Real Life with a Celebrity 36.fejezet part 1

   Egy hónap telt el, mióta eljöttem a többiektől. Olcsó motelszobákban tengődtem, sikátorról-sikátorra jártam. Nem akartam, hogy felismerjenek. Nem akartam, hogy több utálatos személy megtaláljon. Azt meg még kevésbé, hogy JaeBum a keresésemre induljon. Viszont az az egy hónap gondolkodásra késztetett. Miken mentem keresztül, amióta részt vettem egy koncerten. Kijöttem Koreába anyával, majd kidobtak a helyszínről, mert vissza akartam lógni a táskámért. Akkor találkoztam JongUp-al, aki végül bemutatott a többieknek. Az egy napos találkozás Yongguk ikertestvérével. Anya engedékenysége, hogy nyárra ott maradhattam a fiúkkal. És utána sorban jött minden más is. Jin, aki meglőtt, Jungkook, akiről kiderült, hogy nem is szeretett már. Összejöttem Daehyunnal, majd megjelent Yuri, aki mindent összekavart. Megismerkedtem Ukwonnal, majd börtönbe kerültem, ahol újra találkoztam Jinnel, ki annyi idő elteltével megváltozott. JB és én újra összejöttünk, mint két legjobb barát. Ki költöztem Koreába Dae kérésére, és tanulmányaimat kint folytattam. Színészeti pályámat elkezdtem. Gyűlölőket szereztem, sok horzsolással és lelki sebekkel. Megcsaltam Daehyun-t. Szakított velem. Lefeküdtem JB-vel, majd elmenekültem. Megannyi dolog történt, s ahelyett, hogy megoldottam volna, inkább elmenekültem a problémák elől. Bár, mindig is ezt tettem... De sokat változtam. És most már nem menekülhetek tovább. Tisztáznom kell mindent, mindenkivel. Bebizonyítani, hogy nem vagyok szajha. Elmondani Daehyunnak mennyire szeretem, de nem lehetünk együtt. Elbúcsúzni a többiektől... Igen ezt fogom tenni. Visszaköltözöm az igazi otthonomba, és úgy teszek mintha ez a két és fél év meg sem történt volna.
   Egy mocskos motelszobában voltam, és már összeszedtem mindenem, amit magammal hoztam. Gondolkoztam hova kéne mennem először. Nem búcsúzkodni akartam, inkább csak köszönetet mondani azért, amit értem tettek. Első állomásom tehát, Jungkook volt. Megköszöntem, hogy annyit támogatott, s hogy kihozott a börtönből. Elnézést kértem, amiért hanyagolom, de megértette, hisz ő is elfoglalt ember. Jin-t is meglátogattam, miután az igazgatóval lebeszéltem az egész per dolgot. Jinnel csak pár mondatot váltottam, de hála neki megszerezhettem Karin telefonszámát, így nem kellett Ukwont soha többé látnom. Gyorsan kiléptem a sorozatból, amiben játszottam. Ha vagyok annyira jó, mint amilyennek mondanak, másnak is kelleni fogok. Persze már csak otthon.
   Felhívtam Karin-t. Elmeséltem neki is a sztorit, és elnézést kértem, hogy - végül is - miattam került bajba. Persze, ő ezt a dolgot nem így látta, így mindketten sok sikert kívántunk a másiknak a továbbiakban. Ezután írtam a közösségi oldalakon egy jó kis üzenetet utálóimnak. "Próbáljatok meg az én bőrömben lenni, akár egy hétig, s majd utána ítélkezzetek. Addig is további szép napot." - E mondattal zártam kis regényemet. Bár sosem sikerült nagy hatást gyakorolnom az emberekre, de hittem azt, hogy valaki csak a pletykáknak hisz, és ha megtudja mi folyik itt valójában, akkor elviselnek maguk mellett a földön. Igen... egy pletykát jobban ellehet tiporni, mint valakinek a gondolkodás módját, amin már nem hajlandó változtatni. S a rólam alkotott képe örökre megmarad, ellenben a szóbeszéddel.
   Miután azzal is kész lettem, elindultam a parkba. Nyár vége felé közeledtünk, így enyhén nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Olyan, mintha megint azért mennék haza, mert iskola lenne... de sajnos nem. Ez a búcsú örökre kell, hogy szóljon. Jobb lesz nekik nélkülem. Legalábbis ezt hittem.
   A padon ülve bújtam telefonom, mit egy hónap után először, aznap kapcsoltam be. Megnéztem az ezer telefonhívást, a még több online üzenetet, és végül az SMS-eket is. Daehyun is keresett... De nem mertem megnyitni... Várok. Nem állok készen. Így megtettem a következő lépést. Felhívtam szüleimet.
- Mégis mi a jó francot csináltál te eddig? - kaptam a szúrós kérdést, üdvözlés nélkül.
- Bocsánat, anya... - mondtam sajnálkozón.
- Ugye tudod, hogy ha Zitát nem hívom fel, és nem magyarázza el mi van, már rég elmentünk volna érted, és felvonszoltuk volna a segged egy repülőre?!
- Igen, tudom, és... mi? Mit magyarázott el Zita? - Vele sem beszéltem, azóta mióta eljöttem.
- Hogy valami szerelmi perpatvar van nálatok, és hogy most ne is próbáljalak zavarni, mert csak kiabálnál, és bőgnél egyszerre - hangoskodott a telefonban anya.
- Igen...
   Köszönöm Zita, hogy vagy nekem... és megmentettél. Akkor jöttem rá, hogy Zita egy hónapja már ott volt Koreában. Én hívtam ide, de annyira ki voltam akadva, hogy elfelejtettem őt, ahogy minden mást is.
- Figyelj, anya most le kell tennem. Ígérem még hívlak, és hamarabb fogtok látni, mint azt hinnétek. Szia! - csaptam rá a telefont, mielőtt elköszönhetett volna.
   Csak ültem ott. És, hogy miért? Mert olyat láttam a távolban, amitől pislogni sem mertem. Ő közeledett felém.

Real Life with a Celebrity 35.fejezet

   Egyetlen szó kellett ahhoz, hogy az egész világ összeomoljon körülöttem. Pár másodpercig meg sem tudtam mozdulni. Majd, mint akit meglöktek rohantam DaeHyun után.
- Félre érted! - Álltam elé könnyeimet visszafojtva. - Kérlek, hallgass meg! Nem...
- Mit nem? Minek hallgassam a hazugságaid? "Nem úgy volt, ahogy gondolod?" "Csak úgy megtörtént?" - Nézett lábaira hitetlenkedve, majd dühösen a falhoz szorított vállaimnál fogva. - Hogy bírtad, ezt tenni velem? - Üvöltött bele arcomba, mire JongUp megjelent, és eltaszította tőlem.
   Dae ingatag lábakon állt. Kellett pár másodperc, mire visszanyerte egyensúlyát. A történtektől könnyeim folyni kezdtek.
- Megmondtam már az elején. Figyelmeztettelek! Ha bántod Ninát, még neked sem bocsátok meg.
- Én bántom? Ő csalt meg engem! - Mutatott felém vádló tekintettel.
- Ne tegyél úgy, mintha te olyan tiszta lennél! - kiabált vissza JongUp.
   A többiek körülöttünk álltak, és csak bámultak.
- Tudom, hogy mit tettél, és tudom, hogy annyira emészt a bűntudat, hogy emiatt is magadat okolod! "Miattam történt!" Igen, meglehet - savazta tovább JongUp.
- Elég volt! - szólt közbe HimChan, mire el akarta vinni DaeHyun-t, aki erre elrántotta kezét.
- Vigyétek el innen... ezt a ribancot... - mondta elhűlve Dae, mire reccsenést hallottam.
   Ijedten rezzentem össze, majd felnézvén láttam, hogy YongGuk ütötte meg.
- Tüntesd el innen! - mondta HimChannak, aki nagy lökdösődések közepette kivezette DaeHyun-t a bejárati ajtón.
   Mikor a szoba elcsendesült térdre rogytam, és csak bámulni tudtam magam elé. JongUp idegesen felüvöltött, majd elvonult. Zelo elment YongGuk-kal a konyhába lejegelni sajgó öklét. YoungJae pedig leguggolt elém.
- Minden rendben lesz... Tudom, hogy most a szíved összetört, de idővel jobb lesz...
   Lassan ráemeltem tekintetem. Aggódón nézett rám... Semleges arccal. Mindkettőnket védeni akarta.
- Összetört... a szívem? - makogtam alig hallhatóan. - Akkor, miért érzem úgy... hogy az egész testem szilánkokra tört?
   YoungJae karjaiba vett, majd álomba sírtam magam.

   Másnap ágyamban ébredtem. Első dolgom volt, hogy elküldtem az egy hét múltára szóló repülőjegyet Zitának. Utána felöltöztem, ami egy fehérneműből állt, és egy magamra kapott nagy fehér pólóból, ami a combom feléig ért. Felraktam napi sminkemet, majd a tükrös szekrényem elé álltam. Belenéztem. Sírni akartam, de helyette mérhetetlen dühöt éreztem. Oldalra kaptam fejem, odasiettem az éjjeliszekrényhez, és felkaptam a rajta lévő képkeretet. Láttam a képen, hogy mosolygunk. Utáltam. A földhöz vágtam, majd üvöltözni kezdtem, és mindent romba döntöttem magam körül. Tomboltam, és jól esett. Zelo rontott be nem sokkal utána.
- Nina... - szólalt meg nyugodt elnéző hangon, bár tudtam, hogy az csak palást volt. - Mégis mit művelsz?
   Ránéztem. Egy köhintéssel kisöpörtem kócos hajam arcomból, majd Zelo elé sétáltam.
- Mondd meg a többieknek, hogy későn jövök - suttogtam.
   Mit is jelent a későn. Eleve az, hogy délután négykor keltem fel, már ront a szó valódi jelentésén.
   Kisétáltam, és egyenesen JB szobája felé tartottam. Feltéptem az ajtót, majd megpillantottam, hogy épp pelyhet eszik.
- Hogy tudsz ilyen nyugodtan enni? - Néztem rá vádló tekintetemmel.
- Ööö... Miért is? - kérdezett vissza teli szájjal.
- DaeHyun szakított velem! - Üvöltöttem rá enyhén előrehajolva, fejemet rázva, és kezemet magam mellé szorítva. Mint mikor egy hegyről kiabálunk le, hogy jobban terjedjen a hangunk.
   JaeBum kanala a tányérba zuhant. - Annyira sajnálom... - Nézett a kavargó tejre.
- Sajnálod? - Cinikusan felnevettem. - A sajnálatoddal nem megyek semmire! Ne mondd, hogy nem örülsz neki! Minden erőddel azon voltál, hogy tönkre tegyél minket! Sikerült! Örülsz?
- Te megőrültél?
- Hogy mersz... - odarohantam, lerángattam a bárpult székéről - őrültnek nevezni? - Majd püfölni kezdtem. Ütöttem, csapkodtam, közben nyöszörögve próbáltam visszatartani könnyeim, és csak a haragra koncentrálni.
- Higgadj már le! - Fogta meg két csuklómat, úgy kiabált rám.
   Megálltam. Pislogtam párat, majd kiszabadítottam csuklóimat. Odasétáltam a kanapéhoz, leültem, és magamhoz hívtam.
- Fejezzük ezt be... Mielőtt még rosszabb lesz - mondtam halkan, mikor már mellettem ült.
- Véget ér, mielőtt még bármi elkezdődhetett volna?
- Pontosan... Ne szenvedjünk tovább. Lássuk be... Vonzódunk egymáshoz. De legjobb barátok vagyunk. A végén még nagyobb fájdalommal kéne szembenéznünk.
- Akkor ennyi volt? Vége?
- Vége...
   JaeBum sóhajtott egyet. - Okés... - mosolygott - túl leszek rajtad, ahogy te is rajtam. Nem fogom a barátságunk kockáztatni.
   Felém fordult, és elkezdte hajamat igazgatni. - Úgy nézel ki, mint egy őrült istennő, ezzel a hajjal. - Nevetett rám, ami engem is mosolygásra késztetett.
   Arcom két keze közt pihent, mire elmélyedtem szemeiben. - Faszomba ezzel az egésszel... Csókolj meg! - szólítottam fel, mire féloldalas mosolyt kaptam.
- Ugye tudod, hogy kihasználsz? Az igényeid eléggé váltakozóak...
- Tudom, de te is kihasználsz engem. - Mosolyogtam rá én is, mire hátradöntött a kanapé karfájára.  - Mondd, hogy nem akarod és elmegyek.
- Próbálj meg elmenni, és soha többé nem engedlek haza. - Abban a pillanatban megcsókolt.
   Keze feljebb tolta pólómat a combomon, mire még jobban magamhoz húztam őt. Heves csókunkat ő szakította félbe.
- Megfogod bánni - lehelte nyakamba.
- Már most bánom. - Néztem rá kiéhezett tekintettel, mire nyakamat kezdte csókolgatni. Hangos lihegés, és enyhe nyögések töltötték meg a szobát. JaeBum felkapott, lábamat dereka köré kulcsoltam, míg bevitt a szobájában levő ágyra. Testünk összeolvadt, és együtt értünk el abba a bizonyos mennyei paradicsomba.

