottam, hogy csengettek.

   A kanapén feküdtem DaeHyunnal. Kiszabadultam karjai közül, majd elindultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, és kikukucskáltam. Amint megláttam, ki is áll a bejáratnál, azonnal be is akartam csukni, de JaeBum kezével megtámasztotta az ajtót.
- Menj el! - suttogtam neki.
   Nem akartam, hogy valaki más meghalljon minket.
- Nem megyek el addig, amíg nem beszéltünk! - mondta a kelleténél hangosabban.
- Maradj már csendben! - kiabáltam rá szintén suttogva. - Mit akarsz még?
- Nagy baj történt, és egyedül nem leszek képes megoldani.
- Milyen baj? Ennél nagyobb, mint amiben most vagyunk? Kötve hiszem!
   Kérlek szépen menj el! Kérlek... Kérlek... Nem akartam vele beszélni. Csak még jobban megnehezítette a dolgokat.
   Sóhajtottam. - Kérlek szépen... Nagyon kérlek, most menj el! - Szemeim ekkor könnybe lábadtak. - Nem akarom, hogy valaki meg-
- Nina? Ki az?
   Torkomon akadt a szó. Hátrapillantottam, és Dae már mögöttem is volt. Automatikusan hátráltam az ajtótól, így Dae mellett kötöttem ki.
- Mit keresel itt? - kérdezte DaeHyun.
   Na, tessék. Mindenki tudta, hogy DaeHyun és JaeBum nem kebel barátok. Olyanok voltak, mint két éhes oroszlán, akik egy húson veszekedtek. És az a hús én vagyok.
- Szerinted? - Mutatott rám, miközben kijjebb tárta az ajtót.
   Dae azonnal rám nézett, én meg túl későn reagáltam. Meglátta könnyes szemeim, és ez olaj volt a tűzre. DaeHyun állkapcsa megfeszült, szemei ölni tudtak volna.
- Mit mondtál neki? - Azzal a lendülettel megragadta JB pólóját, és a falnak taszította.
- Én, mit mondtam? - JB erőből letépte Dae kezét ruhájáról.
   DaeHyun, amint visszaszerezte egyensúlyát, adott JB-nek egy jobb horgot.
- Jézusom, elég volt! - kiáltottam fel, de mintha meg sem hallottak volna.
   JB is nekiment DaeHyunnak. Erre Dae még dühösebb lett, és letaszította a földre. Sorozatosan ütötte JaeBum-ot. Megijedtem. Nem tudtam, mi tévő legyek. Könnyeim megeredtek. DaeHyun a barátom volt, de JaeBum volt az, akit majdnem péppé zúztak.
   A hangzavarra mindenki megjelent. YongGuk és HimChan leráncigálta DaeHyun-t JaeBum-ról, majd JongUp és Zelo készenlétben ált, ha JB-t is le kellett volna fogni. YoungJae közelebb húzott magához.
- Ne lássalak a közelében! - üvöltötte Dae, miközben erővel próbált kiszabadulni.
- Csodálkozol, hogy vele vagyok? - Törölte meg szája szélét JB. - Te ártasz neki a legtöbbet! Nem vetted még észre? Miattad sír éjjel-nappal. Próbálom őt védeni! Tőled!
- Mi a francról beszélsz? - Vonja össze szemöldökét Dae.
- Jaebum, kérlek, ne... - Nyúltam JB karja után, de finoman elhúzta azt.
- Hagyj, Nina! Nem fogom be, csak, mert te azt kéred. Elegem van ebből. A szívem megszakad, hogy szomorúnak látlak. És miért? Miatta?! - Nézett mélyen szemeimbe.
- JB menj innen! - üvöltöttem rá torkom szakadtából.
   Minden zaj elhalt. Mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám. JaeBum pár másodperc elteltével, csalódott tekintettel elhagyta az előszobát. Beszédre nyitottam számat. Bocsánatot akartam kérni, de mégis megálltam. DaeHyun-ra néztem. YongGuk és HimChan elengedte őt, kérdőre vonták, hogy: mégis, mi volt, ez az egész. Én nem mondtam semmit csak sóhajtottam. Bementem szobámba, és gyorsan írtam egy üzenetet Zitának, hogy jöjjön ki, amilyen gyorsan csak tud. Pár másodperc múlva már az oldalt is kikészítettem, ahonnan a repülő jegyet fogom megvenni.
