Előre is elnézést kérek attól aki olvassa a blogom. Most nem a történetem új részét hoztam, hanem egy One Shot-ot. Bevallom, ez az első, amit írtam. És elég nehezemre is esett leírni. Mást nagyon nem is tudtam volna, ezért örülök, hogy ezt le tudtam pötyögni nektek. Lényegtelen ez a bevezető, de mégis úgy gondoltam, hogy megírom. Jó olvasást kívánok^^
UI: trágár szavak néhol előfordulhatnak.
Fehér plafonomat bámultam, s feküdtem ágyamon. Gondolkodtam az élet nagy dolgain, és közben szomorú dalokat dúdoltam. Jó ideje nem csináltam semmit csak agyaltam. Nem kerestem más társaságát barátnőmén kívül, nem jártam el sehova sulin kívül. Viszont most úgy döntöttem, elég volt.
Unom az egész életem, kell bele valami pezsgés, mert ha nem, akkor a magány fel fog emészteni.
Kikeltem ágyamból és rögtön tárcsáztam legjobb barátomat telefonon. Megkérdeztem van- e kedve elmenni a közeli házibuliba, amit egyik osztálytársunk tart - bezárkózva is voltak információim. Nem is kell mondanom, nagyon meglepődött, hogy felhívtam. Főleg azért, mert nem szerelmi bánatommal ostoroztam. Szegényt már sajnáltam, hogy annyit traktáltam a hülyeségeimmel, de valakivel muszáj volt megosztanom problémáim. Nem kellet egy percig sem győzködnöm őt, azonnal belement a kiruccanásba.
Bő negyed óra alatt kész is lettem. Nem vágtam magam harci díszbe, hiszen az életkedvem még nem volt a régi. Egy szimpla farmer és rövid ujjú flitteres pólót kaptam magamra. Hozzá egy sima fekete magassarkúval.
Csengettek is, és amilyen gyorsan tudtam ajtót nyitottam.
- Annyira hiányzott a régi éned. - Ölelt szorosan magához, hogy alig kaptam levegőt.
- Ne hidd, hogy minden a régi. - Sütöttem le szemeimet. - Inkább menjünk.
Így hát elindultunk. Egész úton beszélgettünk. YeRim viszont arra különösen figyelt, hogy ne említsen semmi olyat, amitől előtörhet a "depressziós" énem.
Gyalog, kerek húsz perc alatt odaértünk. Magamra erőltettem egy enyhe mosolyt - mégsem akartam fancsali citrom maradni -, és beléptünk. Már tíz óra múlt, és javában üvöltött a zene. Telt ház volt. Mindenhol jól szórakozó emberek táncoltak. Ráadásul valaki már nagyon leitta magát a sárga földig.
Hogy honnan tudom? Legyen annyi elég, hogyha most szoknyában lennék, már nem csak én tudnám milyen a bugyim színe.
Átverekedtem magam a nagyobb tömegen, egészen a pultokon hagyott üdítőig. Miközben iszogattam, néhány kíváncsi szempárral találtam szemben maga. Furcsa volt nekik, hogy én is ott voltam. Persze nem az, hogy odajöttek volna üdvözölni, hogy: jaj de jó, hogy újra köztünk vagy. Nem. Nekik csak bámulniuk kellett és sugdolózni - már amennyire a zenétől lehetett.
Megelégeltem. Egy erőteljesebb mozdulattal leraktam az asztalra az üres poharat, és felpattantam a bárszékről. De ahogy felálltam, valaki nekem jött, így a földön találtam magam. Nem mondanám, hogy kellemes volt, de ami ezután következett, az volt igazán hab a tortán.
Fenekemet fájlalva, dühösen pillantottam fel arra, ki fellökött. Még idegesebb lettem, mikor megláttam, ki az. Kezét nyújtotta, amit vonakodva bár, de elfogadtam. Leporoltam magam, és tudomást sem véve róla, tovább mentem... volna, ha nem fogta volna meg vállam.
- Várj már! Annyi idő óta nem beszéltünk. Itt lenne az ideje, nem gondolod?
Igaz. Több, mint fél éve, hogy kerültem őt. Rá sem néztem. Nem köszöntem, ha láttam.
Amikor megpillantom a suli lépcsőfordulójában, legszívesebben lelökném a picsába.
- Nekünk nincs miről beszélnünk. És vedd le rólam a kezed. - Néztem vállamra.
