Real Life with a Celebrity 24.fejezet

   Iskola után rögtön hazasiettem. Nem is foglalkoztam tovább a cikkel. Egyszerűen csak látni akartam a klipjüket és végighallgatni az egész albumot.
   Amint beraktam lábam az ajtón, kabátomat a fogasra dobtam, cipőmet letéptem lábamról majd berohantam a szobámba. Táskámat letettem ágyamra majd bekapcsoltam laptopom, s türelmetlenül vártam azt a pillanatot, mikor kattinthatok rá a lejátszás gombra. Így hát, amilyen gyorsan csak tudtam beírtam a keresőbe, hogy: B.A.P - First Sensibility. Rögtön ki is dobta a klipet, amire már rá is kattintottam.
   Miközben néztem... Ha valaki megkérdezte volna, mit éreztem akkor... Szavakba nem tudtam volna összefoglalni. Magamhoz szorítottam volna az érzéseim iránt érdeklődő személyt, és csak sírtam volna a vállán.
   Az Angel klip nézése közben elöntött a szomorúság, mi könnyek formájában is megmutatkozott. Az egész... mintha DaeHyun-ról és és rólam szólt volna. Mintha magával a dalszöveggel akarna üzenni. De az is lehet, hogy csak beképzeltem.
   Újra és újra lejátszottam. Rosszul voltam. Émelyegtem, szívem hevesen vert, s könnyeim csak folytak szüntelenül. Leírhatatlanul hiányzott... Szívem, mintha vasmarokkal lett volna szorongatva. Vágytam DaeHyun-ra, az érintésére. Fájt, hogy nem ölelhettem magamhoz, hogy nem csókolhattam meg, hogy nem veszhettem el gyönyörű szemeiben. Haragudhattam rá bármennyire, de magamat akkor sem hazudtolhattam meg.
   Szeretem! Fel kell hívnom és megmondani neki! S miközben telefonomért nyúltam, átsuhant egy gondolat a fejemben.
   Ők... miért nem hívtak fel eddig? Zelo-nak októberben volt a születésnapja. Fel is köszöntöttem, de ő sem reagált vissza. Amióta eljöttem egyszer sem hívtak fel.
- Mi van veletek? - Néztem telefonom képernyőjét. Azzal hitegettem magam, hogy dolguk van, ezért nem jelentkeztek.
   Vigasztalásra volt szükségem, így hát áthívtam Zitát, akinek kiönthettem lelkemet.