   Ezután bementem a fürdőbe, ahol Dae a hideg csempén ült, lehajtott fejjel. Elzárkózott a többiek elől. Gondoltam, hogy ki akarta tisztítani a fejét. Így halkan becsuktam az ajtót, s felkapcsoltam a kis tükörlámpát. Bevizeztem egy kis törölközőt, leguggoltam Dae-hez, majd óvatosan elkezdtem törölgetni az arcán lévő sebet. Amint hozzáértem volna, elkapta kezemet. Nem szóltam semmit, csak szomorú tekintettel néztem rá.
- Engedd, hogy megtisztítsam egy kicsit.
   De fölösleges volt megszólalnom. Amint kimondtam, kikapta kezemből a törölközőt, és elhajította. Elengedte kezemet, s az övéit az ölébe helyezte.
- Amit JB mondott... Az igaz? - Mondata végén felnézett.
   Nem akartam megint veszekedni. Főleg nem úgy, hogy jobban hibás voltam nála.
- Válaszolj... - szólított fel lágy kérlelő hangon.
- Mit vársz, mit mondjak? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
   Borzalmasan éreztem magam. Már nem lehettem dühös DaeHyun-ra. Igaz, ő volt, aki elhanyagolt, de nem csalt meg. Egyszer sem volt rá példa. Biztosra vettem, hogyha lett is volna, akkor elmondja.
   Felzokogtam.
- Bocsáss meg! - Magához húzott, mire szorosan hozzábújtam. - Egy hülye vagyok, de nem tehetek róla... Olyan természetesnek veszem, hogy vagy nekem. Ha nem vagy velem megőrülök, ha meg igen, akkor képes vagyok téged félrerakni.
- Hagyd abba... - Üvölteni akartam, de csak suttogtam és zokogtam egyszerre.
   Azoktól a szavaktól megszakadt a szívem. Tönkretettem mindent, és nem tehetem "meg nem történt"-é.
   Ültünk egymás karjaiban pár percig, majd mikor mindketten összeszedtük magunkat, megtiszteltük a többieket jelenlétünkkel. És, mikor megláttam JongUp-ot, éreztem, hogy beszélnem kell vele. Ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget. Adtam Dae-nek egy csókot, majd el is hívtam JongUp-ot. Bementünk a szobájába, és kulcsra zártam az ajtót. Véletlenül sem akartam, hogy bárki meghallja, amit mondok.
   Elmondtam a börtönt. Minden egyes részletet. Yuri-t, Ukwon-t és a kis tervüket. Beszéltem neki Karinról és Jin-ről is. Az elején persze nem hitt nekem. Aztán a buktató az SMS volt. Furcsállta is, hogy köszönés nélkül mentem el.
- Ezt nem fogom szó nélkül hagyni, ugye tudod? - Vonta fel szemöldökét, és karba tette kezeit.
- Pedig erre kell, hogy kérjelek. Nem beszélhetsz róla. Főleg úgy, hogy teljesen alaptalan a vádaskodás.
- Alaptalan? Vak vagy?
- Igen, tudom, hogy Dae sokat volt és van Yuri-val. De nem csalt meg. Ebben biztos vagyok.
- Ez akkor sem változtat a körülményeken.
- Ez nem... - kezdtem, közben helyet foglaltam az ágyon. - De amit tettem, az igen... - Hajtottam le fejem.
- Nina... - Gyanakvóvá vált. - Mit csináltál?
- Én... JaeBum... - Kezdtem tördelni kezeim szégyenemben.
- Kérlek, mondd, hogy nem... - Egész arcát kezébe temette, majd megdörzsölte azt. - Ki ne mondd!
- Sajnálom, oké? Egyszerűen csak megtörtént. Ki voltam, és... Tudom, hogy ez nem kifogás... és bárcsak visszafordíthatnám az időt.
- Hogy történhetett meg az, hogy VÉLETLEN lefekszel egy olyan emberrel, aki NEM a barátod? - Vágott értetlen fejet.
