- Igen, én vagyok. Nem is örülsz, hogy látsz? - Vigyorog rám JaeBum.
- Hogy ne örülnék? - Mosolyogtam rá. - Csak meglepődtem. - Majd megöleltem, amit ő viszonzott is.
- Finom puha a bőröd. - Hajolt le fülemhez. - Gyakrabban kéne, így megölelned.
- Na, jó most eressz el! - Toltam el magam mellkasától.
Igen, nem fehérneműbe kéne, ezeket az ölelkezéseket végrehajtani.
- És hogy-hogy itt vagy? - kezdtem bele a beszélgetésbe, miközben a fekete ruhát próbáltam magamra erőltetni.
- Hallottam, hogy kibékültetek DaeHyunnal. Azt is tudom, hogy odaköltözöl, így felhívtam Zitát, hogy eljövök érted. Én viszlek haza. - Nekidőlt az öltözőfülkének és összefonta karjait.
Erre nem mondtam, semmit. Aranyos gesztusnak tartottam, de ha elkezdtem volna megköszönni és dicsérgetni, akkor még jobban növeltem volna - a már így is -, beképzelt kis fejét.
Sikerült belebújnom a miniruhába, de a cipzárt csak félig sikerült felhúznom.
- JB, kérlek, húzd fel! - Mutattam hátamra.
- Miért vagy mindig, olyan béna? - Nevetett fel.
Lassan húzta fel a cipzárt figyelve arra, nehogy becsípje bőrömet.
Mikor keze néhány ponton hátamhoz ért, libabőrös lettem. Nem értettem miért, de gyomrom nyugtalan volt és szívem is gyorsabban vert, mint általában. Elpirultam és rögtön elfordultam a tükörtől, hogy JaeBum észre ne vegye.
- Csinos vagy. - Villantott egy halvány mosolyt, majd hátulról magához ölelt. - És jól nézünk ki együtt. - Mosolya szélesebb lett. Megint incselkedett.
- E-ez... Tudod, hogy ezt, nem lehet. - Fejtettem le kezeit derekamról. - Dae, ha ezt látná, akkor...
- Jaj, hagyjál már, ezzel a hülyeséggel! Attól, hogy jártok, a mi kapcsolatunknak nem kell megváltoznia. Nem érzek irántad úgy, te sem érzel semmi viszonzatlan dolgot irántam. Akkor miért hinnéd azt, hogy ezzel megcsalod? Csak nem, kedvelsz? Attól félsz, hogy belém szeretsz? - Vett fel egy önelégült vigyort. - Végül is, érthető. - Nézett bele a tükörbe és megigazította a frizuráját.
Hogy én? Beleszeretni JaeBum-ba? Még a gondolatnak sem kéne megszületnie a fejemben.
- Ez már egyáltalán nem vicces. - Néztem rá komoran.
Kibújtam a ruhából, majd felöltöztem. A többi "rongyot" visszaadtam Zitának, hogy vigye őket a helyükre. Ezzel párhuzamosan le is szidtam, hogy nem szólt JB érkezéséről.
Beültünk még egy teára Zitával, majd elbúcsúztunk egymástól. Ő is hazament, engem pedig JaeBum hazavitt, hogy még el tudjak köszönni otthon.
Anyáék örültek, hogy JB-vel megyek, hisz' mindig kedvelték. Úgy gondolták jó hatással van rám. Na, persze. De még én is jó kezekben éreztem magam vele, pedig egy nőcsábász. De tudtam, hogy velem sosem tenne semmi olyat.
Elbúcsúztam szüleimtől is majd elindultunk a reptérre.
Egész úton nem váltottunk egy szót sem. Nem tudtam neki, mit mondani. Valamiért kellemetlenül éreztem magam. Valószínű, ő is érezte ezt, mert nem erőltette a beszélgetést. A repülőúton zenét hallgatott és láttam arcán, hogy mély gondolataiba temetkezett. Egy ideig figyeltem, de végül feladtam, hogy bármit is megtudnék belőle fejteni. Ezennel kijelenthettem, hogy a repülőutat, végigaludtam.
Mikor leszálltunk, felszedtük a bőröndöm és beültünk egy taxiba. Az úti cél előtt pár kilométerrel megállt az autó.