   Hajnali kettőkor tértem magamhoz. Legalábbis egy külső szemlélő ezt láthatta. Ugyanis nem aludtam el. A JaeBummal töltött csodás éjszaka után, megvártam míg elalszik. Felvettem az egyetlen ruhadarabom, majd írtam egy üzenetet egy kis cetlire. Azután beosontam a többiekhez. Összeszedtem egy kis bőröndnyi ruhát, annyi készpénzt, amennyit csak tudtam, plusz a kártyámat, irataimat. Telefonomat otthonhagyva, halkan sétálta ki a bejáraton.
   Időre volt szükségem. Gondolkodni akartam. Rosszul voltam. Csak el akartam tűnni egy kis időre. Így elsétáltam az éjszakába. Elmenekülve a problémák elől.


   JaeBum szemszöge:

   Őrülten rohangáltam fel, s alá a lakásban, de Ninát sehol sem találtam. Majd megláttam a cetlit.
- A picsába, Nina!
   A párnákat szétdobáltam, lerúgtam az éjjeli lámpát, a végén még a tükröt is betörtem. Azután felhívtam YoungJae-t, hátha ők tudnak valamit. Megmondtam neki, hogy együtt töltöttük az éjszakát, de utána hűlt helye sem maradt. Ők is keresni kezdték. Telefonja otthon volt, de pár cucca eltűnt. Rémképeket láttam vajon hova mehetett egyedül ebben az országban, ráadásul egyedül, mikor zaklatták.
- Mi van a cetlire írva? - kérdezte.
- "Ne aggódjatok, hamarosan visszajövök."
- A kérdés, hogy: mit jelent Ninának a hamarosan... - hallom halk hangját YoungJae-nek, aki ugyan olyan tanácstalan volt, mint én.

Real Life with a Celebrity 34.fejezet

   Egy hét telt el. Mondanám, hogy nem változott semmi, de akkor hazudnék. Általában minden nap elmegyek kicsit levegőzni, de mostanság nem volt olyan megnyugtató, mint amilyen eddig. Mintha... valaki folyamatosan figyelt volna. És a napok elteltével, ez az érzés csak még jobban fokozódott. Utána furcsa dolgok kezdtek történni. Például, szinte minden sétám után pólót kellett cserélnem, mert valaki mindig leöntött valamivel. Nekem jöttek, de olyan erőből, hogy nem lehetett véletlen. Ha esett az eső, a kocsik mindig lefröcsköltek. Beképzelem? Lehetséges. Lehet, hogy ezek mindig jelen voltak, csak nem vettem őket észre. Mindenesetre, nem szívleltem még akkor sem, hogyha ezek természetes dolgoknak voltak mondhatók.
   Majd egyik napról a másikra változott meg minden. Mindig elestem, és nem, nem azért, mert béna lettem volna. Szándékosan löktek fel, és még csak fel sem segítettek. Úgy voltam vele: oké, nem érdekel. Az emberek mindig is parasztok voltak. Ez nem volt újdonság. De mikor már postán kaptam fenyegető leveleket, akkor tényleg elkönyveltem az egészet "direkt tetteknek".
   Mit tehettem, ami miatt ezt kapom? Szólnom kéne a többieknek? De ők sem tudnának sokat tenni, ez ellen. Gondolataimba mélyedve elkalandoztam, ami csak súlyosbította helyzetem. Éreztem, hogy valaki elgáncsol, de reagálni már nem tudtam. Elhasaltam, mire elkáromkodtam magam. Térdemre álltam, majd felnéztem, s egy piros trutyi landolt fejemen. Becsuktam szemem, összeszorítottam fogaim, majd nagy levegőt vettem. Felálltam, ezután ránéztem az előttem álló négy lányra. Körülbelül három évvel lehettek fiatalabbak nálam.
- Oppa, a miénk! Tartsd távol magad tőle! - Azzal el is mentek.
   Oké, értem én... De mi van? Sokkoltan álltam az utca közepén egy adag zselés anyaggal a fejemen. Mondanám, hogy nem volt kínos... de mindannyian érezzük, hogy ez igenis megalázó volt. Fogtam is gyorsan egy taxit, majd a szobám helyett, először a fürdőbe mentem be. Ledobtam táskámat, majd rátámaszkodtam a mosdókagylóra. Belenéztem a tükörbe, majd ránéztem hajamra, és elfintorodtam. Tartózkodva hozzányúltam a piros anyaghoz, félvén, hogy valami fura entitás, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam, s majd ha hozzáérek, leugrik a fejemről, utána pedig belemélyeszti fogait a torkomba. De szerencsére nem ez történt. Levakartam hajamról, majd a kezemen maradt maradékot, óvatosan az orromhoz emeltem. Eper illata volt.
- Ez... - Megkóstoltam. - Ez csak rohadt lekvár! - Ráztam meg kezem, majd leöblítettem.
   Nem tanították meg ezeknek a hülye gyerekeknek, hogy nem pocsékoljuk az ételt? Közben lucskos hajamat gyorsan megmostam, s hagytam megszáradni, mialatt a térdemen lévő sebet tisztítottam ki. Egy kis horzsolás volt csupán. Nem vészes.

***

   Másnap sokkal éberebb voltam. Legalábbis azt hittem... Nekilöktek az egyik ház oldalának, mire éles fájdalom hasított lapockámba. Csak egy pillanatig fájt. De úgy voltam vele nézzük meg... Meg is tettem volna, ha egy lány nem segít fel. 

- Jól vagy? - Nyújtotta kezét, amit hezitálás nélkül elfogadtam. 

- Igen... Köszönöm. - Mosolyogtam rá hálásan.

   A lány csak tekintetemet fürkészte. - Biztos jól vagy? 

- Biztos... - Mosolyogtam tovább.

   Erre a lány, mintha támadt volna egy ötlete, elővett egy flakon vizet, aminek az alján már szinte nem volt semmi.

- Tessék, tisztítsd meg az alkarod. - Nyújtotta a zsebkendőt is.

   Nem értettem, miről beszél, így ránéztem kezemre. Tényleg volt rajta egy kisebb horzsolás. 

- Észre sem vettem... - Hebegtem, majd visszakaptam tekintetem a lányra, és elfogadtam a vizet. 

   Gyorsan letöröltem, majd megköszöntem a segítségét.

- Várj! - Kezdett turkálni táskájában. - Ezt vidd magaddal. - Egy teljesen új, palackozott üdítőt nyújtott felém. - Hátha kell. - Mosolygott kedvesen, mire nem győztem hálálkodni.

   Milyen kedves... Voltam én már valaha, ilyen rendes bárkivel? Vágtam gondolkodó fejet, mire megpaskoltam arcomat. Nem baj, te másban jeleskedsz. Biztattam magam, majd a táskámba csúsztatott  flakonnal, elindultam hazafelé.
   Lassan ballagtam. Figyelmem lelankadt, s amikor zöldre váltott a lámpa, leléptem az úttestre. Hangos dudálást hallottam, mire megálltam, és odakaptam fejem. Leblokkoltam, mert egyáltalán nem hallottam fékcsikorgást. Az autó nem szándékozott megállni.
   Szemeim kidülledtek, várva az ütközést... Ami végül, nem történt meg. Az utolsó pillanatban, valaki hátulról megragadta vállam, és hátrarántott. Végigcsúsztunk a betonon. Fejem nem sérült meg, mert az idegen, azt védte kezével. Hangos kiáltásokat hallottam, felmorajlott a tömeg az utcán. Többen jöttek oda segíteni, míg én körülöttem minden lassú, homályos, és halk volt. Mintha egy bomba robbant volna mellettem, érzékszerveim eltompultak. Hallottam, hogy nevemen szólítanak, de már csak egy elmosódott személyt láttam. Arcom meg sem rezdült, de könnyeim szüntelenül folytak... Sokkot kaptam.

***

   Hideg vízzel törölgették arcomat. Magamhoz tértem traumás állapotomból. Ránéztem az egyetlen személyre, aki rajtam kívül még a szobában volt. 

- JaeBum... - Nyögtem ki nagy nehezen. 

   Körül néztem. JB szobájában voltunk. A fotelében ültem.

  JB mikor látta, hogy "visszatértem", azonnal magához szorított. Felszisszentem, de nem érdekelte.

- Annyira sajnálom! Jobban kellett volna vigyáznom rád. - Hajamat simogatta.

   Elgyengültem, sírni kezdtem. 

- Miért történik ez velem? És miért te mentesz meg? - kérdeztem zokogva, majd én is magamhoz öleltem.

   Pár másodpercig voltunk így, majd elővette telefonját, és megmutatott egy képet. Amint megláttam, kikaptam kezéből. Én voltam a képen. Tisztán látszódtam, ahogy csókolózom valakivel. Ha nem emlékeztem volna minden pillanatára annak a napnak, nem nagyon tudtam volna megmondani, hogy a velem lévő ember, az JaeBum.

   Ijedt tekintettel néztem vissza barátomra, mire megszólalt.

- Valaki lefotózott minket... Óvatlan voltam... Tudhattam volna, hogy egy zárt utcánál is lehetnek ilyen emberek.

- Ezért? - Emeltem fel remegő kézzel a készüléket. - Emiatt történt mindez... - Bámultam magam elé.

- Próbáltam neked szólni, hogy baj történt, de meg sem akartál hallgatni. Amikor csak tudtam a nyomodban voltam, hogy nehogy valami bajod essen...

- Szóval... - Vontam össze szemöldököm. - Te voltál az, aki követett? 

- Nagyjából... Felbéreltem valakit. 

   Más körülmények között, azt mondanám ez zaklatás. De csak óvni próbált, és megmentett.

- Kérlek, add oda a táskám - kértem meg rá, mert sehol nem találtam tekintetemmel.

   Bement a bárpulthoz, majd elhozta a holmimat. Nehézkesen felálltam, majd elvettem tőle. Belenyúltam, és elővettem az üdítőt, amit még a lánytól kaptam.

- Mi ez? - kérdezte JB.

- Nekem is ismeretlen. Egy lánytól kaptam, aki felsegített az utcán. Elég spécinek néz ki. - Vigyorogtam majd a számhoz emeltem a flakont.
   JaeBum egy pillanat leforgása alatt ütötte ki kezemből. A palack a parkettán landolt a tartalmával együtt.

- Eszednél vagy? Annak dacára, amik most történtek, te képes lennél beleinni egy idegentől kapott flakonba?

   Épp vissza akartam szólni neki, mikor sercegést hallottam. A palack irányába fordítottuk fejünket. A parketta elkezdett pezsegni. Habzott, a flakon kupakja is szétmaródott. Nem értettem, hogyan nem olvasztotta szét a palackot az eddigi utam során, de nem is érdekelt.

- Mit kellett volna tennem? Innentől kezdve éljek félelemben, mert valamelyik őrült rajongód, annyira beléd van habarodva, hogy képes lenne megölni engem? - Üvöltöttem rá.

- Legalább próbálj úgy tenni, mint akit érdekel! - Emelte fel ő is a hangját. - Ha annyira megakarod öletni magad, legyen! De ne előttem tedd, megértetted? - Csapott a mellettünk lévő falba.

- Te könnyen beszélsz! Mindenki szeret, millióan imádnak - tártam szét kezeim -, és még ölni is képesek érted! - Nevettem fel kínomban.

- Nem kértem rá őket, hogy ezt tegyék! Engem akarsz hibáztatni? - Üvöltött rám megint.

- Miért kell nekünk szenvedni? - Fordítottam hátat neki. - Miért nem lehet magánéletetek? - Pánikolni kezdtem, mire JB hátulról magához ölelt. 

- Nem tudom... - suttogta. - Nem tudom...

   Mikor még erősebben magához ölelt, akkor már nem csak felszisszentem. Az éles fájdalom újra belém hasított. JaeBum észrevette, és azonnal a fürdő felé vitt.

