Real Life with a Celebrity 11.fejezet

- Na, mit mondasz?
- Én... - nagy levegőt vettem -, elmegyek veled.
- Tényleg? - kérdezte felcsillant szemekkel, mire én csak bólintottam. - Akkor elmegyek a cuccaidért.
- Kulcs? Felőlem berúghatod az ajtót, de szerintem ezzel könnyebben bejuthatsz. - Visszajött mellém, kivette a kulcscsomót kezemből, adott egy puszit homlokomra, majd gyorsan elsietett.
   El kellett kezdenem pakolni. Szépen bevetettem az ágyat. Összepakoltam abba a táskába a dolgaimat, amit még a vidámparkba hoztam magammal. Mikor mindennel végeztem leültem az egyik fotelba és vártam míg Kook megérkezik. Pár perc sem telt el, valaki feltépte a bejáratot.
- Jézusom! Mit ártott neked az az ajtó? - Ugrottam fel ülőhelyemről.
   DaeHyun idegesen becsapta azt, majd belekezdett.
- Mi az, hogy elmész? - kérdezte szinte kiabálva.
- Oh... szóval már tudsz róla... - halkultam el és lehajtottam fejem.
- JungKook elmondta, hogy vele mész, de részleteket nem mondott. Úgyhogy akár el is kezdheted. - Fonta össze karjait mellkasa előtt.
- M-megkért, hogy menjek vele... és én igent mondtam.
- Ez semmivel sem több annál, amit én tudok. Mégis miért mennél vele? Jártok vagy mi? - mondta ezeket úgy, hogy közben hadonászott a kezeivel, mellé pedig kiabált.
- Igen! Nem! Mondjuk... - Összezavarodtam.
   Magam sem tudom, hogy most mi van.
- Tessék? Aish! Tök mindegy - túrt idegesen hajába -, nem mész sehova.
- Aham. Majd pont te fogod megmondani, mit tegyek és mit ne.
- Képes lennél minket itt hagyni? Annyi mindent tettünk érted, te meg csak így faképnél hagynád őket meg engem?! Miért csak magadra gondolsz? - üvöltözött tovább.
- Pontosan. Sokat tettetek értem, amiért nagyon hálás vagyok. De könyörgöm, emiatt hagy ne kelljen már úgy éreznem, hogy tartozom neked vagy bárkinek is - emeltem feljebb én is hangomat.
- Komolyan el akarsz menni? JungKook-al?
- Nem DaeHyun, csak szórakozom. Nem is értem, miért magyarázkodom neked. Azt teszem, amit akarok. - Természetesen még mindig kiabáltunk. Mi érdekes módon sose tudtunk normális hangnemben veszekedni.
- Hát ez az. Mindig csak a saját fejed után mész. Ha annyira biztos vagy a dolgodban, akkor mondd meg, miért akarsz vele menni. Mire fel mondtál neki igent. Mit adhat neked ő, amit én vagy a többiek nem tudtak?
- Boldogságot! - Mégsem mondhattam azt, hogy szerelmet kaphatok tőle, így csak ezt tudtam kinyögni. Ami persze hiba volt, mert őfelsége félreértette.
- Úristen Nina! Velünk nem vagy boldog? Hallod te egyáltalán miket mondasz? - Rázott meg vállamnál fogva. - Térj már észhez.
- Nem így értettem... és ne rázogass. - Téptem le kezeit vállaimról. - Elmegyek akár tetszik, akár nem. - Elindultam a kijárat felé. Már a kilincset nyomtam volna le, mikor Dae visszarántott. Két kezemet fejem mellé rakta és úgy szorított a falnak.
- Engedj már el! - Próbáltam kiszabadulni, de csuklóimat még mindig szorosan a falhoz nyomta.
- Nem engedem, hogy másé légy! - Nézett mélyen szemembe.
   Utána minden olyan gyorsan történt és DaeHyun szája már az enyémen volt. Nem gyengéden csókolt meg, de nem is durván. Mégis éreztem visszafojtott dühét. Nem húzódtam el tőle hanem viszonoztam ezt az álomba illő csókot, amire oly régóta vágytam.
   Ajkaink lassacskán elváltak egymástól, kinyitottam szemeimet és értetlenül fürkésztem Dae arcát.
- E-ez mi volt?