- Mi? - kérdeztem vissza.
   Erre egy jól hallottad nézést kaptam.
- Nem feküdtem le vele - suttogtam. - Csak egy csók volt...
- Hál' istennek! - Huppant le mellém megkönnyebbülten, de utána újra komoly lett. - Nem mondhatod el Dae-nek.
- Tudom... És nincs is, mit elmondanom. Nem történt semmi - hitegettem saját magam. - Nem találkozom többé JaeBummal. És ez a döntésem végleges.
   Na, hogy ez az elhatározásom meddig tartott... Az hamarosan kiderül.

Real Life with a Celebrity 32.fejezet

 

  Nem akartam mosolyogni, de még is megtettem. Beléptem az élettel teli lakásba. Semmi sem változott. Miért is változott volna bármi?
- Nina! Hogy-hogy itt vagy? Azt mondtad csak később jössz vissza. - Állt fel meglepetten JongUp, majd egy ölelést is kaptam.
   Vissza? Nem tudtam, miről beszél. Viszont nem akartam, hogy bármit is megtudjanak, így improvizáltam.
- Öhm... Igen. Meggondoltam magam. - Mosolyogtam továbbra is, közben körülnéztem. - DaeHyun?
   Néma csönd.
- Yuri-val elment valahova - szólalt meg Zelo a TV nézése közben.
   YongGuk egy idióta jelzővel illette, miközben meglökte a fejét.
- Semmi baj, srácok - mondtam úgy, mint akit nem érdekel.
   És, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekelt. Máson járt az eszem.
   Megmondtam a többieknek, hogy mindjárt jövök, csak elugrom valahova. Rábólintottak és már indultam is JB-hez. El akartam neki mesélni mindent, és kikérni a véleményét. Valamint megkérdezni,hogy... Miért nem keresett senki? Nem vártam megváltást válaszától, valahogy éreztem, hogy ő sem tud semmit.
   Mikor meglátott, ő is mosolyogva megölelt. S ugyanazt a kérdést tette fel mint JongUp.
- Megnézhetem a telefonod? - kérdeztem komolyan.
   Erre furcsán nézett, de végül is odaadta. Persze Dae ilyenkor azt hinné ellenőrizgetem. Nem is lenne rossz ötlet.
   Rányomtam a kis borítékra, majd a nevemre. Az üzenetben annyit 'írtam', hogy haza kell mennem egy fél hónapra.
- Gondoltam... - Nyújtottam vissza neki a készüléket.
   Erre JaeBum ránéz a képernyőre, remélve, hogy megérti, mi bajom. De nem látott semmi említésre méltót, így újra rám nézett. Láttam az értetlenséget a szemében, így folytattam.
- Az az SMS nem tőlem van. - Mutattam a telefon felé. - Elmagyarázom tömören.
   Sóhajtott, majd összefonta kezeit.
- Elmentem Ukwonnal egy strandra. Belógtunk, rájöttem, hogy nincs nálam telefon, jöttek a zsaruk. Bevittek egy másik csajjal együtt. A többieknek sikerült megszökni, így nem is adtuk fel őket. A másik lánynak a szülei lerakták az óvadékot. Én viszont nem szólhattam apáéknak, így a saját telefonszámom adtam meg. Remélve, hogy DaeHyun vagy valaki felveszi. Majd közölték velem, hogy anyukám! azt mondta, hogy: most külföldön van, de siet, ahogy tud. Na, már most, mindannyian érezzük, hogy az nem lehetett az anyám! Egy hetet töltöttem egy börtönben, érted? - megcsuklott a hangom.
   Sírni akartam, de nem JaeBum előtt. Nem akartam gyengének látszani, így csak folytattam.
- Végül sikerült kijutnom JungKook által, és hidd el, nem volt egyszerű. Azután felkerestem Ukwon-t, és kérdőre vontam. Nem értettem, miért nem jött segíteni. Ellened akart fordítani, de mint kiderült, ezt is Yuri kérte tőle. Pénzt ajánlott neki, és képes volt, ezért elárulni. Mindenről Yuri tehet!
   JaeBum ahelyett, hogy lesokkolódott volna a hallottaktól, csak sóhajtott egyet. Lágy, vigasztaló tekintettel, és semmi mosollyal nézett rám.