- Tegyünk egy kicsit rendbe, oké? - Mosolygott halványan, mintha mi sem történt volna eddig köztünk.

   Térdeimen és könyökeimen levő horzsolásokat simán letisztítottuk vízzel. Alkaromat is rendbe raktuk. 

- Vedd le a pólód... - kért meg lágyan.

- Veszem, egy fenéket! - Álltam fel a törökülésből. 

- Ne, szórakozzál már velem! - Állt fel ő is, majd megragadta pólóm alját, és elkezdte felhúzni.

- Te ne szórakozz velem! - Ütöttem el kezét hasamtól. - Tudod, milyen perverz vagy? Majd pont neked fogom megengedni, hogy fogdoss. Megcsinálom magam is...

   Erre védekezőn felemelte kezeit, majd hátrább lépett, hogy odaférhessek a tükrös szekrényhez. Kinyitottam, kivettem a fertőtlenítőszert, ezután letekertem pár WC papír darabot, majd bevizeztem a kis kéztörlőt. Óvatosan levettem pólómat. Hátul, a bal váll és lapockám környékén volt egy hosszú, mélyebb vágás.

- Siess, mert nem akarom, hogy elfertőződjön... - mondta halkan JB.

- Jó... Ne sürgess... - Kezembe vettem a vizes törölközőt, majd óvatosan a seb felé közelítettem. Ráhelyeztem, de amint hozzáért, azonnal kitértem a rongy elől, fájdalomtól vezérelve.

- Csíp, csíp, csíp! - Dobtam a mosdókagylóba, majd ökölbe szorítottam kezemet.

- Add azt ide! - Félretolt, majd kezébe vette a törölközőt. 

   Szembefordított a tükörhöz, majd mondta, hogy maradjak nyugton. Óvatosan elkezdte törölgetni a sebet, mire összeszorított fogakkal álltam, és csak bámultam megrökönyödött fejemet.

- Nem volt olyan vészes, nem igaz? - Vigyorgott, mire belecsaptam vállába.

   Erre tovább mosolygott, majd beitatott fertőtlenítőszerrel egy papírdarabkát. 

- Whoa... - Nevettem fel félelmemben, majd elhátráltam JB-től. - Azt nem hozod a közelembe! - Mutattam felé úgy, mintha egy kutyát akarnék idomítani.

- Óvatos leszek. - Majd magához ölelt. Én háttal voltam a tükörnek, ő meg pont látta a sebemet. - Szoríts magadhoz, ha fáj. 

   Bólintottam, majd mint egy kisgyerek fejemet mellkasába temettem. Kezemet dereka köré fontam, és vártam a fájdalmat. Nem is kellett sok idő, megéreztem a nedves papírt bőrömön, és összeszorított fogakkal felüvöltöttem. Körmeimet belemélyesztettem JaeBum hátába, könnyeim megindultak. Nem akartam bántani őt, de iszonyatosan fájt. Mintha tényleg savat öntöttek volna rá.

- Bírd ki még egy kicsit - hangja sajnálattal volt teli. 

   Fáj neki... hogy árt nekem? Újra felnyögtem, zokogni kezdtem, és azt kívántam legyen már vége. Tudtam, hogy van olyan, akinek sokkal nagyobb fájdalmat kell kiállnia, így próbáltam a legkevesebbet szenvedni.

- Kész! - mondta, majd visszaadta rám a pólót.

   Ránéztem könnyes szemeimmel, mire elnevette magát. - Mik ezek a bálna könnyek? - Majd letörölte őket. 

   Erre még jobban sírni kezdtem, így újra magához ölelt. Simogatni kezdte fejemet, miközben másik kezével derekamnál tartott magához közel. 

- Megígértem magamnak, hogy nem találkozom veled többet. - Öleltem én is magamhoz.

- Igen... Tudom, hogy kerültél. De mégis miért? 

- Mert elkövettem egy olyan hibát, amit már nem hiszem, hogy helyre tudnék hozni. 

- Mit? - kérdezte halkan, mintha félne a választól. 

- Beléd szerettem... - Nevettem fel kínomban.

- Akkor miért nem lehetsz velem? - Szíve hevesen vert.

- Ez nem ilyen egyszerű... DaeHyun-t is...

- Tudom... Szereted. - Azzal eltolt magától. - Nem kényszerítelek semmire. Bármilyen döntést is hozol, tiszteletben fogom tartani. - Mosolygott szomorúan, azzal megfogta kezemet, és elkísért a bejárati ajtónkig.
   Elköszöntem tőle majd bementem. JongUp az előszobában lézengett, és amint meglátott, mutatóujját szája elé rakta. Értetlenül néztem, ezután megragadta csuklómat, és behúzott a szobájába. Mindenki otthon volt, mégis úgy el tudott vonszolni, hogy senkivel ne találkozzak. 

   Megkért, hogy csukjam be az ajtót. Meg is tettem, mire megláthatta hátam.

- Miért véres a pólód? - Majd mint, aki eddig vakon élt... - Mi történt veled? 

   Gyorsan ledaráltam a történteket, és mit ne mondjak a sérüléseket leszámítva elég nyugodtnak tűnt.

- Tudok róla... Én is láttam a képet. - Túrt bele hajába idegesen. - És DaeHyun is látta. - Nézett rám sajnáló tekintettel.

- Ne... Ez nem történhet meg... - Kezdtem felkaromat vakargatni, és lassan leültem az ágyra. 

- Ezért nem akartam, hogy Dae megtudja, hogy haza jöttél, mert most...

   Nem vártam meg, amíg befejezi. Felugrottam az ágyról, feltéptem az ajtót, és berontottam egyenesen DaeHyun szobájába.

- Nina, várj! 

   Hallottam JongUp hangját, de már késő volt. A szobában szembe találtam magam DaeHyunnal. A szagokból ítélve ivott. Nem is keveset. De nem féltem tőle. Nem tartottam attól, hogy fizikailag akár egy ujjal is bántana. De rettegtem, hogy vajon, mi járhat a fejében... Hogy, mit fog mondani...

   Ő is megpillantott, majd lassan elindult felém. Megállt mellettem. Suttogott. Épphogy csak hallottam, ahogy a nevem mondja.

- Végeztünk... - Azzal elsétált mellettem.

Real Life with a Celebrity 33.fejezet

   Egy nap telt el azóta, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját. Délután volt. Már mindenki otthon lézengett. Fáradtak voltak, de nem győzték abbahagyni a bolondozást. Megnevettettek. Jó érzés volt velük lenni, sikerült elfeledtetniük velem JB-t. Csak sajnos nem elég időre. Főleg nem úgy, hogy bárhová mentem volna, úgy is összefutunk.

   Akkor sem volt másképp. Egy teljesen átlagos délután lett volna. Úgy vártam boldogon fog befejeződni. Pihenünk, nevetünk, majd este DaeHyun karjaiban alszom el. Természetesen nem így lett.

- Várj, kinyitom! - szólaltam meg, mikor meghallottam, hogy csengettek.

   A kanapén feküdtem DaeHyunnal. Kiszabadultam karjai közül, majd elindultam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, és kikukucskáltam. Amint megláttam, ki is áll a bejáratnál, azonnal be is akartam csukni, de JaeBum kezével megtámasztotta az ajtót.
- Menj el! - suttogtam neki.
   Nem akartam, hogy valaki más meghalljon minket.
- Nem megyek el addig, amíg nem beszéltünk! - mondta a kelleténél hangosabban.
- Maradj már csendben! - kiabáltam rá szintén suttogva. - Mit akarsz még?
- Nagy baj történt, és egyedül nem leszek képes megoldani.
- Milyen baj? Ennél nagyobb, mint amiben most vagyunk? Kötve hiszem!
   Kérlek szépen menj el! Kérlek... Kérlek... Nem akartam vele beszélni. Csak még jobban megnehezítette a dolgokat.
   Sóhajtottam. - Kérlek szépen... Nagyon kérlek, most menj el! - Szemeim ekkor könnybe lábadtak. - Nem akarom, hogy valaki meg-
- Nina? Ki az?
   Torkomon akadt a szó. Hátrapillantottam, és Dae már mögöttem is volt. Automatikusan hátráltam az ajtótól, így Dae mellett kötöttem ki.
- Mit keresel itt? - kérdezte DaeHyun.
   Na, tessék. Mindenki tudta, hogy DaeHyun és JaeBum nem kebel barátok. Olyanok voltak, mint két éhes oroszlán, akik egy húson veszekedtek. És az a hús én vagyok.
- Szerinted? - Mutatott rám, miközben kijjebb tárta az ajtót.
   Dae azonnal rám nézett, én meg túl későn reagáltam. Meglátta könnyes szemeim, és ez olaj volt a tűzre. DaeHyun állkapcsa megfeszült, szemei ölni tudtak volna.
- Mit mondtál neki? - Azzal a lendülettel megragadta JB pólóját, és a falnak taszította.
- Én, mit mondtam? - JB erőből letépte Dae kezét ruhájáról.
   DaeHyun, amint visszaszerezte egyensúlyát, adott JB-nek egy jobb horgot.
- Jézusom, elég volt! - kiáltottam fel, de mintha meg sem hallottak volna.
   JB is nekiment DaeHyunnak. Erre Dae még dühösebb lett, és letaszította a földre. Sorozatosan ütötte JaeBum-ot. Megijedtem. Nem tudtam, mi tévő legyek. Könnyeim megeredtek. DaeHyun a barátom volt, de JaeBum volt az, akit majdnem péppé zúztak.
   A hangzavarra mindenki megjelent. YongGuk és HimChan leráncigálta DaeHyun-t JaeBum-ról, majd JongUp és Zelo készenlétben ált, ha JB-t is le kellett volna fogni. YoungJae közelebb húzott magához.
- Ne lássalak a közelében! - üvöltötte Dae, miközben erővel próbált kiszabadulni.
- Csodálkozol, hogy vele vagyok? - Törölte meg szája szélét JB. - Te ártasz neki a legtöbbet! Nem vetted még észre? Miattad sír éjjel-nappal. Próbálom őt védeni! Tőled!
- Mi a francról beszélsz? - Vonja össze szemöldökét Dae.
- Jaebum, kérlek, ne... - Nyúltam JB karja után, de finoman elhúzta azt.
- Hagyj, Nina! Nem fogom be, csak, mert te azt kéred. Elegem van ebből. A szívem megszakad, hogy szomorúnak látlak. És miért? Miatta?! - Nézett mélyen szemeimbe.
- JB menj innen! - üvöltöttem rá torkom szakadtából.
   Minden zaj elhalt. Mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám. JaeBum pár másodperc elteltével, csalódott tekintettel elhagyta az előszobát. Beszédre nyitottam számat. Bocsánatot akartam kérni, de mégis megálltam. DaeHyun-ra néztem. YongGuk és HimChan elengedte őt, kérdőre vonták, hogy: mégis, mi volt, ez az egész. Én nem mondtam semmit csak sóhajtottam. Bementem szobámba, és gyorsan írtam egy üzenetet Zitának, hogy jöjjön ki, amilyen gyorsan csak tud. Pár másodperc múlva már az oldalt is kikészítettem, ahonnan a repülő jegyet fogom megvenni.
   Ezután bementem a fürdőbe, ahol Dae a hideg csempén ült, lehajtott fejjel. Elzárkózott a többiek elől. Gondoltam, hogy ki akarta tisztítani a fejét. Így halkan becsuktam az ajtót, s felkapcsoltam a kis tükörlámpát. Bevizeztem egy kis törölközőt, leguggoltam Dae-hez, majd óvatosan elkezdtem törölgetni az arcán lévő sebet. Amint hozzáértem volna, elkapta kezemet. Nem szóltam semmit, csak szomorú tekintettel néztem rá.
- Engedd, hogy megtisztítsam egy kicsit.
   De fölösleges volt megszólalnom. Amint kimondtam, kikapta kezemből a törölközőt, és elhajította. Elengedte kezemet, s az övéit az ölébe helyezte.
- Amit JB mondott... Az igaz? - Mondata végén felnézett.
   Nem akartam megint veszekedni. Főleg nem úgy, hogy jobban hibás voltam nála.
- Válaszolj... - szólított fel lágy kérlelő hangon.
- Mit vársz, mit mondjak? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
   Borzalmasan éreztem magam. Már nem lehettem dühös DaeHyun-ra. Igaz, ő volt, aki elhanyagolt, de nem csalt meg. Egyszer sem volt rá példa. Biztosra vettem, hogyha lett is volna, akkor elmondja.
   Felzokogtam.
- Bocsáss meg! - Magához húzott, mire szorosan hozzábújtam. - Egy hülye vagyok, de nem tehetek róla... Olyan természetesnek veszem, hogy vagy nekem. Ha nem vagy velem megőrülök, ha meg igen, akkor képes vagyok téged félrerakni.
- Hagyd abba... - Üvölteni akartam, de csak suttogtam és zokogtam egyszerre.
   Azoktól a szavaktól megszakadt a szívem. Tönkretettem mindent, és nem tehetem "meg nem történt"-é.
   Ültünk egymás karjaiban pár percig, majd mikor mindketten összeszedtük magunkat, megtiszteltük a többieket jelenlétünkkel. És, mikor megláttam JongUp-ot, éreztem, hogy beszélnem kell vele. Ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget. Adtam Dae-nek egy csókot, majd el is hívtam JongUp-ot. Bementünk a szobájába, és kulcsra zártam az ajtót. Véletlenül sem akartam, hogy bárki meghallja, amit mondok.
   Elmondtam a börtönt. Minden egyes részletet. Yuri-t, Ukwon-t és a kis tervüket. Beszéltem neki Karinról és Jin-ről is. Az elején persze nem hitt nekem. Aztán a buktató az SMS volt. Furcsállta is, hogy köszönés nélkül mentem el.
- Ezt nem fogom szó nélkül hagyni, ugye tudod? - Vonta fel szemöldökét, és karba tette kezeit.
- Pedig erre kell, hogy kérjelek. Nem beszélhetsz róla. Főleg úgy, hogy teljesen alaptalan a vádaskodás.
- Alaptalan? Vak vagy?
- Igen, tudom, hogy Dae sokat volt és van Yuri-val. De nem csalt meg. Ebben biztos vagyok.
- Ez akkor sem változtat a körülményeken.
- Ez nem... - kezdtem, közben helyet foglaltam az ágyon. - De amit tettem, az igen... - Hajtottam le fejem.
- Nina... - Gyanakvóvá vált. - Mit csináltál?
- Én... JaeBum... - Kezdtem tördelni kezeim szégyenemben.
- Kérlek, mondd, hogy nem... - Egész arcát kezébe temette, majd megdörzsölte azt. - Ki ne mondd!
- Sajnálom, oké? Egyszerűen csak megtörtént. Ki voltam, és... Tudom, hogy ez nem kifogás... és bárcsak visszafordíthatnám az időt.
- Hogy történhetett meg az, hogy VÉLETLEN lefekszel egy olyan emberrel, aki NEM a barátod? - Vágott értetlen fejet.
- Mi? - kérdeztem vissza.
   Erre egy jól hallottad nézést kaptam.
- Nem feküdtem le vele - suttogtam. - Csak egy csók volt...
- Hál' istennek! - Huppant le mellém megkönnyebbülten, de utána újra komoly lett. - Nem mondhatod el Dae-nek.
- Tudom... És nincs is, mit elmondanom. Nem történt semmi - hitegettem saját magam. - Nem találkozom többé JaeBummal. És ez a döntésem végleges.
   Na, hogy ez az elhatározásom meddig tartott... Az hamarosan kiderül.