- Miért álltunk meg? - Értetlenül néztem mindkét emberre a kocsiban. JaeBum nem szólt semmit, csak megfogta kezem és kihúzott a járdára. Amint becsukta az ajtót, az autó elhajtott. - A bőröndöm! - Kiáltottam a kocsi után.
- Nyugi, hazaviszi neked. - Majd megfogta kezem és lassan elkezdett a hazafelé vezető úton haladni.
- És mi, miért szálltunk ki? - Majd ránéztem kezünkre. - És miért fogod a kezem? - Rántottam el az említett testrészem.
Választ nem kaptam. JB, újra megragadta kezem és vonszolni kezdett. Muszáj volt neki, mert minden módon ellenkeztem, hogy vele, kézen fogva menjek az utcán.
Kicsit letértünk az útról, ami hazairányítana minket. Körülöttünk nem volt, senki. Egy csendes mellékutcára vitt. Hiába kapálóztam, bármilyen erősen is húztam kezem, Jaebum szorítása nem engedte, hogy szabaduljak.
Mikor végre megálltunk, erősen ellökte magától kezemet.
- Neked, mi a franc bajod van? - Tárta szét kezeit.
- Nekem, mi bajom van? - Mutattam magamra. - Nekem, mi bajom van? - emeltem fel hangom a második mondatnál. - Még kérdezed? - üvöltöttem tovább. - Amit, ma leműveltél... - vettem takarékra a hangerőt. - Miért kell olyanokat mondanod, amik zavarba hoznak? A próbafülkében is, amit te csak viccnek hívsz... Ez már egyáltalán nem vicces! - Ütöttem meg tenyérrel a ház falát, amihez közel álltunk.
- Miért kell ilyeneket mondanom? Mindig is ilyen voltam, Nina! Nem változtam meg, te változtál! Sosem viselkedtem másként, te reagálsz másképp! Eddig nevettünk az ilyeneken, most meg üvöltözünk! Mi a fene, bajod van?
Én... Igaza van. Mindig is, ilyen volt. Akkor meg, miért reagálom túl? Miért érint furán a dolog? Miért érzem ezt a furcsa, melengető érzést, amikor rám néz? Amikor magához ölelt, azt éreztem, hogy elárulom DaeHyunt. Azt az embert, akit szeretek.
- Nem változtam! - kiabáltam neki, mintha nem hallaná. - Nem változtam meg... - Ismételtem magam, mire szemeim könnybe lábadtak. - Miért hiszed azt, hogy ez, jó játék? Annyi csajt megkaphatsz, de neked velem kell foglalkoznod?! Nem kell bókolgatnod, még akkor sem, ha régen ezeket viccesnek tartottuk. Nem én változtam! A körülmények lettek másak! Járok valakivel, JaeBum! DaeHyunnal járok, érted? Szeretem! Nem tehetem meg vele ezt... Nem engedhetem, hogy te úgy érj hozzám, ahogy ő! - üvöltöttem torkom szakadtából.
- Szereted? - Hagyta el egy cinikus nevetés a száját. - Ha tényleg annyira szereted, akkor mitől félsz? Miért ijedsz meg attól, ha hozzád érek? - Megérintette vállamat, mire hátraléptem egyet. - Magadat próbálod hitegetni? Még meggyőzni sem sikerült saját magad... akkor, hogy akarsz engem? Annyi mindent átéltünk együtt, de eltávolodsz. Sosem akartam neked rosszat! Tudom, hol a határ, Nina! De te már attól is félsz, hogyha rád nézek. Mi történt veled? Nem vagyunk szerelmesek egymásba. Barátok vagyunk. Legjobb barátok! Legalábbis azt hittem, de ez...
- Barátok is vagyunk! De értsd meg, hogy amit eddig megtehettünk, most már nem lehet. Ha neked lenne barátnőd, szeretné azt látni, hogy megölellek? - sírva mondtam ezeket, de még mindig nem tudtam, miért is sírtam.
- Ez egy vicc... - Rázta a fejét. - Ez egy, kibaszott vicc! - förmedt rám. - Még te sírsz? Nekem lenne okom sírni. Elveszítelek... És nem akarlak elveszíteni, érted? - Közelebb lépett, de én úgy léptem hátra automatikusan.
- Ne, gyere most közelebb! - Ráztam fejem.
