- Dae... Hyun... - mondtam ki nagy nehezen.
Ott állt előttem. Hideg barna haja fel volt zselézve és talpig feketében volt. Fájdalmasan jól nézett ki, de nem ez volt az első szempont, ami miatt nem vettem le róla tekintetem. A sokk, amit az ittléte okozott, erősebb volt, mint a kinézete.
- Te mégis, mit csinálsz itt? - emeltem fel hangom, mikor magamhoz tértem.
- Muszáj beszélnünk! - Nézett rám kérlelő tekintettel, majd kezem után nyúlt.
- Csak menj vissza! - Léptem egyet hátra és helyemre indultam. Le is ültem, de nem állt meg a történet.
- Ha ő nem szeretne veled beszélgetni, akkor én szívesen... - Már csak azt láttam, hogy osztálytársam Dae mellé állt, és elkezdte felvezetni ujjait barátom karján.
- Na, most volt elég! - Mindenki minket nézett, így teljes gőzzel azon voltam, hogy DaeHyun-t elvigyem onnan. Csuklóm ragadtam és kihúztam a folyosóra.
- Te mégis, mit képzelsz? Van képed idejönni? Egyáltalán, hogy gondoltad ezt? Beállítasz ide, felbolygatva mindent?! - Kezdtem el vele ordítozni.
- Mondj bármit... nem érdekel. Nem megyek el addig, amíg nem beszéltünk!
- Nekünk - mutattam rá majd magamra -, nincs mit megbeszélnünk. Anno elmondtam azt, amit akartam. Lezártam... Lezártuk!
- És eszedbe sem jutna engem is meghallgatni? - ugyanolyan nyugodtan beszélt, mint eddig.
- Eltaláltad! Most pedig menj vissza a saját életedbe! Nem tartozol ide, ahogy én sem oda! Nem vagyunk egymáshoz valók! - Szemeim könnyezni kezdtek. Lehajtottam fejem, de még így is tudtam, hogy az arra járók közül mindenki megbámul minket.
- Megmondtam, addig ne-
- Nem mész el, amíg nem beszéltünk. - Fejeztem be mondatát. - Tudom. Felfogtam. - Felemeltem fejem majd szomorú hangon folytattam. - De kérlek menj haza. - Abban a pillanatban megszólalt a csengő, én meg besiettem a terembe.
Ez megőrült, hogy idejött? Semmit sem értettem. És idővel egyre csak furcsább és bonyolultabb lett minden. Akkor még nem is sejtettem, milyen könnyű volt addig, a nehéznek hitt életem.
Iskola után haza akartam sietni. Tél volt, így hamar sötétedett. Viszont kifelé menet tömegre lettem figyelmes. Gondoltam, pár perc nem árthat, így odafurakodtam kíváncsiságtól fűtve. Majd a következő képkockában legelőre kerültem és megpillantottam egy fekete sportkocsit, mellette DaeHyunnal. Nem is kell mondanom, mindenki csodálva nézte az autót. Nem mindennapi látvány volt, azt elismertem. De ez csak még inkább zavart.
Nem elég feltűnő a fekete cuccaival és mandula szemeivel, nem... neki kell egy fekete luxus kocsi is. Nem is értem, hogy tud ő feltűnés nélkül közlekedni Koreában.
- Gyere velem! - mondta határozottan Dae. Megfogta kezem és elkezdett a kör közepébe húzni.
- Dehogy megyek! - kiáltottam fel kicsit vékonyabb hangon, mint ahogy akartam volna és kirántottam kezem az övéből.
Újra mindenki minket nézett. Suttogások jöttek minden felől. Senki sem értette, mi folyik itt.
- Ha nem jössz saját akaratodból - közelebb lépett -, akkor kénytelen leszek erőszakkal elvinni téged. - Megragadta combjaim, felemelt és a vállára dobott. Erre egy sikítással reagáltam.
- DaeHyun! Azonnal tegyél le! - Püföltem hátát. - Nem hallod?
- Maradj már csendben! Magunkra hívod a figyelmet. - Kinyitotta az autó hátsó ajtaját és betolt rajta.
- Még hogy én hívom magunkra a figyelmet?! - Fogtam a vezető- és az anyósülés háttámláját. - Te állítasz be ide idol létedre egy méreg drága kocsival. Ez nem Las Vegas drágám! Itt az embereknek nincs ennyi pénzük. Még szép, hogy megbámulnak minket. - Dőltem hátra a hátsó ülésen és elhelyezkedtem. - De várjunk csak... - Észbe kaptam. - Ez emberrablás! Akaratom ellenére tuszkoltál be ide. Azonnal engedj ki! - Kezdtem nyitogatni az ajtót, de le volt zárva.
Hiába beszéltem hozzá. Tudomást sem vett rólam. A válasza annyi volt, hogy kihajtott a parkolóból egyenesen a főútra majd rá egy mellékutcára.