Real Life with a Celebrity 32.fejezet

 

  Nem akartam mosolyogni, de még is megtettem. Beléptem az élettel teli lakásba. Semmi sem változott. Miért is változott volna bármi?
- Nina! Hogy-hogy itt vagy? Azt mondtad csak később jössz vissza. - Állt fel meglepetten JongUp, majd egy ölelést is kaptam.
   Vissza? Nem tudtam, miről beszél. Viszont nem akartam, hogy bármit is megtudjanak, így improvizáltam.
- Öhm... Igen. Meggondoltam magam. - Mosolyogtam továbbra is, közben körülnéztem. - DaeHyun?
   Néma csönd.
- Yuri-val elment valahova - szólalt meg Zelo a TV nézése közben.
   YongGuk egy idióta jelzővel illette, miközben meglökte a fejét.
- Semmi baj, srácok - mondtam úgy, mint akit nem érdekel.
   És, ha őszinte akarok lenni, nem is érdekelt. Máson járt az eszem.
   Megmondtam a többieknek, hogy mindjárt jövök, csak elugrom valahova. Rábólintottak és már indultam is JB-hez. El akartam neki mesélni mindent, és kikérni a véleményét. Valamint megkérdezni,hogy... Miért nem keresett senki? Nem vártam megváltást válaszától, valahogy éreztem, hogy ő sem tud semmit.
   Mikor meglátott, ő is mosolyogva megölelt. S ugyanazt a kérdést tette fel mint JongUp.
- Megnézhetem a telefonod? - kérdeztem komolyan.
   Erre furcsán nézett, de végül is odaadta. Persze Dae ilyenkor azt hinné ellenőrizgetem. Nem is lenne rossz ötlet.
   Rányomtam a kis borítékra, majd a nevemre. Az üzenetben annyit 'írtam', hogy haza kell mennem egy fél hónapra.
- Gondoltam... - Nyújtottam vissza neki a készüléket.
   Erre JaeBum ránéz a képernyőre, remélve, hogy megérti, mi bajom. De nem látott semmi említésre méltót, így újra rám nézett. Láttam az értetlenséget a szemében, így folytattam.
- Az az SMS nem tőlem van. - Mutattam a telefon felé. - Elmagyarázom tömören.
   Sóhajtott, majd összefonta kezeit.
- Elmentem Ukwonnal egy strandra. Belógtunk, rájöttem, hogy nincs nálam telefon, jöttek a zsaruk. Bevittek egy másik csajjal együtt. A többieknek sikerült megszökni, így nem is adtuk fel őket. A másik lánynak a szülei lerakták az óvadékot. Én viszont nem szólhattam apáéknak, így a saját telefonszámom adtam meg. Remélve, hogy DaeHyun vagy valaki felveszi. Majd közölték velem, hogy anyukám! azt mondta, hogy: most külföldön van, de siet, ahogy tud. Na, már most, mindannyian érezzük, hogy az nem lehetett az anyám! Egy hetet töltöttem egy börtönben, érted? - megcsuklott a hangom.
   Sírni akartam, de nem JaeBum előtt. Nem akartam gyengének látszani, így csak folytattam.
- Végül sikerült kijutnom JungKook által, és hidd el, nem volt egyszerű. Azután felkerestem Ukwon-t, és kérdőre vontam. Nem értettem, miért nem jött segíteni. Ellened akart fordítani, de mint kiderült, ezt is Yuri kérte tőle. Pénzt ajánlott neki, és képes volt, ezért elárulni. Mindenről Yuri tehet!
   JaeBum ahelyett, hogy lesokkolódott volna a hallottaktól, csak sóhajtott egyet. Lágy, vigasztaló tekintettel, és semmi mosollyal nézett rám.
- Miért csinálod ezt? Előttem nem kell erősnek tűnnöd. Ezt már tudhatnád. - Karjait leengedte maga mellé.
   Tudom. És már lábaim fel is mondták a szolgálatot. Zokogva összeestem, mire JB azonnal letérdelt hozzám és magához szorított. Hosszú-hosszú percekig ültünk ott, de a sírást nem voltam képes abbahagyni.
- Kérlek, hagyd abba - suttogta fülembe. - Nem bírom elviselni ha sírsz.
- Te mondtad, hogy előtted...
- Tudom... - Ekkor eltolt magától. - De most inkább... menned kéne. - Felállt, majd felhúzott.
   Értetlenül akartam nézni, de nem ment. Csak szomorú tekintettel néztem rá, majd az ajtó felé vettem az irányt. Olyan gyorsan akartam elmenni onnan, amilyen gyorsan csak lehetett volna. De mikor lenyomtam volna a kilincset, JB megragadta csuklómat.
- Nem bírom ezt tovább csinálni...
   Kisírt szemeimet ráemeltem arcára. - Mit? - tettem fel halkan a kérdést.
   Mi ez így hirtelen?
- Nem bírom magamat távol tartani tőled. És nem is akarom. - Óvatosan hozzányomott a falhoz, s homlokát az enyémre helyezte. Nem erőszakoskodott, elengedett volna... ha úgy döntök.
- JB... kérlek, ne csináld ezt... - leheltem szinte a szavakat, miközben szemeimet összeszorítottam, és pár milliméterrel elfordítottam fejem. JaeBum egyik tenyerét a falhoz helyezte, másikkal megfogta kezemet.
- Nem érdemel meg téged - s amint ezt suttogva kimondta, megéreztem ajkait az enyémeken.
   Alig ért össze szánk, mint amikor az óvodában próbálkozol először. Majd ajkaim önkénytelenül szétváltak. JB finom csókot adott, utána megengedtem, hogy el is mélyítse azt. Borzasztóan gyengéd volt, és nagyon akartam. De féltem. Azzá váltam, akit mindennél jobban utáltam. És képes voltam megcsalni a barátomat.
   Hirtelen toltam el magamtól JaeBum-ot. Nem csak, hogy megcsaltam, de el sem tudtam képzelni, mit fog csinálni Dae, ha ezt megtudja.
- Ezt soha... Többé, ne merd ezt megtenni! - Kezeimet mellkasom elé emeltem.
   El akartam takarni a maradék fedetlen pontot is testemen. De mivel lehetetlennek bizonyult...
- Te reszketsz! - Tágultak ki JB szemei, és megakarta fogni kezem.
   Nem engedtem. Gyorsan lenyomtam a kilincset és kirohantam. De sajnos csak a folyosó végéig jutottam. Nekidőltem a falnak, bal vállammal támasztottam. Nem... Inkább az támasztott engem. Hangosan, újra zokogni kezdtem. Kapkodtam a levegőt.
- Sajnálom! Kérlek ne haragudj rám!
   Hallottam meg hirtelen JB hangját, majd erővel maga felé fordított. Én csak a fejemet ráztam, s szemeim csukva voltak. Nem akartam ránézni. Csak sírtam és próbáltam kiszabadulni. Mikor éreztem, hogy reménytelen, lábaim újra elernyedtek és összeakartam zuhanni.
- Nina, könyörgök... - Jaebum egy ideig tartott, de aztán hagyta, hogy lecsússzak a padlóra. Nem akart magához ölelni, csak annyit kért, hogy nézzek rá.
   Pár másodpercig hezitáltam, majd megrökönyödve nyitottam ki könnyes szemeim.
- Mindent... elrontottál... - Zokogtam fel.
   Egészen eddig... magamnak sem akartam elhinni. Nem akartam a közelemben tudni. Nem akartam, hogy megérintsen, mert amikor ezeket tette, csak még jobban ellent mondtak a gondolataim a tetteimmel. Egészen addig nem vettem észre, hogy ezek az egymással - sűrűn eltöltött - hónapok alatt... Végül beleszerettem.