Erre megragadta mindkét csuklómat.
- Meddig fajulnak még a dolgok? Látod? - Nézett kezeimre, amit erősen fogott. - Már remegsz, ha hozzád érek! Mitől félsz? Mondd meg! - Üvöltött rám olyan közelről, hogy foghattam volna arra a remegést.
Nem tudom... Nem tudom, mitől félek, érted? Nem tudom, miért reagálom túl, ezt az egészet. Fogalmam sincs... De nem érzem helyesnek, amiket csinálunk.
- Nem érzem helyesnek, amiket teszünk... - Könnyeim folytak, amiket nem akartam letörölni.
Úgy éreztem azokkal együtt, a düh is kifolyik belőlem.
- Nem, helyes? - Összeráncolta szemöldökét. - Nem gondolsz rám úgy, világos? Én se, te rád! És ezt be is bizonyítom.
Ki akartam rántani kezeimet szorításából, de már túl késő volt. Egy lépéssel nekitolt a falnak és megszüntette azt a távolságot, amik ajkaink között voltak. Megcsókolt.
Nem akarom... JaeBum, miért? Dae... annyira sajnálom. Sajnálom, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy eltoljam magamtól. Azért is bocsánatot kérek, amit ebben a pillanatban érzek...
Mikor ajkaink elváltak, JB a kezemet is elengedte. Ameddig beszélt sokkosan, szótlanul álltam.
- Látod? Semmi érzelem. Nem volt ebben a csókban, semmi - megint kiabált. - Úgyhogy, ne mondd nekem, hogy megcsalod azt a barmot, mikor nem tettél semmi rosszat, világos? Neki kéne bűntudatot érezni, hogy otthagyott téged és nem, neked! Ne, egy olyan miatt érezd rosszul magad, aki meg sem érdemel téged!
Nem bírtam tovább. Akkora pofont adtam neki, amilyet még soha senki másnak.
- Mi a faszt képzelsz magadról? - Ütöttem meg mellkasát. - Hogy jössz te ahhoz, hogy a barátomat sértegeted? Azt hiszed, te jobb vagy? Most csókoltál meg, egy foglalt lányt! - Ütöttem még egyet, mire megbánó tekintetet kaptam. - Megcsókoltál, érted? Miért? Miért kellett ezt tenned? - Éreztem, ahogy elönt a harag, félelem, bűntudat és szomorúság egyvelege. - Megcsókoltál!
Beleütöttem vállába is, mire magához rántott és karjaiba zárt.
- Annyira sajnálom! Bocsáss meg! Nem gondolkodtam... Ideges voltam és...
Nem akartam végighallgatni, ahogy saját magát próbálja mentegetni.
- Megcsókoltál... Megcsókoltál... - Hajtogattam, mire már teljesen elkapott a sírógörcs.
Próbáltam magam eltolni, de nem ment. Szorosan tartott magához.
- Eressz el, különben soha nem látsz újra! - Hagytam abba a kapálózást.
Azt a mondatomat komolyan gondoltam. Ezt JB is megérezte és lassan el is engedett.
- Ne, gyere át hozzánk és kerülj el egy ideig... - Néztem rá elhomályosult szemekkel, majd fogtam magam és otthagytam.
Mikor rendbe raktam az arcom egy étkezde mosdójában, magamra erőltettem egy hamis mosolyt és elindultam ahhoz az emberhez, akihez tartozom.
Nem is kérdés, ki számomra az egyetlen. Felejtsük el a mai napot és lépjünk tovább.
Ezekkel a gondolatokkal léptem be a dormba, ahol a fiúk kirobbanó örömmel vártak. Nagyon szerettem volna már mindegyiket magamhoz ölelni, és ezt meg is tettem.
Nekik is meglepetés volt az, hogy megjelentem. Hisz' nem tudtak róla, hogy JB hozott el.
Mikor mindenkivel meg volt a sok puszi, ölelés és dicsérő szó, lehuppantunk a kanapéra. DaeHyun magához ölelt és úgy kezdtünk neki a többiekkel a csevegéshez.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem Dae, mire halványan elmosolyodtam.
- Most már igen... Mert veled lehetek.
Visszamosolygott majd adott egy puszit, én meg vállára hajtottam a sok gonddal teli fejemet.
Mit kéne ezek után tennem?