Értette a célzást, így úgy tett, ahogy kértem. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és mentem volna tovább, ha nem szólít újra nevemen. Újra felé néztem, de ekkor egy egész pohár tartalma landolt pólómon.
- Lehet, hogy amikor fellöktelek az véletlen volt. De abban biztos lehetsz, hogy ezt direkt csináltam.
Reagálni nem tudtam. Legszívesebben képen töröltem volna, de megragadta csuklómat, és húzni kezdett a mosdó felé. Akár mennyire is próbálkoztam ellenállni, erősebbnek bizonyult. Belökött a fürdőszoba ajtaján, és kulcsra zárta azt.
- Vetkőzz - parancsolt rám karba tett kézzel.
Mondanám, hogy rosszul hallottam a zenétől, de nem. Azok a falak kifejezetten tompították a hangzavart.
- Parancsolsz? - vontam kérdőre. Mindig is tudtam, hogy egy tapló seggfej, és ez semmit sem változott.
- Nem meztelenre, te szerencsétlen. Rádöntöttem valamit. Nem kéne legalább vízzel átöblítened?
Betelt a pohár. Egy szempillantás alatt ott termettem mellette, és adtam neki egy kurva nagy pofont. Arcához kapott és csak egy félmosoly jelent meg az arcán.
Nem érdekelt. Tudtam, milyen valójában. Azon a reakción meg sem lepődtem. Hátat fordítottam, levettem pólóm, a csaphoz sétáltam és megengedtem. Langyos vízzel áztatni kezdtem a szeszes itallal átitatott ruha anyagot. Csak a víz csobogását hallottam és szívem zakatolását. Fejemben, mintha két tenger csapott volna össze, olyan ideges voltam arra az alakra. Percekig szórakoztam a pólóm kimosásával, mikor megszólalt.
- Miért? Miért vagy ilyen távolságtartó, és rideg velem szemben? - hangja áramütésként ért.
Nem költői kérdésnek szánta, és ez dühített fel a legjobban. Olyan hangnemben kérdezte mintha egy sajnálom-ot akart volna kinyögni. De nála sosem lehetett tudni. Ő az egyetlen ember akit soha, egész eddigi életemben, nem sikerült megfejtenem.
Végül feleszméltem. Lassan elzártam a csapot - ezzel elhitetve vele, hogy nyugodt vagyok -, majd egy hirtelen mozdulattal hozzávágtam csuromvizes felsőmet.
- Mi a szart képzelsz te magadról, ha? Ki vagy te? Egy köcsög szemétláda, semmi több! És még kérdezed, hogy miért? Talán elfelejtetted, mit műveltél velem? Éveken át játszadoztál velem! ÉVEKEN ÁT! Mindig kitartottam melletted. Mindig melléd álltam, és téged segítettelek, még ha az-az én káromra vált is. Futottam utánad, mint egy jól betanított pincsi kutya. Kihasználtad a kedvességem, a naivitásom. Bármennyire bántottál meg, soha sem tudtam rád haragudni. SOSEM! Az alatt a hat év alatt egyszer sem, érted? Fáj, hogy ezt tetted velem. Fáj, hogy mindig csak akkor jöttél hozzám, ha éppen kellett valami. Én csak azt akartam, hogy szeress. Olyan nagy kérés lett volna? Elküldhettél volna a faszba, de nem tetted. Csak jót röhögtél rajtam és tovább kínoztál. Nem akartam mást, csak hogy melletted lehessek és mindenben támogassalak. Ehelyett mi voltam neked? Egy szaros iskolatárs. Egy játékszer! Nem az akartam lenni, aki ugrik hozzád, ha éppen nem elérhető egyik kurvád sem... Megfogadtam, hogy bosszút állok rajtad. De mégsem tudtam megtenni, annyira szerettelek. Összetörted a szívem és megtörtél engem lelkileg, de úgy, mint még soha senkinek nem sikerült. Megvetlek, és elátkozom azt a napot, mikor találkoztam veled. Egy jelentéktelen kis pöcs vagy! Egy lány sem érdemli meg, hogy így bánj vele. Bele sem merek gondolni, hány embert tettél tönkre. A kisfiús kinézeteddel és a kétszínű mosolyoddal mindenkit megkaphatsz, akit akarsz. Nőj fel végre! Nem kéne már érezned, hogy a tetteidnek súlya van? Rohadj meg, te görény! Te senkihá... - Nem bírtam tovább. Hangom elcsuklott. Szememet égették sós könnyeim, így hát utat engedtem nekik.