Real Life with a Celebrity 31.fejezet

   Amint megláttam megmentőm, azonnal felpattantam róla. Meg sem mertem szólalni. Csak álltam és néztem.
- Ne csak bámulj... Gyere! - Ragadta meg csuklóm majd bevitt saját cellájába.
   Mikor észbe kaptam végre ki tudtam nyögni az első mondatom.
- Jin... Te... Miért vagy itt? - Ráztam a fejem mint, aki semmit sem ért.
- Ha jól emlékszem, te juttattál ide. - Vonta fel szemöldökét.
   Hogy én? Ezt, kikérem magamnak. Én ugyan nem csináltam, semmit.
- Miért segítettél? - Néztem rá zavaromban.
- Mert nem akartam, hogy élő szexbaba legyen belőled? - Tárta szét kezeit és fintorgott közben. - Most pedig mondd el... Mi a francot keresel itt? Egyáltalán, hogy gondoltad, hogy megjelensz ilyen ruhában? Mi van neked a fejed helyén?
   Soha nem láttam még olyan idegesnek.
- Kerestem valakit - mondtam majd belekezdtem a mesélésbe.
   Először elmondtam, hogy hogyan is kerültem börtönbe. De mivel nem volt világos neki, honnan ismertem meg Ukwon-t, így a történetem még hosszabbra nyúlt. Végül Yuri is bekerült a képbe és azt is elmondtam, hogy az ő keze is benne van a dologban.
- Úgy látom, én vagyok a te embered! - Huppant le ágyára.
- Ezt, hogy érted? - Fontam össze kezeim mellkasom előtt.
- Odaadom neked az eheti telefonhívásomat. - Vonta meg vállait.
- Komolyan odaadnád? - Szűkítettem össze szemeim. - Miért?
- Szerencsére már csak egy hét, és szabadulok. Ez persze a rendes magaviseletemért volt - kezdte fényezni magát.
- Hol a csapda? - vágtam bele következő mondatába.
- Milyen okos vagy - mondta majd egy pillanat alatt mellettem termett.
- Tudom, milyen perverz fantáziád van. A válaszom pedig, nem. - Tekintetem elutasító volt.
- Meg kéne gondolnod magad - suttogta, majd közelebb lépett.
   Automatikusan, én is hátráltam.
- Nem bánthatsz... - mondtam halkan.
- Biztos vagy ebben?
   Egyre közelebb jött, amitől még jobban elvesztettem magabiztosságom.
- Nem félek tőled!
   Ekkor már szorosan előttem állt.
- Akkor miért reszketsz, ha a közeledben vagyok? - suttogta bal fülembe.
   Hirtelen elkapta fejét, majd hangja újra normális hangszínt ütött meg. - Nyugi, csak szórakozok. -Olyan fejet vágott, mint aki mindjárt elneveti magát.
- Nem vagy olyan jó csaj, mint amilyennek gondolod magad. - Kacsintott rám.
   Esküszöm behúzok neki.
- Azt akarom, hogy töröljék el a pert.
- Mi? Milyen pert? - Néztem értetlenül.
   Jin, hallván, hogy nem tudok semmit, beavatott a dolgokba. Amint színésznő lettem, a cégem beperelte Jin-t, gyilkossági kísérletért. Eddig csak illegális fegyver tartásért ült, amiért alig kapott egy évet. Viszont, ha a friss pert nem nyeri meg, akkor nem csak pár évet fog kapni.
- De én, mit tehetnék? - kérdeztem aggódón.
- Beszélj szépen az igazgatóval - paskolta meg vállam -, a többit meg találd ki magad. Nem érdekel, hogy, de oldd meg. - Nézett ellentmondást nem tűrően.
   Nem tudtam, mit mondani. Csak bólintottam, hogy tudomásul vettem.
- Jó kislány. Most mehetünk. - Megragadta kezem majd elvonszolt az illetékeshez, aki a hívásokat kezeli.
   Hamar letudtuk a cserét. Jin visszament a cellába, míg én felügyelet alatt megejtettem a telefonhívást.
   Sok ideig filozofáltam arról, hogy mégis, kit kéne felhívnom. Persze, hogy DaeHyun-t akartam először tárcsázni, de hamar el is vetettem az ötletet. Mekkora szenzáció lett volna, ha a B.A.P egyik tagja ellátogat a börtönbe. Ezután következett volna, hogy: engem hoznak ki, a nemrégiben befutott színésznőt. JaeBummal, ugyanez volt a helyzet. Ukwon-t elfelejthettem, hisz' ha eddig nem keresett, akkor most sem állt szándékában felkutatni. Ebből adódik, hogy az egyetlen, akire számíthattam abban a helyzetben: az JungKook. Ő könnyen bejuthattott, hisz' biztos volt már látogatóban Jinnél.
   Így feltűnés nélkül kihozhat.
   Amikor felvette, és én szóltam bele, hosszú másodpercekig csend honolt közöttünk. Majd utána benne is az értetlenség keveredett az aggódással. Nem tudtam volna elmesélni az egész történetet, mert korlátozott volt az időm. Tehát, rövidre fogtam.

   - Csak egy pillanat - válaszoltam JungKook-nak. s visszarohantam Jin cellájába.
   Szaporán véve a levegőt megálltam, s halvány mosoly kíséretében Jin-re néztem.
- Köszönöm, hogy segítettél. Nélküled, nem ment volna.
   Erre sóhajtott. - Kicsit vigyázz magadra jobban, oké? - Majd széttárta kezeit.
   Önkéntelenül is belesétáltam karjaiba és átöleltem. Nem tudom, mi történt akkor, de már nem haragudtam rá. Képes voltam megbocsátani, s ő képes volt megváltozni. Csak az a szomorú, hogy ezt a változást a börtön hozta el neki.
   Elbúcsúztam Jin-től, JungKook letette az óvadékot, és mehettünk is haza.
- Szóval ilyen érzés szabadnak lenni. - Behunytam szemem és nagyot szippantottam a levegőből. - Esküszöm, itt kint, még a levegő is kellemesebb.
   Furcsa érzés volt kiszabadulni a dohos négy rács közül. Élénkítő. Ezzel a szóval tudtam jellemezni.
   A kocsi felé tartva Kook belekezdett a faggatásomba.
   Miután töviről-hegyire, elmondtam mindent, beugrott valami: légy résen. JB mondata ugrott be. Figyelmeztetett, de nem törődtem vele sokáig. Majd a régebbi következtetésemre alapozva rájöttem, mi történt valójában: hogyan is kerültem én rácsok mögé.
   Megkértem JungKook-ot, hogy ne haza vigyen, hanem egyenesen Ukwon tartózkodási helyére. Szerencsére aznap forgatás volt, így nem kellett messzire mennünk.
   Megköszöntem barátomnak a segítséget, majd kiugrottam a kocsiból. Beütöttem a bejárati ajtó kódját, majd felsprinteltem az emeletre. Úgy robbantam be az ajtón, mint egy tornádó. Mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Nina! Hol voltál mostanáig? Egy hete nem jöttél be dolgozni! - mondta ki gondolatait a producer, de hamar lezártam a beszélgetést.
- Később mindent megmagyarázok, de most - ragadtam meg YooKwon kezét -, el kell rabolnom egy kicsit.
   Amilyen erősen tudtam, vonszolni kezdtem kifelé a teremből, egészen egy mellékfolyosóig.
- Nina... Hát te itt? - kérdezte mosolyogva. - Mi történt veled?
- Mi történt velem? Úr isten! - Fogtam fejem, majd összekócoltam hajam. - És én még azt hittem, hogy barátok vagyunk. Bíztam benned, de te elárultál! - Meglöktem mellkasánál fogva, mire kicsit hátralépett, nehogy elveszítse egyensúlyát.
- Voah, ácsi! Mi bajod van? Fogalmam sincs miről beszélsz! - Emelte fel védekezőn kezeit.
   Felcsattantam. Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam neki mindent, hogy mit is gondolok valójában.

- Aha... Szóval engem gyanúsítasz? Tényleg ennyire hülye vagy? Nem veszed észre mennyire manipulál téged?
- Te... Most kiről beszélsz? - Elakadt lélegzetem.
- JB... Komolyan nem vetted észre? "Nem hiszem, hogy véletlen avatott be a dolgokba". Nem furcsa ez neked? Végig kijátszott.
- Ne-nem hi...
- A telefonod is, azért nem volt nálad, mert ő valószínűleg lenyúlta, azon az estén. Elakarta veled hitetni, hogy csak véletlen ott hagytad. Kicsit láss a dolgok mögé, mielőtt bárkit gyanúsítgatni kezdesz - förmedt rám Ukwon.
   Nem tudtam, eltávolítani, azt a csomót a torkomból, ami az előző mondatánál keletkezett bennem. Hogy, JaeBum? Nem akartam elhinni. De, ahogy elmondta... Olyan logikusnak hangzott.
- Én most... - Pislogtam kicsiket, miközben a semmibe bámultam. - Én most, megyek. - Majd, mint aki karót nyelt, úgy fordultam meg és kifelé vettem az irányt az épületből.
   Lassan mentem, alig kaptam levegőt. Újra lejátszódtak bennem JB mondatai, majd Ukwoné is. Újra, újra és újra. És akkor, mint egy áramütés, úgy csapott belém az igazság.
- Hogy én, mennyire hülye vagyok! - Torpantam meg, majd azzal a lendülettel megfordultam.
   Ukwon ugyanott állt és ártatlan tekintettel nézett rám. Egy pillanat alatt ott termettem előtte és puszta kézből adtam neki egy pofont.
- Ha még egyszer megpróbálsz JaeBum ellen fordítani, azt nagyon megfogod bánni. - Csikorgattam fogaim.
   Láttam, hogy beszédre nyitja száját, de nem fejeztem be. - Tudom, hogy hazudtál. - Nevettem fel szánalmamban.
   Igazából, az egyik részem nem YooKwon-ra, hanem saját magamra volt mérges. Képes voltam kételkedni - hacsak pár pillanatig is - a legjobb barátomban. És ez feldühített.
- Tudod, hol buktál el? - Néztem mélyen szemeibe. - Túl sokat fecsegsz. Egy szóval sem említettem neked, hogy azon az estén nem vittem magammal telefont. - Mosolyogtam rá lenézőn.
   Megköszörülte torkát, majd utána hagytam szóhoz jutni. - Elismerésem. Ügyes vagy, de meg kell hagyni, én sem panaszkodhatok. Azt hittem egyből rájössz, hogy hazudok, de úgy látszik a kétely erősebb volt. Úgy néztél ki, mint maga, a testet öltött kétségbeesés.
- Te manipulatív féreg! - Szűrtem fogaim közt a szavakat.
- Ne, érts félre. Nem akartalak bántani, sem rosszat okozni neked. Igazából, nagyon is kedvellek. Csak tudod, ez volt a feladatom. Nem tudom, miért, de elég sok pénzt kaptam azért, hogy elfogassalak a zsarukkal. És tudod manapság a...
- A pénzért csináltad? - vágtam szavába.
   Egy világ tört össze bennem. Csak azért nem sírtam, mert a harag lángjai felszárították könnyeim.
   Vállat vont. - Bocsi...
- Bocsi? BOCSI? Ennyit vagy képes mondani? Ezek után? - kiabáltam rá. - Karint is csak felhasználtad? Vagy ő is benne volt ebben az egészben?
- Ja, nem! Ő nem tudott semmiről. Csak tudod a terv sikeressége érdekében, kellett egy olyan személy is, aki közel áll hozzám, de még sem tud semmiről.
- Undorító vagy! - Ráztam fejem.
   Hátat fordítottam. Nem bírtam tovább hallgatni.
   Senkiben nem lehet már megbízni? Yuri meddig akar még elmenni?