- Egy csók? - Vakarta meg zavartan tarkóját. - A kezdetektől fogva egyre többet akartam tudni rólad. Míg nem azt vettem észre, hogy mindig a közeledben akarok lenni és... ahj, tudod, hogy nem vagyok jó az érzelmeim kifejezésében... És nem is akarok okokat mondani, miért akarok veled lenni. Csak azt tudom, hogy szeretlek és soha többé nem akarlak elengedni. - Fogta meg kezemet.
- Utállak! - mondtam neki, mire teljesen ledöbbent. - Tudod mióta vártam, hogy kimond ezeket? Sose hagyj el, oké? - Majd szorosan magamhoz öleltem.
- Nem foglak, de akkor te se merj itt hagyni. Majd beszélek JungKook-al. - Simított végig hajamon.
- Ne! Annyit megérdemel, hogy ezt én közöljem vele. - Elengedtem Dae-t, felvettem a táskám és együtt kimentünk a szobából.
   Ő a büfé felé ment szólni a többieknek, hogy mehetünk, míg én megkeresem Kook-ot vagy megvárom... tudom is én. Gyorsan szedtem lábaimat. Éppen fordultam volna le egy mellékfolyosóra, mikor megtorpantam.
- Hát te már itt vagy? - kérdeztem Kook-ot, aki épp a falat támasztotta.
- El se mentem. - Jött hozzám közelebb.
- Ezt nem teljesen értem - már mondani akart valamit, de beléfolytottam a szót. - Várj! Előbb mondanom kell valamit. - Erre csak bólintott jelezve, hogy kezdhetem. - Beszéltem Dae-el, pontosabban... vagyis inkább... khm, mindegy (nem kell tudnia a csókról) a lényeg az, hogy... sikerült helyreraknom a gondolataimat. Rájöttem, hogy hülye voltam, mert nem mutattam ki hamarabb az érzéseim. Kook, én... én szeretem DaeHyun-t. Ezért nem mehetek veled... sajnálom. - Hajtottam le megbánóan a fejem.
- Ha látnád most az arcod. - Nevetett fel és megpöckölte homlokom. Üres tekintettel és leesett állal bámultam rá.
   Most mi van? Ennyi? Én itt gyötröm magam ez meg itt kinevet?! Ismétlem MI VAN?
- Csukd be a szád. Belerepül a légy - mondta még mindig röhögve.
- Elmagyaráznád, hogy most min vihogsz annyira?
- Ahj... - hagyta abba a rajtam gúnyolódást -, könyörgöm. A látássérült is észrevenné, hogy-hogy néztek egymásra. Ismerlek már annyira, hogy tudjam nem fogod megtenni az első lépést. Így kicsit belepiszkáltam a dolgokba. Mondhatni belesétáltatok a "csapdámba". Várható volt, hogy Dae nem hagyja szó nélkül azt, hogy magammal akarlak vinni.
- Akkor... nem is akartad, hogy veled menjek?
- Nem. Már sikerült túllépnem rajtad. - Na, ez fájt. - Ne érts félre, nagyon szeretlek, de már csak úgy, mint egy nagyon jó barátot vagy, mint egy testvért. Ja meg, igaz nem az volt az elsődleges terv, hogy magammal vigyelek, de bármikor jöhetsz, ha akarsz. A többiek is biztos örülnének neked. - Borzolta össze hajam.
   Én csak álltam és csöndben bámultam, mire meglendítette arcom előtt kezét, hogy megbizonyosodjon arról, hogy magamnál voltam-e.
- Még mindig sokkban vagyok. - Vettem egy mély levegőt és "visszatértem a földre". - Te hülyéskedsz velem? Itt szidtam magamat legbelül, hogy-hogy lehetek ilyen szívtelen, hogy ezt csinálom veled, meg minden. Majd te kiröhögsz és közlöd, hogy ez csak egy "csapda" volt? Hát én kikaparom a szemed!
- Pedig olyan szépek. Kár lenne értük, nem gondolod? - Mászott bele az arcomba, majd mögém állt, átkarolt és elkezdett csikizni (persze óvatosan, ezzel is vigyázva sebemre). Kapálóztam a röhögéstől, de végül Kook megszánt, így elengedett. - Vigyázz magadra, rendben? Ha bármi van csak hívj. - Bólintottam, adtam az arcára egy puszit, majd különváltunk.