- Nagyon a szívedhez nőttek, igaz? - Bólintottam. - Ahogy beszélsz róluk... Kezdek féltékeny lenni. - Nevetett fel, amire elmosolyodtam. - Meséld el milyenek. Mit szeretsz bennük?
- Komolyan? Könnyebbet nem tudsz kérdezni? - Szünetet tartottam majd folytattam. - Kedvesek és figyelmesek. Előrébb helyezik a rajongóik boldogságát a sajátjuknál. Ami nem mindig előnyös az egészségükre nézve, de mégis... Odaadóan küzdenek egy közös célért. Egyre magasabbra akarnak jutni, miközben mosolyt csalnak az emberek arcára. Olyan szeretetet kapunk tőlük, amilyet sok embernek a saját szülei sem adnak meg. - Bambultam magam elé, közben folytattam.
- YongGuk parancsolgatós, sokszor kiabál, de ezzel tart rendet. Hisz' mégiscsak ő  a leader. Erős és talpraesett. Sokszor túlhajszolja magát, amitől az esetek hatvanöt százalékában álmatlanság miatt szenved. Persze ezt sosem mutatja ki. Úgy vigyáz rám, mintha a testvére lennék és én is hasonlóan érzek iránta.
   Már akkor kezdtem elérzékenyülni, nem tudtam mi lesz, mikor a végére érek.
   Az ágyamon ültünk egymással szemben, törökülésben.
- HimChan egy nagyképű, beképzelt majom, akinek hatalmas szíve van. Nagyra van magától, a kinézetétől. És sajnos van alapja. Igazán jól néz ki. Nagyon kíváncsi és imádja az édességeket. Ugyanakkor figyelmes és védelmező is egyben. Mikor JaeBum megjelent a nappaliban és hátulról átölelt, HimChan azonnal le akarta szedni rólam. Persze nem tudta, hogy ismerjük egymást. Olyan, mintha az egy szem lánya lennék.
   Fura volt kimondani, hiszen van saját apám... Mégis... Akkora már HimChan-t is annak tartottam.
- YoungJae... - Elfordultam Zitától, hátamat az ágyrácshoz döntöttem, s közben a polcomon levő dolgokat néztem. - Ő örök higgadtsággal rendelkezik. Intelligens és imád okoskodni. De van esze, így szinte mindig neki van igaza. Sokat köszönhetek neki. Az elején, mikor segített a nyelvtanulásban... Nélküle semmire nem mentem volna, ahogy a többiek sem. Ő segített át a legtöbbször a DaeHyunnal történt hullámvölgyeken.
   Néhány megszólalása, annyira zavarba tud ejteni...
- Zelo egy nagyra nőtt gyerek. Kicsit hasonlít rád. - Mosolyogtam Zitára. - Néha úgy tűnhet, hogy a fejét csak arra használja, hogy magasabb legyen. De részben szerintem ez csak egy álca. Belül igenis megvan a saját véleménye a dolgokról, de ő inkább az a "nem szólok bele" fajta. Imádom, mikor koktélparadicsomot akar, s mikor megkapja, vagy hetet egyszerre töm a szájába. Sokszor úgy kezel, mintha az anyja lennék.
    Ami, nagyon hízelgő...
- Az első, akivel beszélgettem, az JongUp volt. Első beszélgetésünk után is már éreztem, hogy kötődöm hozzá. Nem tudnám megmondani pontosan, milyen formában, de... Egyszerűen csak érzem és tudom. Magával ragadó és mindig segítőkész. Ha bajban voltam, ő velem volt. Mindig tudott időt szakítani rám. Meghallgatott és védelmezett. Bár néha nemtörődöm, és sokszor másra hagyja a megoldandó dolgokat... Szeretem, de nagyon, nagyon.
   Talán ő is olyan, mint egy testvér. De ennek a szónak nincs akkora súlya, amivel ki tudnám fejezni, hogy valójában mennyire szeretem.
- És DaeHyun... Fhu... - Fejemet lehajtottam és elmosolyodtam. - Annyira, de annyira makacs. Csak úgy, mint én. - Majd újra Zita felé fordultam, immár teljesen. - Nagyszájú és sokszor vak. Nem veszi észre, ami a szeme előtt zajlik. Persze, akiket nem ismer, azokkal szemben nagyon is félénk. Kell neki idő a feloldódáshoz. De ha egyszer sikerül neki... - Felnevettem. - Nem is tudom, mit mondjak róla. Beleszerettem és magam sem tudom, pontosan miért. Ha most elkezdeném sorolni... Sosem érnék a végére. Nem kellenek okok arra, hogy mit érzek. Ez van és kész. És ezen nem fog változtatni az sem, hogy nem érdeklem őt. - Kész.
   Abban a pillanatban eltört a mécses. Zitához bújtam, aki szorosan magához ölelt, míg én szépen álomba sírtam magam.

   Már január volt. Öt hónap telt el azóta, hogy eljöttem. Lassan fél éve, hogy nem beszéltem velük. Már nem érdekelt semmi. Én megpróbáltam - vagyis megakartam próbálni - helyre rakni a dolgokat köztem és Dae között. Nem hittem el, hogy fél év nem volt elég arra, hogy visszahívjon. De ha már itt tartunk... Semelyikük nem volt képes rá.
   Tél közepe volt és én a sulim folyosóján álltam, s néztem a gyönyörű hóesést. Lágyan hullot... gondtalanul. Miért nem lehet minden olyan, mint a hóesés? Lágy és gondtalan?

   Tíz perc maradt hátra a szünetből, így abbahagytam a hófödte fák gyönyörködését és elindultam a teremhez. Az ajtóig teljesen elzártam magam a külvilágtól. Egészen addig, míg meg nem halottam egy ismerős hangot.
- És megtudnátok mondani, hogy hol találom? - Megdermedtem.
- Ott van mögötted. Most ért ide. - Mutatott rám egyik osztálytársnőm, mire az érdeklődő személy felém fordult.