Real Life with a Celebrity 30. fejezet

   Kopogásra lettem figyelmes. Senki nem volt otthon, csak én és Dae, így nekem kellett kinyitnom.
   Egy hét sem telt el, s Yuri újra felbukkant. A bejáratban állt. Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de nem akartam DaeHyunnal újra összeveszni. Erőltetett mosoly kíséretében invitáltam beljebb. Dae tárt karokkal fogatta. Ölelés, puszi-puszi, minden volt. Összeszűkített szemekkel néztem a két személyt, de tudomást sem vettek rólam. Nem akartam még jobban felhúzni magam, így leültem a kanapéra, majd nézni kezdtem a tévét.
   Nem vagyok olyan hülye, hogy egyedül hagyjam őket. Hármunkon kívül senki nem tartózkodott a lakásban. A többieknek dolga akadt. Valószínű DaeHyunnak is mennie kellett volna, de valaki fontosabbnak bizonyult.
   Dae épphogy leszaladt valamiért a boltba, Yuri máris rám szált.
- Kaphatnék valamit inni? - kérdezte megjátszott kedvességgel.
- Ott a hűtő. Szolgáld ki magad! - Intettem fejemmel az említett tárgy felé.
- Azt kérdeztem: kaphatnék valamit inni? - szűrte ki fogai közt a szavakat.
   Pár napja megbeszéltük Dae-vel, hogy megpróbálok kedvesebb lenni Yuri-val. Fontosabbnak tartottam a kapcsolatunkat a büszkeségemnél, így rábólintottam.
   Hamis mosollyal arcomon álltam fel, utána odasétáltam a konyhába. Leemeltem a polcról egy üvegpoharat majd töltöttem bele hideg vizet. Visszatettem a flakont a hűtőbe majd megszólaltam.
- Kedves egészségedre! - Pukedliztam.
- Nincs ennél valami erősebb? - Fintorgott a poharat nézvén.
- De, van. Lefolyótisztító. - Vigyorogtam arcába majd hátat fordítottam neki.
- Nem hiszem, hogy megengedhetnéd magadnak ezt a stílust.
   Mondatára megfordultam, mire a pohár tartalma a ruhámon landolt. Szánalmamban nevettem egyet, mire kérdő pillantást kaptam.
- Mi olyan vicces? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Sose adod fel, igaz? - Vontam fel szemöldököm majd sarkon fordultam és bementem a hálószobába.
   Idegesen öltöztem át. Ruháimat szinte téptem le magamról, annyira dühös voltam. Nem is bírtam tovább egy fedél alatt lenni vele, így fogtam magam és eljöttem. Nem érdekelt, hogy Dae nem ért még vissza.
   Ha érdekli, hol vagyok, majd megkeres.
   Sebes léptekkel haladtam a folyosón, amikor belefutottam Ukwon-ba.
- Hát, te? Mit keresel itt? - kérdeztem sűrűn pislogva.
- Ne kérdezősködj annyit, csak gyere. - Villantott egy széles mosolyt majd megragadta kezem és magával rángatott.
   Beültünk a kocsijába, majd felvázolta gondolatmenetét.
- Este, amikor már minden zárva van belógunk a strandra - közölte könnyedén.
   Először nem is tudtam hova tenni, ellenkeztem is. Végül mondta, hogy nem kell aggódnom. Ha bármi gond lenne, akkor elfutunk. Nem vitatkoztam tovább, hisz' én sem akartam fizetni. Ráadásul mást is hozni akart. Úgy kevésbé lesz nagy a baj, ha megjelenik a tulaj.
   "Társaságban megoszlik a bűntudat is." Vagy, hogy szokták mondani.
    Napközben beültünk egy fagyizóba. Beszélgettünk, és gyakoroltuk a párbeszédeket. Hozzá a kiejtést, és hanglejtést. Viccesen telt el a nap. Sokat nevettem. Nem is hittem, hogy ilyen jól ellehet vele beszélgetni.
   Mikor már sötétedett elindultunk a kiszemelt helyre. Összesen heten voltunk, fiúk és lányok vegyesen. Senkit nem ismertem, de hamar kijöttem velük. Annyira bolondok voltak, mint én. Nem volt nehéz szót érteni.
   A srácok bakot tartottak a lányoknak, s úgy másztunk át a kerítésen. Ők pedig játszi könnyedséggel ugrottak át rajta. Amikor már bent voltunk, kicsit kezdtem izgulni, de hamar elmúlt. Nem éreztem bűntudatot, pedig kellett volna. Hasonlított egy betöréshez, de... Viszont nem loptunk el semmit.
   Az, hogy nem vittem magammal fürdőruhát, kicsit megnehezítette a dolgomat. Aztán láttam, hogy többiek sem hoztak, így én is fehérneműre váltottam, csak úgy, mint a lányok.
   Egész végig az úszómedencében hűsöltünk. Este is olyan meleg volt, hogy rákot lehetett volna sütni az embereken.
   Bohóckodtunk, ugráltunk ki-be, versenyeztünk ki bírja tovább a víz alatt. Ám, minden játéknak vége szakad egyszer. S ez ott sem volt másképp. Kiabálást hallottunk. Megfenyegetett minket valaki, ha nem hagyjuk el a helyszínt nagy bajban leszünk. Persze nem tűntünk el, és percekig játszottuk a hülyét, aki nem ért a szép szóból.
- Lehet, tényleg menni kéne - szólt Karin, az egyik japán lány.
- Nyugi már, amíg nem hívj-
   Ukwon mondatát hangos sziréna szakította félbe.
- Futás! - kiáltott YooKwon majd mindenki kiugrott a medencéből.
   Ahányan voltunk, annyi felé szaladtunk. Fel akartam kapni a cuccaimat, de nem voltak ott, ahol hagytam őket.
   Mi a franc? Sajnos nem volt időm tovább gondolkodni. A piros és kék fények már bevilágították a strandot. Futásnak eredtem. Meg voltam ijedve. Szívem a torkomban dobogott. Nem csukhattak le, így mindent megtettem, hogy elmeneküljek. De sajnos késő volt. A sövénybokrokat követve reméltem, hogy jó irányba megyek. Viszont csak egy zsákutcát kaptam. Sárga lámpafény jelent meg hátam mögött, 'mitől megláttam árnyékom. Ijedten kaptam hátra fejem. Semmi esélyem nem volt a menekülésre. Óvatosan közelebb merészkedtek majd megfordítottak és megbilincseltek. Mikor betuszkoltak a rendőrautóba, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Karint is elkapták.
   A futástól kapkodtam a levegőt. Nem bírtam megszólalni.
- Ukwon! - sziszegte. - Ezért még kinyírlak! - Azzal belerúgott a vezetőülésbe.
   Bevittek minket az őrsre és faggatni kezdtek. Nem voltunk hülyék, így minden kérdésükre ellenállás nélkül válaszoltunk... egy darabig.
- Utoljára kérdezem... Kik voltak még magukkal? - kérdezte negyedszer is a rendőr, aki bevitt minket.
   Bármennyire is meg voltam rémülve, annyira nem voltam seggfej, hogy eláruljam Ukwont vagy a többieket. Karin is e-képp vélekedett. Minket kaptak el, mi is visszük el a balhét. Amúgy sem változtatott volna semmin, ha eláruljuk kik voltak még velünk.
   Egy óráig tartottak bent a kihallgatóteremben, majd felhívták hozzátartózóinkat. Vagyis akarták. Karinnak letették az óvadékot. Viszonylag hamar kikerült.
- Megleszel? - kérdezte, miközben szülei kifelé akarták rángatni.
   Válaszként bólintottam, de igazából fogalmam sem volt, mi tévő legyek. Telefonom nem volt nálam. Nem emlékeztem arra, hogy magammal vittem volna a strandra. Fáziskéséssel, de rájöttem, hogy a dormban hagytam.
   Kérték, hogy adjam meg szüleim számát. Persze, nem mondtam meg. Részben azért, mert ha tudomást szereznek erről, az itteni életemnek lőttek. Másrészt pedig fejből nem is tudtam. Senki telefonszámát nem tudtam megjegyezni, csakis a sajátomat. Így megadtam az enyémet.
- Az anyja azt mondta külföldön van. Amint tud jön és segít. - Csapta le a telefonkagylót. - Addig is maradjon itt, amíg kitaláljuk, mi lesz magával.
   Szavaitól olyan érzésem támadt, mint akire savat öntöttek. Hogy miért? Mert anyám nem tartózkodott abban az országban, amiben én. Egyből tudtam, hogy ki vette fel a telefonom. És mindez mellett a legrosszabb az volt, hogy tudtam, egyáltalán nem fog segítséget küldeni.
- Hülye ribanc! - Üvöltöttem fel és felrúgtam a széket, amin eddig ültem.

   Reggel ugyanott voltam. A kis rácsos teremben, ahova még este benyomorítottak más szerencsétlen sorsú emberek közé. A különbség az volt, hogy én tizenhét éves voltam, míg ők középkorúak.
   Mivel senki nem jött értem, meghozták az 'ítéletet'. Magánzárkát kaptam. Nem tudták, mikor jönnek értem, de mivel nem követtem el főbenjáró bűnt, ezért nem is rakhattak gyilkosok és rablók közé.
   Először bevittek egy raktárszerűségbe, ahol elém toltak két dobozt. Ruhák voltak benne. Olyan tárgyak, amiket a hozzátartozójuk otthagyott. Nem ellenkeztem, hisz' nem akartam egész végig fehérneműben lenni. Az addigi pillanatok, így is eléggé kínosak voltak. Nem akartam, hogy több ember is meglásson.
   A gond az volt, hogy sok választási lehetőségem nem akadt. Vagy egy prostituált cuccait kapom magamra vagy pedig egy vérrel átitatott hálóinget. Mondanom sem kell, inkább belebújtam a kihívó, de tiszta textilbe.
   A rövid bőr nadrág úgy feszült rajtam, mintha csak azt kiáltaná: fogd meg! A laza, hasvillantós póló hátul meg volt tépve, így nem mondhattam arra sem, hogy: ápol és eltakar. A hab a tortán egy fekete platformos magassarkú volt, amiben képtelen voltam menni, így a kezemben vittem. Csak a legszükségesebb esetben akartam felvenni.
  
   Három nap telt el, mióta Yuri kiadta magát az anyámnak. Nem egyszer jött rám a sírógörcs. Egy börtönben ültem, egyedül. Nem volt kihez szóljak, nem mondhattam el senkinek a problémáim. Nem voltam kint a friss levegőn. Négy fal közé voltam zárva és csak akkor mehettem ki, mikor tusolás idő volt. De egyik este meghallottam egy beszélgetést. Nem volt, mit veszítenem, így bevetettem az újonnan szerzett tudást.
- Tényleg kimehetek oda? - kérdeztem csillogó szemekkel, megkönnyebbült mosollyal.
- Te? Kislány, nézz magadra! Ebben a göncben szétszednek téged. Ha sikerül visszajutnod onnan, ebbe a cellába, akkor is csak cafatokban.
   Igen, megrémültem. De nem bírtam elviselni a bezártságot.
- Nem érdekel! Engedjen ki... kérem! - Fogtam két kezem közé a rácsot majd lehajtottam fejem.
   Kattant a zár, mire azonnal felkaptam tekintetem és kifelé szedtem lábaim.
- Nem biztos, hogy tudnak magának segíteni, ha bajba kerül.
   Hallottam mondatát, de nem érdekelt. Merev tekintettel haladtam tovább.
   Igen, ez már biztos. Megőrültem. De nem ülhetek itt tétlenül. Valamit tennem kell. Három részre volt osztva a kinti terület. Egyik, ahova csak férfiak tehették be lábukat. Másik, ahol csak nők tartózkodhattak. Harmadik pedig a koedukált rész. Azonban oda csak saját felelősségre mehettél be.
   A kinti őr babrált a kapuval majd kinyitotta nekem. Hezitáltam pár másodpercet majd remegő lábakkal léptem át a határvonalat. Becsukták mögöttem a bejáratot, de még akkor sem mozdultam. Előtte fel akartam mérni a terepet.
   Beton talaj volt, amit néhol vérfoltok díszítettek. Fapadok különböző helyekre lerakva. Kártyáztak és egyéb játékokat játszottak, amin lehetett fogadni. Mindenki, aki ott volt... Hát... Nem úgy nézett ki, mint én. A férfiak kigyúrtak voltak, de még ha az egyik nyurgább is volt a többinél, látszott rajta, hogy nem véletlenül kapott több évet. A nők is kemény fából voltak faragva. Megijedtem a látványtól, de erőt vettem magamon. Remegésemet kezembe irányítottam, hogy még véletlenül se inogjak meg a magassarkúban. Mint mondtam, csak a legszükségesebb esetben veszem fel. És nem tudom mások hogy lettek volna vele, de én nem akartam vérben ázott betonon mezítláb mászkálni.
   Lassan, kihúzva magamat haladtam előre. Jobb lett volna lehajtott fejjel, fület-farkat behúzva menni. Viszont akkor nem találtam volna senkit, aki a segítségemre lehetett volna. Keresnem kellett valakit, aki hajlandó feláldozni a telefonálási lehetőségét. Ugyanis minden héten egyszer lehetett telefonálniuk azoknak, akik jó magaviseletet tanúsítottak. De miért is mentem a koedukált részre? Több esélyt láttam benne, mint csak a lányok részlegén kutatni.
   Nem tudtam merre haladok, csak mentem lassan előre. Mindenkit megnéztem, de egy emberen nem legeltettem a szemem pár másodpercnél tovább. Nem akartam már az első percekben életemet veszíteni.
   Viszont nem jött be az észrevétlenség. Nem szóltam semmit, a maggassarkú is csak kis hangot adott, mégis megtaláltak. Hisz' friss hús voltam, aki önként sétált be az oroszlánokhoz.
- No csak...
   Hallottam meg egy férfi hangot magam mögül, de nem törődtem vele.
- Te, ott! Szakadt pólós!
   Erre megfagytam. Tovább akartam menni, de a lábam okosabb volt. Tudta, ha elindul újra előre, nagy bajban lettem volna. Ennek fejleményeként, mint aki karót nyelt, úgy fordultam hátra.
   Egy magas, izmos férfi állt előttem pár méterrel. Enyhén borostás volt, rövid hajjal. A legnormálisabb alakot sikerült kifognom az ott lévők közül. Mármint kinézetre még lehetett volna rá mondani, hogy vonzó, HA nem lett volna egy börtöntöltelék.
   Nagyot nyeltem. Próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban... De nem ment.
- Mit keres itt egy ilyen ápolt kislány? - Lépett hozzám közelebb.
   Hiába volt magasított cipő, még úgy is alacsonyabb voltam.
   Végigmért tetőtől talpig, én pedig csak álltam összeszorított fogakkal és megtudtam volna ölni tekintetemmel.
- A ruhádat nézve... Már tudom, miért vagy itt. De az nem magyarázat arra, miért merészkedtél el idáig. - Tárta szét kezeit, utalva a koedukált területre.
   Még mindig nem szóltam semmit. Elmenni viszont nem mertem, így tovább álltam egyhelyben. A pasas mögött ott állt két haverja, s amint megláttak minket a padon, még három másik is odajött. Hat férfi állt előttem és csak reménykedhettem, hogy senki nem veszi észre ezt a kisebb gyülekezőt. Különben nekem annyi.
- Amióta itt vagy egy szót sem szóltál. - Húzta gonosz mosolyra száját. - Elvitte a cukros bácsi a nyelved? - Egyik kezével megfogta arcom és összenyomta, mire a fájdalomtól elrántottam fejem.
- Kérdeztem valamit! - Kezével végigsimított fedetlen combomon, amitől legszívesebben elhánytam volna magam.
- Vedd le rólam a mocskos kezedet! - Lesöpörtem kézfejét combomról, mire elnevette magát.
- Tüzes. - Vigyorgott, mire megfogta két karom és magához rántott. Annyira szorosan tartott magánál, hogy szinte felemelt. Lábaim épphogy súrolták a földet.
   Félek. Legszívesebben pofán csaptam volna saját magam, amiért megszólaltam.
- Tedd már le! - Hallottam egy másik férfi hangját, mire elengedett.
- Te akarsz nekem parancsolni? - Kezdte ropogtatni öklét.
- Nem csak neked jár ki a szórakozás. - Jött közelebb egy másik.
   Veszekedtek még egy sort, 'mire megegyeztek, hogy ki, mikor használ majd.
- Mi vagyok én, koton? - Csúszott ki számon, amit csak gondolatba akartam mondani.
   Nem volt visszaút, így fojtattam.
- Nem vagyok senkié, hogy használhasson - szűrtem fogaim közt a szavakat.
   Erre nem mondtak semmit, csak röhögni kezdtek.
- Felvágták a nyelved, az egyszer biztos. - Vigyorgott a magas fazon. - Ezért megengedem, hogy beszélj. Mondd csak... Miért vagy itt?
- Keresek valakit - zártam rövidre.
- Tényleg? És kit? - Nézett meglepetten.
- Olyan valakit, aki odaadja az eheti telefonálási engedélyét. - Kezdtem tördelni ujjaim félelmemben.
- Én odaadhatom neked. - Húzta sejtelmes mosolyra száját, majd intett a csatlósainak, hogy kopjanak le.
- Mit akarsz? - Szorítottam össze állkapcsom a választ várva.
- Szerintem te is nagyon jól tudod, mire perverz mosollyal megindult felém.
   Hátraléptem egyet, de valaki hátulról nyakamra fűzte karját, s úgy szorított magához. Fura volt, mert nem erőszakoskodott, csak... tartott. Mintha nem akarná, hogy elszökjek előle. Attól függetlenül próbáltam két kezemmel lefejteni karját nyakamról, de nem sikerült. Tehát, feladtam.
- Nem ad ő neked semmit! - szólalt meg a fiatal srác mögöttem. Legalábbis a hangjából ítélve nem lehetett sokkal idősebb nálam.
- Ő már az enyém, kis haver. Engedd el szépen és keress más játékot!
- Vedd le a magassarkúd és amikor azt mondom: most, akkor fuss a kapuhoz, ahogy csak tudsz - suttogta a srác fülembe, 'mire bólintottam. Szemeimbe könnyek szöktek, és azt kívántam jussak ki onnan végre.
   Halkan kibújtam lábbelimből, amíg a magas pasas a hátam mögött állóval volt elfoglalva.
- Nem hallottad, mit mondtam? - Megindult felénk.
- MOST! - kiáltotta el magát.
   Nekem sem kellett több. Úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. A kapu felé rohantam, amit már láttam, hogy nyitnak ki.
    A srác, aki megmentett megragadta karom és kirántott a kapun. Megbotlottunk és a porba estünk. A srácon feküdtem, de még nem nyitottam ki szemeimet. Mikor hallottam, hogy becsukták a rácsot csak akkor mertem felnyitni látószerveim.
- Te mégis, mi a jó francot keresel itt? - Kaptam a kérdést közvetlen az arcomba, mert alig volt köztünk pár centi.