   Ideje lesz megkeresni a fiúkat. Nem sokáig lézengtem a folyosókon, hamar beléjük botlottam. Elmeséltem az egész történetet. Most már mindent tudnak, ahogy azt is, hogy DaeHyun-al együtt vagyunk... végre.
   Viszont a nap fénypontja az a reakciójuk volt. Egyik viccesebb volt, mint a másik. Mégis Zeló-é fogott meg a legjobban. Ahogy értetlenül pislogott, olyan cuki volt.
   Mikor már tényleg indulásra készen voltunk, kifelé vettük az irányt. YoungJae és JongUp találtak egy hátsó kijáratot, YongGuk meg közvetlen odaállt a kocsival, így gond nélkül szabadulhattunk el erről a helyről.
   Már azt hittem, hogy ez a nap nem tartogatott számomra több meglepetést. Hát tévednem kellet...

Real Life with a Celebrity 10.fejezet

DaeHyun szemszöge:

   Mikor YongGuk közölte velünk, hogy Nina eltűnt, azonnal a keresésére indultunk. Negyed óráig kutattunk utána, de semmi nyomát nem találtuk. Így visszamentünk a találkozási pontra, amit megbeszéltünk.
- Sehol semmi - mondta HimChan térdére támaszkodva.
- Én sem találtam seho... - Zelo mondatát egy lövés hangja szakította félbe.
- Kérlek mondd, hogy nem... - én sem fejeztem be, mindannyian rohanni kezdtünk a hang irányába.
   Lihegve értünk a helyszínre. Észrevettük azt az embert, akinél a fegyver volt. A pisztoly kiesett a kezéből és futásnak eredt, de YongGuk és HimChan automatikusan utána rohantak. Én ijedten néztem körbe, mikor megakadt szemem egy földön fekvő személyen. Az a személy Nina volt. Odarohantam hozzá, leguggoltam mellé és megfogtam egyik kezét.
   Eközben YoungJae felhívta a mentőket, majd JongUp-al kimentek a bejárat elé. Zelo meg ott maradt velünk.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk veled. - Szorítottam törékenyen, hideg kezét. Majd a srác felé néztem, aki Nina fejét tartotta. - Mi történt itt?
- Nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy ezt megbeszéljük - mikor ezt mondta felém nézett, így láthattam az arcát.
   Ő az egyik tagja a BTS-nek...
- Nagyon fáj... - Szorította meg kezem Nina. Könnyei megállíthatatlanul folytak.
- Nem lesz semmi bajod. Ez... ez csak egy kis golyó. - Próbáltam olyas valamiről meggyőzni, amiben még magam sem voltam biztos.
- Tudod... nem vagyok hozzászokva a kis golyókhoz. - Enyhe mosolyt láttam arcán, azután megpróbált felülni. Nem engedtem meg neki, így óvatosan visszatoltam.
   Most JungKook felé fordult.
- Én... én nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
- Ne törődj ezzel... - ahogy JungKook ezt kimondta, Nina szemei elkezdtek lecsukódni.
- Hé... nehogy lecsukd őket, hallod?! Nina! Maradj ébren! - Fogtam arcát kezeim közé, de hiába mondogattam ezeket. Már nem hallotta...
   Szörnyű ez az egész.
   Két kezemre néztem, ami csupa vér volt. Továbbra is hasára szorítottam kezem és próbáltam elállítani a vérzést.
- Itt vannak a mentősök. - Sietett oda JongUp. Zelo és én nagyon óvatosan felemeltük Ninát, s amilyen gyorsan tudtuk a kijárathoz vittük. Rátették a hordágyra, majd Ninával együtt beemelték.
- Sajnálom, de csak egy valaki szállhat be mellé - mondta a mentős férfi.
- Én megyek. - Azzal JungKook beugrott a mentőautóba.
- Mi az, hogy te mész? - Rángattam volna ki, de JongUp megállított.
- Hagyjad! Mi is megyünk utánuk. - Húzott a parkoló felé. Beültünk a kocsiba és mi is elindultunk a kórházba.

