Hajnali fél öt volt, mikor átléptem az ajtónak a küszöbét. Sötétség fogadott, így gondoltam már mindenki alszik. Halkan lépkedtem be a szobámba, becsuktam az ajtót és felkapcsoltam a villanyt, de akkor csapott belém a keserű igazság. DaeHyun sehol sem volt.
Ezek szerint... nem... nem aludt itthon? Gyorsan előkaptam telefonom és kutatni kezdtem. Reménykedtem, hogy találok egy nem fogadott hívást. Vagy akár egy üzenetet. De semmi nem volt. Felhívhattam volna, hogy hol van. De igazság szerint... Úgy éreztem, ha megteszem, akkor a büszkeségemnek az éle kicsorbult volna. Így hát rádobtam telefonom a puha párnákra, felkaptam a váltásruháimat és kifelé vettem az irányt, de még mindig nindzsa módra mozogtam, nehogy felkeltsek valakit. Elcammogtam a fürdőszobáig, levetettem víztől ázott ruháim és engedtem magamnak egy kád forró vizet. A legkevésbé hiányzott az, hogy felfázzak.
Negyed órája ázhattam a kádban. Orromig teljesen a vízben voltam és közben bugyborékoltam a számmal. Miközben ezt csináltam, azon járt az agyam, mi legyen a következő lépés. És akkor felcsillant az a bizonyos villanykörte.
Kiszálltam, leengedtem a vizet majd megszárítottam a frissen megmosott hajam. A vizes ruhákat kimostam kézzel és ráterítettem a kád szélére. Majd felvettem fehérneműmet, rá egy rövidnadrágot és egy bő, szürke árnyalatú, otthoni pólót. Ezután a D szárny felé vettem az irányt. Ideje elbeszélgetnem kedves barátommal.
- JB! Nyisd ki, please! - Hangomat cukira erőltettem és megállás nélkül kopogtattam a bejárati ajtón, ami ki is nyílt.
- Veled meg mi van? Tudod te mennyi az idő? - Néz rám kómás fejjel.
- Igen, mindjárt hat óra... De miért tartott ilyen sokáig kinyitnod? - Kopogtam egyet homlokán is, de megragadta csuklómat.
- Ne ütögesd a fejem, hallod? - sziszegte majd behúzott az ajtón.
Becsukta a bejárati ajtót. Rámutatott a fotelre, hogy üljek le, amíg ő arcot mos és magához nem tér.
- Minek köszönhetem hajnali látogatásod? - Lépett ki a fürdőből, friss tekintettel.
- Beszélnünk kell. - Felkapcsolta a lámpákat majd leült velem szemben a másik fotelba.
Elmondtam neki az egész történetet. Hogy mit csinált Dae. Hogy többször is megbántott. Hogy helyettem Yuri-ra áldozta szabadidejét. Hogy hányszor éreztem magam megalázva. De bármennyire is fájtak a szavak, amiket kiejtettem, már nem tudtam sírni.
Aztán elmondtam neki az ötletemet.
- Mi? El akarsz menni? - Pattant fel ülőhelyzetből.
- Nem csak el akarok menni, hanem el is megyek. - Fontam össze karjaimat mellkasom előtt majd sóhajtottam egy nagyot. - Szeretném, ha segítenél megvenni a jegyem.
Pár percig még győzködött, hogy ez egy elhamarkodott döntés, de minden fáradozása hiába való volt. Nem téríthetett el semmi sem. Majd, mikor végre beadta derekát, segített megvenni a repülőjegyem. Ami aznap este indult.
- Biztos, hogy elmész? Nem érdekel, hogy megvetted a jegyet... Visszafizetem a ráköltött pénzt, csak... Csak ne menj el. - A kanapén ültünk, majd egymás felé fordultunk, törökülésben.
- Igen, biztos. - Bólintottam lassan és ölemben lévő kezeimet tördeltem.
- De még... csak... Csak most kaptalak vissza. - Nézett rám szomorú szemekkel.
- Kérlek, ne nézz így rám. - Mutattam arcára.
- Ha megint el akarsz hagyni, akkor mondd azt. - Felvette kamu, morcos álarcát.
- Milyen megint? Ha jól emlékszem te hagytál ott engem. Te jöttél ki Koreába. Te utaztál el tőlem ilyen messzire és TE voltál az, aki magamra hagyott... - Bökdöstem minden egyes érvemnél mellkasát. Nem tudom, mi volt velem. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, de... Abban a napokban nem voltam olyan erős lélekben, mint amilyennek kinéztem, így... Eléggé rosszul estek szavai.
Minek kellett felhoznod most ezt? Te hülye tuskó! Nekem kellett nélküled boldogulnom, mikor neked minden az öledbe hullott.
- Elegem van! Mindenki elfelejt! Ha annyira magányos voltál, miért nem kerestél? Ha annyira fontos vagyok neked, akkor ne csak az utolsó gondolatod legyek! - Rácsaptam ököllel combomra. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigfolyik arcomon.
Mikor feleszméltem, mit mondtam... miket mondtam, szám elé kaptam jobb kezem.
- Sajnálom én... Én nem... Nem úgy... - JaeBum megértően nézett rám.
- Gyere ide! - A kanapé háttámlájának dőlt. Én is ezt tettem majd derekamnál fogva közelebb húzott magához és vállára hajtottam fejem. - Sajnálom. Hibáztam, tudom. Sose fogom megbocsátani magamnak, hogy otthagytalak. De... Te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben és... Tudod jól, ha tehettem volna veled maradok. - Ráhajtotta fejét az enyémre és megfogta kezem.