Akkor eszméltem fel mit tettem. Elárultam saját magamat. Szavaimból biztos kivehető volt, mit érzek valójában. Ami még rosszabb, hogy sok hűhó semmiért volt. Kizárt, hogy akár egy szavamra is figyelt volna, hiszen póló nélkül mondtam végig bajomat.
Közelebb lépett hozzám. Arcomon folyó könnycseppeket törölte le arcomról, mielőtt azok koppanva értek volna földet. Elakartam lökni kezeit, de nem volt erőm hozzá. Jól tettem. Mert így olyat mondott, amit valószínűleg nem tudok meg soha, ha épp az ellenkezőjét teszem.
- Ezt mindig is tudtam. Anélkül tudtam, hogy valaha bármit is mondtál volna. Nem kérem, hogy bocsáss meg. Hogy is kérhetném?! Tudnod kell, hogy azaz idő, amit veled töltöttem, életem legszebb pillanatai voltak. Mindig te jártál a fejemben. Sose gondoltam másra, csak rád. Sohasem akartam ártani neked. Tudtam, hogy benned megbízhatok. Tudtam, hogy mellettem álltál a végsőkig. Hálás voltam neked. Veled olyan jelentéktelen, és számomra fontos dolgokról tudtam beszélni, mint soha senkivel. A lelkem legmélyén tiszteltelek. Tudom, ez a viselkedésemen nem látszott meg. De meg kell értened engem. Sőt nem is kell. De tudnod kell még azt is, hogy amiket az előbb mondtál... A te szavaidnak is súlya van. Nagyon nagy súlya. El sem hiszed mennyire fájtak, amiket mondtál. Jelentéktelen. Senkiházi. Ez mind itt cseng a fejemben, és örökre belevésődtek. Tudom, milyen vagyok. De hinned kell nekem. Sohasem akartalak szándékosan bántani. Ismételgetem magam tudom, de erről sem tehetek... Azóta, a fél év óta, mikor kimondtad, hogy eleged van, és nem csinálod ezt tovább... Azóta egy perc sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád. - Hirtelen egyik kezével megragadta derekam és magához húzott. Másik kezével arcomat fogta és megcsókolt.
Megcsókolt. Azok után, amit mondtam neki. Azok után, amin keresztül mentünk. Azok után, amit most mondott nekem. Az egész egy hazugság, amit mondott. Hazugság, hazugság. De mégis... hittem neki. Nem ellenkeztem, visszacsókoltam.
Megint naiv vagyok. Megint átfog verni. Mikor ajkaink elválnak a képembe röhög és diadalittasan kilép a fürdőből. Nem, ezt nem engedhetem.
Lassan eltoltam magamtól, mert tudtam, ez az utolsó csókunk.
- Hazudsz! Hazudsz, Rokhyun! Nem fogom engedni, hogy megint átverj. Nem hagyom.
- Nem akarlak átverni. Mint mondtam soha nem is akartalak. Szerettelek. Még mindig szeretlek. Sosem foglak elfelejteni. De mivel szeretlek, ezért kell, hogy elengedjelek.
- Te miről beszélsz? Ha szeretsz, miért bántasz most is? Miért nem lehetünk együtt? - Újra a sírás kerülgetett. Szavai teljesen összezavartak.
- Tudod, milyen vagyok. Falom a nőket, mint más a cukrot. Nem tudok, mit tenni. Ilyen vagyok. Bármennyire is akarom, nem tudok megváltozni. Nem tudnék úgy veled lenni, hogy tudom, bármelyik pillanatban megcsalhatlak. Nem élnéd túl, ahogy én sem, hogy még jobban szenvedni lássalak. Nem lehetek veled. Ennek így kell lennie. Nem akarlak soha többé bántani. Szeretlek teljes szívemből... És sajnálom...
Ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle.
Ott hagyott. Összetört szívemmel, és a magánnyal együtt. De legalább tudtam. Tudtam, hogy komolyan gondolta, és nekem ez bőven elég volt. Ott lett vége mindennek, de már tényleg nem bántam. Csak azt akartam, hogy boldogan éljünk tovább...
Szeretlek... Kim Rokhyun.