Nina szemszöge:

Egy kórházban ébredtem. Először nem tudtam, mit kerestem ott. Aztán eszembe jutott.
   Emlékszem, mikor Jin előrántotta a fegyvert.
   Csak az járt a fejemben, hogy meg kell védenem JungKook-ot. Azt sem felejtettem el, hogy sokáig ott szerencsétlenkedtem, de pont, mikor Jin meghúzta a ravaszt, sikerült JungKook elé állnom. Így engem talált el. Iszonyatosan fájt. Az a csípő és égető érzés számomra leírhatatlan volt. Ott helyben összeestem, de abban a pillanatban megjelentek a többiek is. HimChan és YongGuk Jin után futottak, DaeHyun pedig leguggolt hozzám. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, ameddig ott feküdtem a földön.
   Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy Dae beszélt hozzám, de már nem bírtam nyitva tartani ólom nehéz szemhéjaimat. A hangok egyre jobban összeolvadtak és már nem tudtam kivenni a szavakat sem. Végül minden elsötétült.
   Megpróbáltam felülni az ágyban.
- Én nem ülnék fel a helyedben.
- Jézusom JongUp! Megijesztettél. - Megvolt egy kisebb szívroham, így most visszadőltem vízszintesbe.
- Mi történt Jinnel?
- YongGuk-nak és HimChan-nak sikerült elkapniuk. Bevitték a rendőrségre és letartóztatták.
- Le-letartóztatták? De nem tett semmi rosszat... vagyis... Tudom, hogy szándékosan nem akart volna bántani senkit. Ráadásul így a BTS...
- Nem fog felbomlani, nélküle folytatják az egészet. Amúgy meg nem aggódnék érte. Megérdemelte azok után amit tett. Foglalkozz most azzal, hogy meggyógyulsz.
- Nincs semmi bajom... - Megint próbáltam felülni, de egy szisszenéssel visszaestem.
   Még mindig fáj.
- Ja, látom. Inkább megyek szólok a többieknek, hogy felébredtél... Ja igen - nézett vissza az ajtóból -, van itt valaki, aki eljött meglátogatni. - Erre csak bólintottam.
   De ki lehet az? Remélem nem JaeBum, mert nem lenne jó, ha tudna erről a kis incidensről.
   Sorra bejöttek a többiek. Mindenki tökre örült (ahogy láttam), hogy felébredtem és hogy nem volt komolyabb bajom. Végül bejött a meglepetés vendég is.
- K-Kyle? Te hogy-hogy itt vagy? - Nem láttam kis tolmácsunkat, mióta nem segített a nyelvtanulásban. Vagyis elég rég. Viszont a jó hír, hogy jól kijöttünk egymással.
- Hát... Láttam a híreket. Hallottam, hogy meglőttek, így hoztam neked egy "gyógyulj meg" virágot. - Átnyújtott egy virágcsokrot és kicsit összeborzolta a hajam. Nem mintha nem lenne így is eléggé kócos.
- Liliom? Az egyik kedvenc virágom! Köszönöm. - Mosolyogtam. - Ez nagyon kedves tőled.
- Nincs mit. Aztán ne csinálj több hőstettet. - Kacsintott rám majd lehuppant egy fotelba.
- De várjunk... Mit kerestem én a hírekben?
- Az összes újság és a TV is veled van tele. Mármint azzal, hogy mi történt. Nagy feneket kerítettek a dolognak. Főleg amiatt, hogy a sajtó számára, egy idegen lány miatt aggódott az egész B.A.P. Plusz az, ki meglőtt szintén egy híres banda tagja, aki most börtönben csücsül. - Nehezen, de sikerült felfognom, amit Kyle mondott.