Real Life with a Celebrity 23.fejezet

   DaeHyun úgy lépett be az ajtón, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem látszott rajta bűntudat, se megbánás. De mikor meglátta kezemben a bőröndöket, s a többieket, ahogy sorfalat álltak mögöttem, megdermedt.
- Miért vannak nálad a bőröndjeid? - Láttam rajta, hogy valójában tudja a választ, így hát mondatát költői kérdésnek könyveltem el.
- Beszéljünk egy kicsit. - Letámasztottam cuccaimat és DaeHyunnal elvonultunk a hálószobába, míg a többiek vártak. - Elmegyek és szerintem erre magadtól is rájöttél - mondtam egy sóhajtással az elején.
- Igen... De miért? - Szám sarka megrándult.
   Egy bomba készült robbanni fejemben, de vészjelzőm nem azt súgta, hogy meneküljek. Így hát az a bizonyos bomba tényleg eldurrant.
- Te tényleg ennyire naiv vagy? - Húztam fel mindkét szemöldököm. - Azt hiszed, ha leszarsz, több napon keresztül számba se veszel és az összes szabadidőd Yurira szánod, akkor azt szó nélkül tűrni fogom? Felhívni nem tudsz - kezdtem el számolni ujjaimon -, SMS-t nem küldesz, és ilyenkor nekem kéne eldöntenem, hogy éppen egy hullaházban rohadsz, vagy a "barátnőddel" vagy az ágyban.
   Beszédre nyitotta száját, de leintettem.
- Már nem érdekelnek a kifogásaid.
- Írtam tegnap SMS-t... Nem is egyet. Mondtam, hogy ne várj rám és este sem jövök haza. Az a te bajod, ha nem olvastad el. És, hogy tisztázzuk, semmi nincs köztünk Yuri-val. Viszont az nem jelenti azt, hogy kitörlöm őt az életemből miattad. Ne kérd azt, hogy válasszak köztetek.
   Nem is kaptam semmilyen SMS-t...
- Nem is kértem, hogy felejtsd el, ahogy azt sem, hogy válassz köztünk. De sajnos... Úgy látszik, hogy te már nélkülem is döntöttél. - Elindultam kifelé, mert szemeim már nem bírták sokáig visszatartani könnyeim.
   Dae kezem után nyúlt, de nem fordultam meg.
- Ennyi? Elmész? Ez... Te most szakítasz?
- Vedd, aminek akarod! - Még mindig háttal álltam neki.
- Egy kis félreértés miatt? Ha házasok lennénk, képes lennél emiatt elválni?
- Szerencse, hogy nem vagyok a feleséged. - Kirántottam kezemet szorításából és elindultam kifelé. De nem csak a szobából... az életéből is.

   A taxiban ültem, miközben újra, s újra visszajátszódtak bennem az események. Mikor otthagytam Dae-t a hálószobában, s a többiek megint megölelgettek. Ez esély adott volna még arra, hogy DaeHyun utánam jöjjön, megállítson... de nem tette.
   Hát tényleg vége?
   A taxi a forgatás helyszínére tartott. Mindenki ott tartózkodott, kivéve persze engem, a szabadságom miatt. Meg kellett beszélnem az igazgatóval, hogy hazamegyek.

- Nem folytathatjuk nélküled a filmet! - Tárta szét kezeit.
- Gyilkoljanak meg benne, utazzak el, vagy mit tudom én, de nekem akkor is haza kell mennem. Amúgy is csak próbaidőn voltam.
- Igen, és átmentél. Biztos ki akarsz szállni? - Nem értettem kedvességét.
- Nem... de most nincs más választásom. Meg amúgy is, ha itt maradnék... Kevesebb, mint húsz nap múlva, úgyis vissza kéne mennem. Talán jövő nyáron visszatérek... vagy nem...
- Nem állíthatjuk le a forgatást, de amíg távol vagy addig megoldjuk valahogy a hiányod. Ha visszajössz írasd alá ezt a papírt. - Átnyújtott egy lapot. - Ez egy szerződés. Otthon olvasd át a szüleiddel. - Mosolygott.
   Megköszöntem, elbúcsúztam Ukwon-tól és a többiektől majd siettem is a reptérre.
   Ez furcsa volt... Az igazgató sokkal kedvesebb volt, mint eddig.
   Nem tudom, mi történhetett vele, de egyenlőre betudtam annak, hogy hátsó szándékkal volt olyan amilyen. Hisz' úgy mondva, én voltam az egyik, akiből jött a pénz. Haszna volt a filmből. Mégpedig nem is kevés.