Real Life with a Celebrity 29.fejezet

   Az egész napot végigbeszéltem a fiúkkal. Az első, amivel a mondandómat kezdtem az az volt, hogy semelyik nem vette fel a telefont. Akárhányszor hívtam őket, csak a hangposta kapcsolt be.

   Nem nagyon érte váratlanul őket kérdésem. Az oka annak, hogy nem jelentkeztek, egyszerű volt. Az igazgató mindent megvont tőlük. Elvette a telefonokat és minden más elektromos kütyüt, amivel kapcsolatba léphettek volna akárkivel. Ennek következtében négyszer annyit dolgoztak, mint általában. Sajnáltam őket, és nem értettem, mire fel, ez a hirtelen megvonás. Még soha nem voltak erre kötelezve. Én meg elhordtam szegényeket mindennek, mert nem jelentkeztek.

   De szerencsére most már itt vagyok, úgyhogy nem lesz ilyen probléma, hogy nem tudunk beszélni.

   Második nap teljesen átrendeztük DaeHyunnal a szobánkat, hogy rendesen elférjenek az én cuccaim is. Majd mikor azzal végeztünk, elmentem az igazgatóhoz és átnyújtottam neki az aláírt szerződést a színészkedéssel kapcsolatban. Még anno, ezt is kiharcoltam otthon.
   Utána elmentem találkozni a rendezővel, hogy további utasításokat kapjak. Kellett a történet folytatása, hogy melyik jelenetben jelenek meg újra, és a további dialógusok sem hiányozhattak, amiket meg kellett tanulnom. Eközben találkoztam Ukwonnal is. Beszélgettünk pár sort majd eljöttem.
   Épp, hogy visszaértem JongUp már meg is ragadta karom és elkezdett húzni a folyosón.
- Hova megyünk? - kérdeztem kacarászva.
- Elviszlek vacsorázni. - Nézett hátra háta felett. - Régen beszélgettünk már, ideje lenne dumálni kicsit, nem? - Mosolygott elevenen majd tovább húzott előre.
   Én is csak mosolyogtam.
   Tényleg jó lenne elmenni valahova. Sok mindent ki kell adnom magamból. Ha nem neki mondanám el, akkor mégis kinek? Tökéletes időzítése volt JongUp-nak. Örültem, hogy kimozdulhatok és csacsoghatok valakivel. Ő az egyik olyan ember, aki ténylegesen megtudja oldani a problémáim.

- Mit gondolsz? El kéne mondanom? Én is hibás vagyok? - Piszkáltam villámmal egy salátadarabkát.
- Közelítsük meg másik irányból - válaszolt. - Amíg távol voltál... Dae eltöltött egy éjszakát Yuri-val.
   Mindenre számítottam, csak erre nem. Beleejtettem villám a tányérba, kezem pedig lehullott testem mellé.
- Látod? Ő is ugyanígy érezne, ha ezt tudná. - Belekortyolt italába. - Ne aggódj, nem történt köztük semmi. Csak szemléltetni akartam a dolgokat.
   Ez most szórakozik?
- Ha történt volna bármi is... akkor sem lehetne beleszólásom. Hisz' akkor nem voltunk együtt. - Gyorsan bekaptam egy szelet paradicsomot, hogy eltűnjön végre a keserű érzés torkomból.
- Nina... Kérlek, mondd, hogy érted a lényeget. - Fogta meg szabad kezem. - Fontos számunkra DaeHyun és ha ezt megtudná... El sem tudom képzelni, mit művelne. Néha jobb tudatlannak lenni. - Sóhajtott majd elhúzta kezét.
- Tudom. - Hajtottam le fejem. - Nem mondom el neki.
- Ami történt csak egy véletlen volt. Én is tudom, hogy nem érzel JB iránt semmit. Még ha jól is színészkedsz, számomra akkor is olyan vagy, akár egy nyitott könyv. Látom, hogy nézel DaeHyun-ra, szóval megnyugtatlak, nem kell ezen fennakadnod - mondta miközben száját teletömte étellel.
- És így várod el, hogy komolyan vegyelek? - Nevettem fel majd nyújtottam neki egy szalvétát.

   Igaza van. Teljesen túldrámáztam a dolgokat. Mit kell úgy idegeskedni? Megnyugtattam magam, így teljes higgadtsággal léphettem át a dorm küszöbét.

   Későre járt, így a fürdőszoba felé vettem az irányt. Végigbattyogtam a hosszú folyosón majd gyorsan letusoltam. Nem akartam sokat időzni. Felöltöztem és elkezdtem fogat mosni.
  Pár másodperc elteltével kattant a zár, amire odakaptam fejem. JaeBum állt előttem. Annyira megijedtem, hogy félrenyeltem a fogkrémet, amitől szétköpködtem a mosdókagylót.
- Te hülye vagy? Meg akarsz ölni? - Töröltem meg arcom a törölközőmbe majd leöblítettem a mósdókagylót is.
- Kérlek, ne küldj el. Beszéljük meg. Nem bírom elviselni, ha haragszol rám. Tudom, önszántadból nem fogsz bocsánatot kérni. Bár te vagy a hibás, én kérek elnézést. Helyetted is...
   Szavaitól feltört bennem egy nevetés.
- Te kész vagy. - Csaptam vállára egyet, mire értetlenül nézett. - Nem haragszom rád. - Mosolyogtam rá kedvesen majd nyakamba terítettem törölközőm. - Ne aggódj.
- Ez könnyebben ment, mint gondoltam. - Vonta meg vállát, de utána újra komoly lett. - Viszont van itt még más is.

   Arckifejezésétől teljesen lefagytam. Mi lehet ilyen komoly?

   Légy résen. Vízhangzott fejemben JaeBum mondata. Aznap este mindent megértettem.
   Valójában tudtam, hogy Yuri egy alattomos, számító alak. Na, de ennyire? JB elmesélte, hogy meglátogatta őt, még aznap, amikor én érkeztem. Be akarta fűzni a kis tervéhez, aminek az a célja, hogy engem tönkretegyen. Tudta, mennyire közel állok JaeBum-hoz, de remélte, hogy pénzzel megvesztegethető.

   Ugyan kérlek. Hogy lehet valaki ennyire naiv? Nem felhőtlen minden barátság, de annyira még sem lehet hülye, hogy azt higgye, egy kis veszekedés után JB tönkre akar tenni. De úgy látszott mégis. Yuri mindent kitálalt, elmondta az egész ügyködését. Akkor értettem meg, miért is nem kaptam SMS-t DaeHyun-tól, még mielőtt eljöttem. Yuri megcserélte neveinket Dae névjegyzékében és helyettem neki küldte az üzeneteket. Azokat, amikben szólt, hogy nem tud eljönni velem és nem is jön haza. Én meg nem hittem neki. Beleestem a csapdába és hazamentem.

   Arra is fény derült, miért volt olyan kedves az igazgató és miért mondott rögtön igent arra, hogy próbaidőn legyek. Ez is Yuri tervének a része volt. Ő zsarolta meg az igazgatót, hogy vegyenek fel. Meg akarta várni, amíg szétválaszt minket DaeHyunnal a kevéske együtt töltött idő. De amikor ez nem következett be, akkor kiakart pateroltatni. Ám balszerencséjére, ez sem történt meg. Az igazgató, azért volt kedves, mert a végére meglátta bennem azt a tehetséget, amit először nem vett észre. Így jutott Yuri végső kétségbeesésében JaeBum-hoz.

   Nagyon eszes. Hülyének tetteti magát, de valójában nagyon okos és ravasz. Képes volt titeket szétválasztani DaeHyunnal. Biztos vagyok benne, hogy okkal mondott el nekem mindent. Nem tudom, mire készül, de tuti, hogy nem véletlen avatott be a dolgokba. Valószínű tudta, hogy elmondom neked. Légy résen. Nem akarom, hogy bajod essen. JB mondata, újra megjelent gondolataimban.

   Akkor nem tudtam megfejteni, mire is készül valójában Yuri. De abban biztos voltam, hogy nem JaeBum lesz az utolsó, akit megpróbál felhasználni ellenem.