- Miért csinálod ezt? Előttem nem kell erősnek tűnnöd. Ezt már tudhatnád. - Karjait leengedte maga mellé.
   Tudom. És már lábaim fel is mondták a szolgálatot. Zokogva összeestem, mire JB azonnal letérdelt hozzám és magához szorított. Hosszú-hosszú percekig ültünk ott, de a sírást nem voltam képes abbahagyni.
- Kérlek, hagyd abba - suttogta fülembe. - Nem bírom elviselni ha sírsz.
- Te mondtad, hogy előtted...
- Tudom... - Ekkor eltolt magától. - De most inkább... menned kéne. - Felállt, majd felhúzott.
   Értetlenül akartam nézni, de nem ment. Csak szomorú tekintettel néztem rá, majd az ajtó felé vettem az irányt. Olyan gyorsan akartam elmenni onnan, amilyen gyorsan csak lehetett volna. De mikor lenyomtam volna a kilincset, JB megragadta csuklómat.
- Nem bírom ezt tovább csinálni...
   Kisírt szemeimet ráemeltem arcára. - Mit? - tettem fel halkan a kérdést.
   Mi ez így hirtelen?
- Nem bírom magamat távol tartani tőled. És nem is akarom. - Óvatosan hozzányomott a falhoz, s homlokát az enyémre helyezte. Nem erőszakoskodott, elengedett volna... ha úgy döntök.
- JB... kérlek, ne csináld ezt... - leheltem szinte a szavakat, miközben szemeimet összeszorítottam, és pár milliméterrel elfordítottam fejem. JaeBum egyik tenyerét a falhoz helyezte, másikkal megfogta kezemet.
- Nem érdemel meg téged - s amint ezt suttogva kimondta, megéreztem ajkait az enyémeken.
   Alig ért össze szánk, mint amikor az óvodában próbálkozol először. Majd ajkaim önkénytelenül szétváltak. JB finom csókot adott, utána megengedtem, hogy el is mélyítse azt. Borzasztóan gyengéd volt, és nagyon akartam. De féltem. Azzá váltam, akit mindennél jobban utáltam. És képes voltam megcsalni a barátomat.
   Hirtelen toltam el magamtól JaeBum-ot. Nem csak, hogy megcsaltam, de el sem tudtam képzelni, mit fog csinálni Dae, ha ezt megtudja.
- Ezt soha... Többé, ne merd ezt megtenni! - Kezeimet mellkasom elé emeltem.
   El akartam takarni a maradék fedetlen pontot is testemen. De mivel lehetetlennek bizonyult...
- Te reszketsz! - Tágultak ki JB szemei, és megakarta fogni kezem.
   Nem engedtem. Gyorsan lenyomtam a kilincset és kirohantam. De sajnos csak a folyosó végéig jutottam. Nekidőltem a falnak, bal vállammal támasztottam. Nem... Inkább az támasztott engem. Hangosan, újra zokogni kezdtem. Kapkodtam a levegőt.
- Sajnálom! Kérlek ne haragudj rám!
   Hallottam meg hirtelen JB hangját, majd erővel maga felé fordított. Én csak a fejemet ráztam, s szemeim csukva voltak. Nem akartam ránézni. Csak sírtam és próbáltam kiszabadulni. Mikor éreztem, hogy reménytelen, lábaim újra elernyedtek és összeakartam zuhanni.
- Nina, könyörgök... - Jaebum egy ideig tartott, de aztán hagyta, hogy lecsússzak a padlóra. Nem akart magához ölelni, csak annyit kért, hogy nézzek rá.
   Pár másodpercig hezitáltam, majd megrökönyödve nyitottam ki könnyes szemeim.
- Mindent... elrontottál... - Zokogtam fel.
   Egészen eddig... magamnak sem akartam elhinni. Nem akartam a közelemben tudni. Nem akartam, hogy megérintsen, mert amikor ezeket tette, csak még jobban ellent mondtak a gondolataim a tetteimmel. Egészen addig nem vettem észre, hogy ezek az egymással - sűrűn eltöltött - hónapok alatt... Végül beleszerettem.