   Négy hónap telt el, mióta eljöttem Dél-Koreából. Anyáék furcsállták is, mikor hamarabb érkeztem.
   Már javában tartott az iskola. Nehéz tantárgyak, nehezebbnél-nehezebb anyagrészekkel. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a gondolataim máshol járjanak.
   Itt is nagyon jól érzem magam. A jelenben kell élnem. Hiába voltak ilyen gondolataim, hiába próbáltam bemesélni magamnak, hogy ez bizony igaz... Nem ment. Nem volt ugyanolyan. Nélkülük minden olyan üres volt. De mit is képzeltem?  Hogy majd örökké velük lehetek? Hogy együtt fogunk megöregedni? Nevetséges.
   Ennek így kellett történnie. Én és ők... Mi két külön világ vagyunk. Én csak egy átlagos lány vagyok, ők meg idolok. Hiába lógtam velük folyton, valójában sosem voltam a B.A.P tagja... Féltem attól, hogy ezt érezni is fogom egy idő után... Hiba volt, hogy "befogadtak". A rajongók sem örülhettek neki. Hiszen így a többiek is csak átlagos embereknek tűnhettek és nem olyanokra, akikre felnézhettek eddig. Így mindenki elhihette, hogy vele is megtörténik ugyanaz az a csoda, mint velem. Pedig én is csak egy rajongó voltam csupán, aki rájuk akaszkodott.
   Az életük nélkülem is elég tejfel. Nem kellek én oda. De mégis... Hihetetlen mennyi minden történt egy év leforgása alatt. Ha jobban belegondolok... Lehet, hogy még sem volt minden hiba, ami eddig történt. Talán csak rossz emberbe szerettem bele. Lehet, hogy...
   - Nina! Figyelsz egyáltalán? - Fizika tanárom zökkentett ki gondolkodásomból. - Kinyögnéd végre az egyenes vonalú egyenletesen változó mozgás definícióját?
   Mi az istenért ülök én fizikán? Utálom. Unott hangon megadtam a választ kérdésére úgy, hogy közben ceruzámat piszkálgattam. Nem szívesen néztem rá.
- Végre! Fel sem foghatom, hogy-hogy lehetsz jeles tanuló, ilyen személyiséggel.
- Hogy mi van? Csak a visszahúzódó emberek lehetnek eszesek? - kérdeztem flegmán. - Beszarok - motyogtam. - Rohadtul nem akarok az ön diákja lenni, szóval kezdhetne ezzel valamit... - ezt már hangosabban mondtam.
   A tiszteletem az idősebbek felé... Mi tagadás, lehetne fejleszteni...
   Megszólalt a csengő, de a tanárnő ahelyett, hogy kiment volna ott termett előttem.
- Nagy szerencséd van, hogy nem volt még fegyelmi tárgyalásod! Ha rajtam múlik, nem leszel már itt sokáig! - Mászott az arcomba majd elhagyta a termet.
- Hisztis, vén szatyor! - mondta ki szebben Zita a véleményem. - De azért... Kicsit tényleg csiszolhatnál a magatartásodon... Nem akarok nélküled elballagni... - Rázta meg fejét.
   Amolyan "ugyan, kérlek" fejet vágtam majd kisétáltam a mosdóba.
   A leghátsó fülkében voltam, ahol mindig is. Telefonomat nyomkodtam, zenéket töltöttem le, böngésztem a világhálót. Miközben friss hírek után kutattam, megakadt a szemem egy cikken:
"Megjelent a B.A.P első stúdió albuma, mely a First Sensibility nevet viseli. Az albumon össz..."
   Sajnos nem jutottam tovább az első mondatnál, mert becsöngettek. Gyorsan elmentettem az oldalt a könyvjelzők közé és besiettem a terembe.
   Hát mégis sikerült nekik összehozni... Tényleg visszatartottam őket a munkától...