- Tudom. - Elmosolyodtam. - Nagyon szeretlek és köszönöm, hogy itt vagy nekem.
- Tudom. Látszik. - Felkaptam fejem válláról, amitől kicsit összekoccant a halántékunk.
- Ezt meg, hogy érted? Hogy érted, hogy látszik? Mi látszik egyáltalán? - Összezavart és csak hülye kérdéseket tettem fel.
- Az, hogy szeretsz. - Vigyorgott. - Az én pólómat viseled annyi év után is. - Gyűrte meg a póló alját még mindig fedetlen mosollyal.
- Ya! - Ütöttem vállba, mire felpattant a kanapéról. - Azt hiszed vicces vagy? Én itt kiöntöm a lelkem, te meg poénkodsz. - Kuncogtam bele a mondatom végébe. - Gyere ide! - Vágtam én is kamu, morcos fejet.
JB elrohant előlem, egyenesen a konyhába. Sikerült utolérnem majd próbáltam megbökdösni bordáit, de nem értem el, mert csuklómat fogta és próbált eltolni magától. Majd egy határozott mozdulattal megperdített, hátulról átkarolt, fejét nyakamba fúrta, ezután pedig belefújt bal fülembe. Utáltam, hogy erősebb nálam, főleg azért is, mert tudtam itt nem áll meg a történet. Elkezdett csikizni, amitől jobbra-balra ficánkoltam. Próbáltam kiszabadulni szorításából, mert nem bírtam tovább. Könnyeim folytok a folytonos nevetéstől.
Mikor végre elszabadultam, befutottam a hálószobájába és elbújtam az ágy melletti éjjeliszekrény mögé. Vártam, hisz' fordult a kocka. Ő üldözött engem. Olyanok voltunk, mint az óvodások. De vele lehettem akármilyen gyerekes, őt nem érdekelte. Én, én voltam, s neki csak ez számított.
S végül megérkezett a "vadász". Belépett a szobába majd megfordult és az ajtóval szemben kezdett hátrálni az ágy lába felé. Kapva a pillanaton, halkan felálltam, ráálltam az ágyra és mikor már elég közel volt, ráugrottam.
- Megvagy! - kiáltottam el magam. Lábammal átkulcsoltam derekát, nyakát átkaroltam és megharaptam bal fülét, ami hangos kacagást váltott ki belőlem.
- Ez fájt! Gyere le a hátamról! - Próbált lehámozni, de én még közelebb bújtam hozzá, így nem ért el rendesen.
- Azt lesheted! - Forgott velem, ment jobbra-balra, de akkor sem szálltam le róla. Majd hirtelen megállt.
- Omo! - Abbahagytam a nevetést és vállához hajoltam.
- Mi az? - kíváncsiskodtam. Nem értettem, mire fel az a hirtelen döbbenet.
- Ezek nőttek! - mondta elképedve.
- Te meg mégis mir... - Majd hirtelen leesett a tantusz. JB nevetni kezdett, s leugrottam hátáról.
- Ya! Im Jae Bum! Mekkora egy pofátlan alak vagy! A melleim számodra tabuk! Nem sikerült megjavulnod? Hülye perverz! - Takargattam mellkasom, mert olyan érzésem volt, mintha nem lett volna rajtam póló. Ő persze ezen jót derült.
- Te voltál az, aki hozzámpréselte őket. - Már a hasát fogta a nevetéstől. Megadta a kegyelemdöfést. Ismer. Nagyon jól tudta, hogy így leszállok róla... Szó szerint.
- Aish, te hülye barom! - Fújtam fel arcom majd elkezdtem csapkodni mellkasát.
Persze ezt nem hagyta annyiban. Megint elkezdett csikizni, amitől az (egy lépésnyire lévő) ágyra zuhantam. Kezeimet fejem fölé szorította és fölém térdelt. Kapálózhattam, de nem használt.
- Nem hazudtam. Tényleg nőttek. - Röhögött még mindig, amitől durcásabb lettem.
- Még jó, hogy nőttek te idióta. Tizenkét éves korom óta nem találkoztunk. Fura lett volna, ha már ott megáll a fejlődésben, nem gondolod? Ráadásul még így is kicsik... - Görbült le szám széle az utolsó mondatom közben.
- Nekem úgy vagy jó, ahogy vagy. - Mosolygott rám őszintén majd leszállt rólam. Lemászott az ágyról majd engem is felhúzott. De mivel kicsit erősebben tette azt a kelleténél, így nekiütköztem felsőtestének.
Magához ölelt, jó szorosan. Percekig álltunk úgy. Egymást ölelve.
- Szeretlek... - suttogta jobb fülembe majd eltolt magától és nyomott egy puszit homlokomra.
- Én is. - Mosolyogtam. - Majd még beszélünk. - Lábujjhegyre álltam nyomtam én is egy puszit arcára majd elindultam vissza az A szárny felé.
Elintéztem mindent. Összepakoltam cuccaimat. Elköszöntem JaeBum-tól és JungKook-ot is felhívtam értesíteni, hogy elhagyom az országot. Beszéltem a többiekkel is. Mindenki marasztalni akart, de ugyanúgy tartottam magam. Nehéz volt őket otthagynom, de jobbnak láttam, ha elmegyek... haza.
Már mindenkitől elköszöntem, csak JongUp hiányzott a sorból. Épp elbúcsúztam tőle, mikor nyílt az előszobánál lévő bejárati ajtó és Dae lépett be rajta.
Na... Show Time!