- Tudtam, ha feltűnést keltek előbb vagy utóbb te is felbukkansz. Ezért kellett az autó. Kölcsön holmi. Szóval, ha kérhetlek, ne tedd tönkre. - Szemeim kidülledtek. Dae furábban beszélt, mint eddig valaha. Meglepődtem, így elengedtem az ülést, amit eddig kapartam és hátradőlve duzzogtam.
Beletörődtem. Nem tudtam, mit akar még, de úgy döntöttem megvárom a végét.
- És... hova megyünk? - kérdeztem miközben előre másztam az anyósülésre.
- Hülye vagy? - DaeHyun megijedt és kicsit félrerántotta a kormányt, majd vissza alaphelyzetbe. - Ez veszélyes! Nem a játszótéren vagy, ember! - Szemeim majd' kiestek a helyéről.
- Te meg mióta beszélsz így? Ráadásul velem? Átmosták az agyad, amíg távol voltam, vagy mi a franc? - Fintorogtam rá.
- Felvettem a stílusod. Ha másképp nem figyelsz rám, talán így fogsz. - Pár másodpercig néma csend volt majd sóhajtott. - De kit is áltatok... Nem megy ez nekem. - Mosolygott halványan.
- Elhiszem... De válaszolnál, hogy mégis hova a fenébe viszel? - Néztem ki az ablakon.
- Haza.
- Azt sem tudod, hogy ho-
És akkor leparkolt a házunk előtt.
- Honna-
- Nem számít. Csak kérlek beszéljünk. Meg kell hallgatnod. Fontos vagy nekem és... - Elakadt a szava a tekintetemtől.
- Kösz, hogy haza hoztál. - Kiugrottam a kocsiból és besiettem a házba.
Eltelt pár perc, de DaeHyun nem jött utánam.
Tényleg? Még csak nem is küzd? Abban a pillanatban kopogást hallottam az ablakomon. Kinéztem és ott állt. Fapofával bámultam rá, felvontam szemöldököm majd behúztam a sötétítőt. Egy ideig még kopogott majd elhallgatott. Furdalt is a kíváncsiság, hogy vajon elment-e, de erőt vettem magamon és nem néztem ki.
Idő közben mindenki hazaért. Mivel nem említették meg, hogy áll egy ismeretlen autó a házunk előtt, így arra következtettem, hogy már nincs itt.
Szóval, elment. Mit is vártam? Nem gondolkoztam tovább. Elmentem lefürödni majd aludni.
Hajnali egy körül lehetett, mikor erős szélre keltem, ami ablakomat csapkodta. Szemeim kipattantak és magam sem tudom miért, kiugrottam az ágyamból, félrerántottam a függönyt és kinéztem az ablakon. Dae ott ült alatta, egy szál pulcsiban, amit hó borított be. Azonnal kinyitottam az ablakot és kértem, hogy másszon be.
- Hiszen te vacogsz! - Gratulálok Nina! Micsoda meglátás. Mit vártál, ha kint hagyod a jéghideg hóviharban?
Mindenki az igazak álmát aludta, ezért halkan, de gyorsan kisiettem egy törölközőért. Mikor visszaértem kulcsra zártam az ajtómat. Csak a biztonság kedvéért. Nem akartam már több meglepetést egy ideig. Még csak az kellett volna, hogy anyáék felébredjenek és egy - számukra - idegen sráccal találjanak az éjszaka közepén.
Odanyújtottam DaeHyunnak a törölközőt. Levette vizes ruháit megtörölközött majd ott állt egy szál alsógatyában. Odaadtam neki egy takarót, hogy tekerje maga köré és mutattam, hogy üljön le az ágyamra. Én is visszamásztam majd ráültem sarkamra és szembefordultam vele. Aggódva néztem barna szemeibe, de nem láttam mást csak nyugodtságot. Arca teljesen elfehéredett és még mindig didergett.
- Miért csináltad ezt? - Kérdeztem halkan. - Miért vagy ennyire idióta és felelőtlen? - Szemeim könnyesek lettek. - Meg akarsz halni tüdőgyulladásban? - Két kezem közé fogtam arcát, ami jéghideg volt.
Bűntudatom volt és nagyon aggódtam. Kezeim leestek magam mellé, majd lehajtott fejjel sírni kezdtem.
- Ne sírj, kérlek! - Nekidőlt az ágytámlának majd ölébe húzott és szorosan ölelt magához. - Szeretlek, te bolond! Hülye voltam, hogy elengedtelek... Ígérem többet soha, de soha nem teszek ilyet. - Mondta még mindig kicsit dideregve.
- Nem érdekel, mit akarsz mondani. Annyit akarok, hogy mellettem maradj. És soha többé ne hagyj el! - Emeltem fel fejem válláról és belenéztem szemeibe. Ő közelebb hajolt és ajkaink szinte súrolták egymást.
- Mindig melletted maradok. - Suttogta. - Mindig. - Majd megcsókolt. - Szeretlek. - Adott egy apró csókot. - Szeretlek. - És minden egyes apró puszi után ezt a szót mondogatta egészen addig, amíg... - Szeretlek... Örökké... Addig, ameddig meg nem szűnök létezni.