- Meg az sem maradhat le a sztoriból, hogy az egész kórház körül hemzsegnek a fotósok. Bár ide nem jöhetnek be. - Egészítette ki YongGuk.
- Akkor mikor mehetek haza? Pontosabban hogyan jutunk ki?
- Az orvosok azt mondták este már kiengednek. A kijutást meg majd mi elintézzük - mondta YoungJae.
- Király. - Vigyorogtam, mint a tejbetök. - Akkor én most felkelek és felöltözök. - Leszedtem magamról a takarót és óvatosan próbálkoztam felülni. Fájdalmasan, de sikerült.
   Na most jön az, hogy felállok. A felállással nem is volt gond, de annyira megszédültem, hogy a földre estem... volna, ha DaeHyun nem kap el. Felemeltem fejem, így belenézhettem gyönyörű szemeibe. Arcomat elöntötte a pír.
- K-kö-köszi - dadogtam, majd lassan elengedett. Most már megtudtam állni a saját lábamon.
   Mindenki minket nézett. Szerencsére a hirtelen leereszkedett csöndet a telefonom csörgése törte meg.
- Tessék?
- Ninaaaa! Úristen végre te vetted fel! Hogy vagy? Jól vagy? Mi történt pontosan? - hallottam barátnőm hangját, ahogy gyorsan hadarta egymás után a mondatokat.
   "Ő honnan tud róla?" tátogtam a fiúknak kérdésem. "Már keresett és beavattuk egy kicsit" suttogták vissza.
   Zita tovább pánikolt a telefonba, hogy mi történt velem. Mindent kérdezett, amit ilyenkor lehet, de egyikre sem válaszoltam, ugyanis nem hagyta.
   Meg azért sem, mert mindig ezt csinálja, mindent túldrámáz. Néha vicces is, de most majd szétmegy a fejem. Kyle felé sétáltam.
- Megfognád? Köszi. - Azzal belenyomtam kezébe a telefont.
- Mi-mit csináljak vele? - Nézett rám értetlenül.
- Csak fogd meg. - Legyintettem. - Előbb vagy utóbb észreveszi, hogy nem hozzám beszél. - És a mosdó felé vettem az irányt, de az ajtóban YoungJae visszahúzott.
- Most miért adtad oda Kyle-nak? Mindig ezt csinálod szerencsétlennel. - Nézett rám olyan arccal, aki sajnálja Zitát.
- Tudom, de mindig mindent túlreagál. Attól függetlenül szeretem. - Mosolyogtam ártatlanul.
   Mentem volna tovább, de megint visszahúzott.
- Meglőttek. Ezt nem lehet túlreagálni. Tényleg nagyon aggódott érted. Most lehet, hogy butának próbál látszani, de az előző órákban... hallanod kellet volna a hangját. - Megbánóan lehajtottam a fejem. Lehet, hogy most nagyon bunkón viselkedtem...
- Rendben. Majd beszélek vele. - YoungJae elengedett majd bementem a kórházi mosdóba.

Már öt óra volt, lassan elhagyhattam a kórházat. Kyle hazament, a többiek meg kimentek. Azt kérték, hogy pihenjek kicsit, de nem tudtam elaludni. Csak ültem és bámultam a falat. Folyton kattogott az agyam. Ekkor kopogtak.
- Bejöhetek? - választ nem várva JungKook belépett a szobába. - Beszélhetnénk?
- Persze - mondtam, majd idejött hozzám és leült az ágy szélére.
- Jól vagy? - kérdezte, mire könnybe lábadt a szemem.