Real Life with a Celebrity 28.fejezet

- Igen, én vagyok. Nem is örülsz, hogy látsz? - Vigyorog rám JaeBum.
- Hogy ne örülnék? - Mosolyogtam rá. - Csak meglepődtem. - Majd megöleltem, amit ő viszonzott is.
- Finom puha a bőröd. - Hajolt le fülemhez. - Gyakrabban kéne, így megölelned.
- Na, jó most eressz el! - Toltam el magam mellkasától.
   Igen, nem fehérneműbe kéne, ezeket az ölelkezéseket végrehajtani.
- És hogy-hogy itt vagy? - kezdtem bele a beszélgetésbe, miközben a fekete ruhát próbáltam magamra erőltetni.
- Hallottam, hogy kibékültetek DaeHyunnal. Azt is tudom, hogy odaköltözöl, így felhívtam Zitát, hogy eljövök érted. Én viszlek haza. - Nekidőlt az öltözőfülkének és összefonta karjait.
   Erre nem mondtam, semmit. Aranyos gesztusnak tartottam, de ha elkezdtem volna megköszönni és dicsérgetni, akkor még jobban növeltem volna - a már így is -, beképzelt kis fejét.
   Sikerült belebújnom a miniruhába, de a cipzárt csak félig sikerült felhúznom.
- JB, kérlek, húzd fel! - Mutattam hátamra.
- Miért vagy mindig, olyan béna? - Nevetett fel.
   Lassan húzta fel a cipzárt figyelve arra, nehogy becsípje bőrömet.
   Mikor keze néhány ponton hátamhoz ért, libabőrös lettem. Nem értettem miért, de gyomrom nyugtalan volt és szívem is gyorsabban vert, mint általában. Elpirultam és rögtön elfordultam a tükörtől, hogy JaeBum észre ne vegye.
- Csinos vagy. - Villantott egy halvány mosolyt, majd hátulról magához ölelt. - És jól nézünk ki együtt. - Mosolya szélesebb lett. Megint incselkedett.
- E-ez... Tudod, hogy ezt, nem lehet. - Fejtettem le kezeit derekamról. - Dae, ha ezt látná, akkor...
- Jaj, hagyjál már, ezzel a hülyeséggel! Attól, hogy jártok, a mi kapcsolatunknak nem kell megváltoznia. Nem érzek irántad úgy, te sem érzel semmi viszonzatlan dolgot irántam. Akkor miért hinnéd azt, hogy ezzel megcsalod? Csak nem, kedvelsz? Attól félsz, hogy belém szeretsz? - Vett fel egy önelégült vigyort. - Végül is, érthető. - Nézett bele a tükörbe és megigazította a frizuráját.
   Hogy én? Beleszeretni JaeBum-ba? Még a gondolatnak sem kéne megszületnie a fejemben.
- Ez már egyáltalán nem vicces. - Néztem rá komoran.
   Kibújtam a ruhából, majd felöltöztem. A többi "rongyot" visszaadtam Zitának, hogy vigye őket a helyükre. Ezzel párhuzamosan le is szidtam, hogy nem szólt JB érkezéséről.
   Beültünk még egy teára Zitával, majd elbúcsúztunk egymástól. Ő is hazament, engem pedig JaeBum hazavitt, hogy még el tudjak köszönni otthon.
   Anyáék örültek, hogy JB-vel megyek, hisz' mindig kedvelték. Úgy gondolták jó hatással van rám. Na, persze. De még én is jó kezekben éreztem magam vele, pedig egy nőcsábász. De tudtam, hogy velem sosem tenne semmi olyat.
   Elbúcsúztam szüleimtől is majd elindultunk a reptérre.

   Egész úton nem váltottunk egy szót sem. Nem tudtam neki, mit mondani. Valamiért kellemetlenül éreztem magam. Valószínű, ő is érezte ezt, mert nem erőltette a beszélgetést. A repülőúton zenét hallgatott és láttam arcán, hogy mély gondolataiba temetkezett. Egy ideig figyeltem, de végül feladtam, hogy bármit is megtudnék belőle fejteni. Ezennel kijelenthettem, hogy a repülőutat, végigaludtam.
   Mikor leszálltunk, felszedtük a bőröndöm és beültünk egy taxiba. Az úti cél előtt pár kilométerrel megállt az autó.
- Miért álltunk meg? - Értetlenül néztem mindkét emberre a kocsiban. JaeBum nem szólt semmit, csak megfogta kezem és kihúzott a járdára. Amint becsukta az ajtót, az autó elhajtott. - A bőröndöm! - Kiáltottam a kocsi után.
- Nyugi, hazaviszi neked. - Majd megfogta kezem és lassan elkezdett a hazafelé vezető úton haladni.
- És mi, miért szálltunk ki? - Majd ránéztem kezünkre. - És miért fogod a kezem? - Rántottam el az említett testrészem.
   Választ nem kaptam. JB, újra megragadta kezem és vonszolni kezdett. Muszáj volt neki, mert minden módon ellenkeztem, hogy vele, kézen fogva menjek az utcán.
   Kicsit letértünk az útról, ami hazairányítana minket. Körülöttünk nem volt, senki. Egy csendes mellékutcára vitt. Hiába kapálóztam, bármilyen erősen is húztam kezem, Jaebum szorítása nem engedte, hogy szabaduljak.
   Mikor végre megálltunk, erősen ellökte magától kezemet.
- Neked, mi a franc bajod van? - Tárta szét kezeit.
- Nekem, mi bajom van? - Mutattam magamra. - Nekem, mi bajom van? - emeltem fel hangom a második mondatnál. - Még kérdezed? - üvöltöttem tovább. - Amit, ma leműveltél... - vettem takarékra a hangerőt. - Miért kell olyanokat mondanod, amik zavarba hoznak? A próbafülkében is, amit te csak viccnek hívsz... Ez már egyáltalán nem vicces! - Ütöttem meg tenyérrel a ház falát, amihez közel álltunk.
- Miért kell ilyeneket mondanom? Mindig is ilyen voltam, Nina! Nem változtam meg, te változtál! Sosem viselkedtem másként, te reagálsz másképp! Eddig nevettünk az ilyeneken, most meg üvöltözünk! Mi a fene, bajod van?
   Én... Igaza van. Mindig is, ilyen volt. Akkor meg, miért reagálom túl? Miért érint furán a dolog? Miért érzem ezt a furcsa, melengető érzést, amikor rám néz? Amikor magához ölelt, azt éreztem, hogy elárulom DaeHyunt. Azt az embert, akit szeretek.
- Nem változtam! - kiabáltam neki, mintha nem hallaná. - Nem változtam meg... - Ismételtem magam, mire szemeim könnybe lábadtak. - Miért hiszed azt, hogy ez, jó játék? Annyi csajt megkaphatsz, de neked velem kell foglalkoznod?! Nem kell bókolgatnod, még akkor sem, ha régen ezeket viccesnek tartottuk. Nem én változtam! A körülmények lettek másak! Járok valakivel, JaeBum! DaeHyunnal járok, érted? Szeretem! Nem tehetem meg vele ezt... Nem engedhetem, hogy te úgy érj hozzám, ahogy ő! - üvöltöttem torkom szakadtából.
- Szereted? - Hagyta el egy cinikus nevetés a száját. - Ha tényleg annyira szereted, akkor mitől félsz? Miért ijedsz meg attól, ha hozzád érek? - Megérintette vállamat, mire hátraléptem egyet. - Magadat próbálod hitegetni? Még meggyőzni sem sikerült saját magad... akkor, hogy akarsz engem? Annyi mindent átéltünk együtt, de eltávolodsz. Sosem akartam neked rosszat! Tudom, hol a határ, Nina! De te már attól is félsz, hogyha rád nézek. Mi történt veled? Nem vagyunk szerelmesek egymásba. Barátok vagyunk. Legjobb barátok! Legalábbis azt hittem, de ez...
- Barátok is vagyunk! De értsd meg, hogy amit eddig megtehettünk, most már nem lehet. Ha neked lenne barátnőd, szeretné azt látni, hogy megölellek? - sírva mondtam ezeket, de még mindig nem tudtam, miért is sírtam.
- Ez egy vicc... - Rázta a fejét. - Ez egy, kibaszott vicc! - förmedt rám. - Még te sírsz? Nekem lenne okom sírni. Elveszítelek... És nem akarlak elveszíteni, érted? - Közelebb lépett, de én úgy léptem hátra automatikusan.
- Ne, gyere most közelebb! - Ráztam fejem.
   Erre megragadta mindkét csuklómat.
- Meddig fajulnak még a dolgok? Látod? - Nézett kezeimre, amit erősen fogott. - Már remegsz, ha hozzád érek! Mitől félsz? Mondd meg! - Üvöltött rám olyan közelről, hogy foghattam volna arra a remegést.
   Nem tudom... Nem tudom, mitől félek, érted? Nem tudom, miért reagálom túl, ezt az egészet. Fogalmam sincs... De nem érzem helyesnek, amiket csinálunk.
- Nem érzem helyesnek, amiket teszünk... - Könnyeim folytak, amiket nem akartam letörölni.
   Úgy éreztem azokkal együtt, a düh is kifolyik belőlem.
- Nem, helyes? - Összeráncolta szemöldökét. - Nem gondolsz rám úgy, világos? Én se, te rád! És ezt be is bizonyítom.
   Ki akartam rántani kezeimet szorításából, de már túl késő volt. Egy lépéssel nekitolt a falnak és megszüntette azt a távolságot, amik ajkaink között voltak. Megcsókolt.
   Nem akarom... JaeBum, miért? Dae... annyira sajnálom. Sajnálom, hogy nincs elég erőm ahhoz, hogy eltoljam magamtól. Azért is bocsánatot kérek, amit ebben a pillanatban érzek...
   Mikor ajkaink elváltak, JB a kezemet is elengedte. Ameddig beszélt sokkosan, szótlanul álltam.
- Látod? Semmi érzelem. Nem volt ebben a csókban, semmi - megint kiabált. - Úgyhogy, ne mondd nekem, hogy megcsalod azt a barmot, mikor nem tettél semmi rosszat, világos? Neki kéne bűntudatot érezni, hogy otthagyott téged és nem, neked! Ne, egy olyan miatt érezd rosszul magad, aki meg sem érdemel téged!
   Nem bírtam tovább. Akkora pofont adtam neki, amilyet még soha senki másnak.
- Mi a faszt képzelsz magadról? - Ütöttem meg mellkasát. - Hogy jössz te ahhoz, hogy a barátomat sértegeted? Azt hiszed, te jobb vagy? Most csókoltál meg, egy foglalt lányt! - Ütöttem még egyet, mire megbánó tekintetet kaptam. - Megcsókoltál, érted? Miért? Miért kellett ezt tenned? - Éreztem, ahogy elönt a harag, félelem, bűntudat és szomorúság egyvelege. - Megcsókoltál!
   Beleütöttem vállába is, mire magához rántott és karjaiba zárt.
- Annyira sajnálom! Bocsáss meg! Nem gondolkodtam... Ideges voltam és...
   Nem akartam végighallgatni, ahogy saját magát próbálja mentegetni.
- Megcsókoltál... Megcsókoltál... - Hajtogattam, mire már teljesen elkapott a sírógörcs.
   Próbáltam magam eltolni, de nem ment. Szorosan tartott magához.
- Eressz el, különben soha nem látsz újra! - Hagytam abba a kapálózást.
   Azt a mondatomat komolyan gondoltam. Ezt JB is megérezte és lassan el is engedett.
- Ne, gyere át hozzánk és kerülj el egy ideig... - Néztem rá elhomályosult szemekkel, majd fogtam magam és otthagytam.

   Mikor rendbe raktam az arcom egy étkezde mosdójában, magamra erőltettem egy hamis mosolyt és elindultam ahhoz az emberhez, akihez tartozom.
   Nem is kérdés, ki számomra az egyetlen. Felejtsük el a mai napot és lépjünk tovább.
   Ezekkel a gondolatokkal léptem be a dormba, ahol a fiúk kirobbanó örömmel vártak. Nagyon szerettem volna már mindegyiket magamhoz ölelni, és ezt meg is tettem.
   Nekik is meglepetés volt az, hogy megjelentem. Hisz' nem tudtak róla, hogy JB hozott el.
   Mikor mindenkivel meg volt a sok puszi, ölelés és dicsérő szó, lehuppantunk a kanapéra. DaeHyun magához ölelt és úgy kezdtünk neki a többiekkel a csevegéshez.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem Dae, mire halványan elmosolyodtam.
- Most már igen... Mert veled lehetek.
   Visszamosolygott majd adott egy puszit, én meg vállára hajtottam a sok gonddal teli fejemet.
   Mit kéne ezek után tennem?