- Nem, nem vagyok jól. - Mosolyogtam kínomban. - Hogy is lennék? A volt barátom golyót eresztett a hasamba. Börtönbe zárták. Ráadásul tönkretettem a barátságotokat is. Nem kell sok ahhoz, hogy a lelkiismeretfordalásom átlukassza a lelkemet.
- Ez nem miattad van. Nem kellene magadat okolnod. - Majd magához ölelt. Legtöbb esetben eltoltam volna magamtól.

   Tudom, hogy-hogy érez irántam és nem akarom hitegetni sem. De most nagyon jól esik a közelsége. Egy perc ölelés után elengedett.
- Kérdezni akarok valamit. - Bólintottam, hogy figyelek. - Szeretném, ha velem jönnél.
- Bocsi, de ezt nem teljesen értem. - Néztem rá furcsán.
- Nyáron kiszoktál jönni, hogy a fiúkkal töltsd az időt. De szeretném, ha velem jönnél és ott lennél nekem. Persze csak addig, amíg haza nem kell menned.
- Ez... hú, mindenre számítottam csak erre nem...

   Menjek vele? De akkor a többiek...
- Természetesen bármikor visszajöhetnél a többiekhez  és láthatnád őket, de... gondolom tudod, hogy-hogy érzek irántad. Szükségem van rád. Legalább próbáljuk meg. Megígérem, hogy boldoggá teszlek.

   De... de én... Most mit csináljak? Lehet, hogy ideje lenne tovább lépnem és megpróbálni elfelejteni DaeHyun-t? Hisz nyilvánvaló, hogy ő nem érez irántam ugyanúgy. Lehet, hogy Kook-al tényleg boldog lehetnék. Lehet vele kéne mennem. Hiszen... mindenki megérdemel egy esélyt.  

Real Life with a Celebrity 9.fejezet

Nina szemszöge:

   Már a végénél jártunk a kísértetháznak, mikor elénk tárult két ajtó. YongGuk azt akarta, hogy én nyissam ki az egyiket. Ja, persze. Még mit nem. Határozottan megmondtam, hogy én nem megyek a közelükbe, majd egy lépést hátráltam. Ő előre ment és megpróbálta kinyitni az egyiket. Én csak csendben álltam, mikor hirtelen valaki tenyerével betapasztotta számat, a másik kezével pedig derekamnál fogva berángatott egy falból jövő ajtón. Teljesen beleolvadt a környezetébe. Gondolom ezért sem vettük észre eddig a falból kiálló kilincset.
   Megpróbáltam kiszabadulni, kapálóztam össze-vissza, kezemmel próbáltam magamat segíteni, de reménytelennek bizonyult. Kiléptünk (bocsánat engem vonszoltak) a sötét átjáróból a szabadba, majd elengedett. Körülnéztem. Sehol sem láttam senkit, már korom sötét volt odakint, s csak néhány vidámparki játék fénye törte át az ég sötétjét. Sikítani akartam, de a meglepettség és a gombóc a torkomban nem engedte azt.
   Ez nem lehet... Jin? De hát mit keres ő itt?
   Hogy talált rám? Hogy ismert fel? Honnan tudta, hogy ott leszek?
- Mit... keresel... itt? - kérdeztem tagoltan.
   Fogalmam sincs mit csináljak. Azt sem tudom, mit érzek most... félelmet? Dühöt? Esetleg megvetést?
- Hallottam, hogy itt vagy Koreában, ami nem kicsit lepett meg. Aztán gondoltam megnézem mi van veled - mondta ezt úgy, mintha csak rég nem látott barátok lennénk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Az internetről?! Szerinted nem tűnik fel az embereknek, hogy a B.A.P tagok nyakán ott egy csaj?
- Mit akarsz tőlem ennyi év után? - Igaz csak két éve volt, hogy utoljára láttam, bár sokkal többnek tűnt.
- Mi ez? Rendőrségi kihallgatás? Egyfolytában kérdezel. Nem cseverészni jöttem ide.
- Hanem? Minek kellett idetolnod a képed? Minek kell felbolygatni a múltat? Miért akarsz még több fájdalmat okozni? - Szinte már sírtam, hangom elcsuklott.
   Nekem ez sok. Ez... ez túl sok.
- Jaj, Nina - lágyultak el arcizmai -, csak nem sírsz? - Tett egy lépést felém.
- Ne gyere közelebb! - A szívem már a torkomban dobogott.
- Félsz tőlem? - Vágott ártatlan képet. Már csak egy fél méter választott el minket egymástól.
- Nem félek tőled és ne hidd, hogy bedőlök ennek az álszent tekintetednek. - Sajnos hangom nem volt elég meggyőző.
   Legyek őszinte? Félek... nagyon félek és nem tudom mi tévő legyek. Miért nem jön senki? Miért most hagynak cserben, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire?!
- Mondd el mit akarsz és tűnj el az életemből - kiabáltam rá, miközben átlátszó könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Téged - mondta alig hallhatóan, majd a falhoz szorított.
   Kezeivel végig simított combjaimon és száját az enyémre tapasztotta. Beugrottak a régi emlékek. Mikor még boldog voltam vele. Elgyengültem és egy pillanatra viszonoztam édes csókját. Megszűnt körülötem a világ. Semmi mást nem hallottam, csak szívem vad zakatolását.
   Éreztem, ahogy ajkaink elválnak egymástól, s mikor kinyitottam szemeimet már azt láttam, hogy Jin a földön fekszik.
- Jól vagy? - Fogta egy másik személy két keze közé arcomat.
- JungKook? - Összezavarodott tekintetemmel néztem rá, hol Jin-re.
   Mi van már emberek? Mindenki most ugrik vissza az életembe? Először JaeBum, majd Jin most meg JungKook?!
- Igen, én vagyok. - Ölelt meg, majd újra a szemembe nézett. - Bántott téged?
- Te meg, hogy kerülsz ide? - Állt fel a földről Jin.
- Nem volt nehéz kitalálni, hogy hová indulsz, így követtelek. Nem engedem, hogy még egyszer akár egy ujjal is hozzáérj. - Több se kellett ennél a kijelentésnél, egymásnak estek. A szemem láttára ütötték egymást én meg semmit nem tudtam tenni. Csak álltam ott, mint a hülye filmekben.
   Nem akarom, hogy JungKook megsérüljön, de lássuk be Jin erősebb és idősebb is.
   Kezemet szám elé kaptam és sós könnyeim újra végig folytak arcomon. Nem bírtam tovább nézni, ahogy verekedtek.
- Hagyjátok abba! - üvöltöttem rájuk. Erre szétugrottak és mindkettő egy-egy falnak dőlt.
- Elegem van. Nem akarom rád pazarolni az időmet. - Köpött ki egy adag vért Jin, majd előrántott egy pisztolyt és JungKook-ra fogta. A vér is megdermedt bennem. Ennek nem így kellett volna történnie.
- Ne csinálj olyat amit később megbánsz. Tedd le azt a szart! - Néztem rá kérlelőn, de ezután teljesen lefagytam.
   Hogy kerül ehhez a baromhoz egy pisztoly? Barátok voltak, most meg, megakarják ölni egymást?
   Nem tudtam, mi tévő legyek. Viszont hamar rájöttem, hogy nincs időm a gondolkodásra. Cselekednem kellett. Nem telt el alig egy perc és....
Végül a fegyver elsült.
   Könnybe lábadt szemekkel és aggódó tekintettel pillantottam JungKook-ra, aki ugyanazzal az arckifejezéssel nézett vissza rám.